HTML

KAPITALIZMUS RULEZ

automatice

Földünknek istenei vének/ Hangodon szól a mindenség siráma/ S hármasával újfajta lények/ Jönnek világra

Friss topikok

  • Cseroki: Már azt hittem, sosem olvasok tőled. Ha ott jártál - s hogy ott voltál-e, nem tudom - akár összefu... (2015.09.03. 17:42) 2 etűd
  • Cseroki: @corpusz hiszti: Csaknem végtelen mesét... Belekezdtem a Trónok Harcába (George R.R. Martin), sze... (2014.01.26. 13:30) Otromba fickók IV.
  • ipartelep: @corpusz hiszti: Szerintem a "különböző szövegekhez való hozzáállás kérdése" nem csak "ízlés és ha... (2013.10.01. 11:37) majom-mellhártya
  • ipartelep: @Pimander: Én is végigolvastam az összeset. Miért? Nem mazochizmusból, hanem éppen ellenkezőleg: É... (2013.09.18. 10:58) az IQ trónfosztása
  • deletedblog: "alattomos örvény. Azt a nézetkülönbséget" ebben a szövegrészben pedig, barátom, a pontban(.), mi... (2013.05.29. 16:51) testvérek

Linkblog

2 etűd

2015.05.08. 21:12 corpusz hiszti

villamos

Az utolsó előtti őszt Párizsban töltöttem. Üldögéltünk a Rue Jamais kávéházaiban, teraszokon, a mindenhová átszüremlő esőcseppek között, abszintes pohárkáinkat a korlátra tettük, Fulton, ez a köpcös, röhejes alak még a járdára is pakolt ki néhányat, hogy a rozsdás lé belecsuroghasson, az ereszekről, esőcsatornákról és lámpaoszlopokról gyűjtögettük, mint szorgos méhecskék, ezt a városi nektárt. Vártuk a délutáni villamosokat. A szemünkbe is engedtünk a nedvességből, hogy átáztatva, átöblögetve, színes, vibráló foltokká változtassuk a környező világot. (Van egyáltalán szem-­világ, felfogó­-felfogott különbség?, állítólag a metatropikus vidékeken él egy madárfaj, egy etológiai skandalum, ami vadászat közben nem tudja megkülönböztetni magát áldozatától.) A párizsi esőnek különleges anyaga van. A világ többi részén a csapadék beborít, bemocskol, szétzilál, feledtet; Londonban, például, nyálkával ken össze, mocsárba húz és lidérceket szabadít rád, a tengerpartokon melankolikussá tesz és a házfalakba old, belemos a partra vezető lépcsőfokokba, a forró égövi területeken eltikkaszt és kimeríti a lelket, a Sinto óriás cseppjeit pedig csak fekve tudtuk elviselni, óvakodva nézve föl, minden loccsanásra a földet kaparva. Párizsban nem. A párizsi eső felüdít és fénykörbe von, minden cseppje kristály, ragyogóvá lesz, amire csak ráhull, a kontúrokat élesebbé, a színeket mélyebbé és áthatóbbá, az egész várost zegzugosabbá varázsolja. Ó, csak Párizsban álmodok az esőről és álmaimban csak Párizsban esik! Ott ültünk ebben a szivárványos-­párás közegben és néztük a szemközti hentes előtt álldogáló nőket, combokat, felkart, dagadót, vérvörösen felvillanó mosolyt, a fogazatok harci ragyogását, zsírtól fénylő bőrkét, kiterített árut, a sörényes dögöket, ezt az egész parádés piacot. Fulton, a legizgágább, nem bírt magával, időnként felpattant és ki­-kiszaladt az úttest közepéig, sosem tovább, kockáztatva a villamost, nyálcsorgató idióta, gőgfehérben lépdelt a húsdarabok felé, fejét hátravetve, dülleszkedve, hogy aztán annál megalázkodottabban, párában fuldokló röhögésünktől kísérve sunnyogjon hátra, lapítva, kúszva kapaszkodott vissza, föl a bárpulthoz. A nők fölényesen zsebelték be súlyos, csontig vetkőztető, eltérített pillantásainkat. Kifinomultan szórakoztunk, mint a kisgyerek, aki behunyva szemeit eltünteti maga elől a szüleit vagy valami egyéb kívánatos dolgot, hogy annál nagyobb legyen az öröme azok újra megpillantásakor, mi is vágyakozva pislogtunk a női káprázat mögül előbukkanó malachúsra, marhaszegyre, aszpikolt belsőségekre. Zuttty! A közlekedési rendszer hatalmas robotkarja pontosan elénk pottyantotta le az aznapi első villamoskocsit. Hogyvolt?! Brávó! – kiáltották köröttem többen is, de az én figyelmem a vízterhes levegővel egyetemben szétfröccsent, váratlanul és végérvényesen szomorúvá váltam. A megállóban álló hölgyek egy része kicserélődött. Karajok, csirkezúzák, lapockák, farhátak, oldalasok kerültek emberi megfelelőik helyére. Újabb kocsi, ömlött a hús, újabb cserélődések, s a szervek, fajok, húsipari toldalékok őrült kavargása kezdődött meg. Különös torzók és kimérák váltották föl estére a finom hölgyikéket. A hentesbolt előtt járkáltak továbbra is peckesen, s fojtott taps kísérte lépteiket, de elfogyott a szusz és csillapodott az éhség, lassacskán készülődtünk hazafelé. A bejárat mellé, honnan – ki tudja, egy érett malacfej hullott, vigyorogtunk egymásra, föl s alá vonuló lábak-­csülkök között kerestük egymás tekintetét.

video

Simultak egymáshoz, beáradás és visszahúzódás, apály és dagály, eggyé válni, átitatódni, beleolvadni, amennyire csak sötét, olcsó testük engedi, ziháló mélybe húzás ez, elrozsdált, cigány eredetük sok ezredik kópiájának megszelídült örvénye. A lány jólesően süppedt egyre beljebb a villamoskocsi ritmusát követve, fészkelődve, szuszogva próbálta befogadni, kitölteni a fiú ölének minden kis szegletét, zugát. Bimbózó női lényének állatiságával kereste a másik, egyelőre csak kisfiús, a szemérem sötétjében pislákoló gerjedelmét, egy elnyomott, elnyomorított törzsi intelligencia szikráit. Van egy felívelő szakasz, a közlekedésügyi hatóság mérnöki tagozatának robotkara és vele együtt a fiú megfeszül, sivító hang és gőz ömlik az eresztékekből és nekivágja az égboltnak a dugig tömött vagont. És van egy megnyugvó, visszahulló, egy passzív szakasz, a zuhanás, az alábukás női princípiuma, a mélybe rántás misztériuma, ahol a becsapódás előtti utolsó pillanatban egy újabb robotkar fogja föl és lendíti tovább a kocsit a következő állomás, a következő nemzedék felé. A lány tekintete a semmibe, illetve a jövő egy nem kevéssé valószínűtlen és termékeny változatába, míg a fiú szeme az előttük ülő játékkonzoljára tévedt. A valóság követte a játékot. A fiú agya és lelke mohón itta a videojáték fényzuhatagát, a szimuláció részegítően hatott, felajzotta idegszálait, két világ metszetébe ékelt teste meg-megremegett a villódzó virtualitás értelmének, utasításainak megfelelően, amit a lány büszke élvezettel fogadott. A valóság villamoskocsija most sem tehetett mást, hozzásimult mozgásának ritmusában a szimulációban pattogó társához. Ahogy érezhetően közeledett a játék vége, a fiú egyre jobban szorította magához a másikat, féltő gondoskodással feledkezett meg magáról és a lányról is, fénypont­-villamosokért izgult, fénypont­-akadályoktól rettegett. A lány zihálva húzta magára e hamis referencia­ burkot, a félreértett felajzottságot, mint ahogy a húsmadár veszi fulladva magára, mintegy őrült delíriumában, kirágott belű áldozatait. (A tudósok máig nem értik ennek a kis, színes madárkának a gesztusát, lezajlott, már­-már elfeledett, győztes vadászat áldozatának felöltését, megjelenítését, újraélesztését.) A játék végén, a győzedelmes kielégültség végén, a sikerült semmiségből kihullva, a fiú bamba képpel tért vissza és forró nyálának egy csöppje a lány, a létező, a felfaló vállára hullott. (A húsmadár sokáig nem mosdik az említett aktus után.) Megborzongott majd megpihent.

2 komment

Címkék: vágy villamos nedv

Otromba fickók IV.

2013.12.06. 18:21 corpusz hiszti

jön a dudás,

megy a tudás,

csiki-csuki csalogány

Cataleptic, Cantor, catathone, castrathive, catoblepas. Ezeken a szavakon lépkedett lefelé a lány, miközben nézte és hallgatta, vagy inkább oly módon fogadta be az óriási fejet, ahogy épületeket, várakat, nagy, tömbszerű monstrumokat szokás, ahogy a zsigereinkben érezzük az irdatlan nehézkedését, szédületet, gyorsuló zuhanást, sújtást. Nem értette ezeket a szavakat, nem ismerte az eredetüket, álomérzet lepte be, lépcsőkön, kőfolyosókon fellopakodó szavaknak tűntek, mint ahogy vannak furcsa férfiak, kiket szinte tapinthatóan körülleng valami elképesztő, valami abszurd, kik a sötétből kilépve magukkal hozzák ősi eredetük ébenfekete foszlányait, ezek a szavak is, mint napvilágra jutott lidércek, sisteregték ki magukból érthetetlen, értelmezhetetlen jeleiket, ám halványulva, elfogyva, kihűlve. Hannah-Sho ezekbe az egyre hidegebb szavakba kapaszkodva-szédülve hallgatta Ivrojeu hatalmas fejét, miközben eme hatalmas fej húsos, állati szája a nehezen kigördülő, omlatag, széteső mondatok között – ahogyan más esetleg köp egyet, csettint vagy csücsörít – madarakat hozott világra. A kastély, ahonnan elraboltak, helyesebben szólva eltünedeztem, megközelíthetetlen volt. – nyögte ki zavartan és egy aprócska rigó már pislogott is ki a szája szeglete mögül, hogy összegyűjtve a bátorságát elröppenjen. Nem volt alja. Annak a várnak, egész egyszerűen nem volt alapzata. Nem abban a formában és értelemben, hogy a levegőben lebegett volna, mint ahogy a nagy mester, Maguire sur-René megálmodta monumentális, inspiratív képén. Nem. Itt nem volt alap, ahová leereszkedhettünk, ahová visszatérhettünk volna, mindig vezetett lejjebb egy lépcsőrendszer, egy megbújó kamra, alászálló aknák sora vagy egy pinceféreg. – Frontier ebben a pillanatban éles-gúnyosan felnevetett. A többiek megrökönyödve néztek az eddig békésen üldögélő és egy varázslatos, színes virágcsokorból szirmokat tépkedő, válogató férfira. Ott kuporgott a szanatórium belső udvara fölé magasodó, tölcsérszerű terasz kőkorlátján, a magasban, az ősöreg fák és elnagyoltan szabott-összehajigált kőkockák fölött és virágszirmokat gyűjtött, mint aki egyébbel se törődik, élvezettel és mohón nyúlt a virág-halomba a soron következő kis, színes semmiségért, megszagolta majd aprólékosan maga elé rendezte őket. Csak régi barátja, a pszichiáter tudta, hogy a látszat ellenére nem bolondot játszik. Ez nem színlelés, igaz, szigorúan véve, nem is saját maga. Mint egy húr, együtt rezeg környezete kapcsolódásaival, reményeivel, félelmével, a legnyomasztóbb mélységek és az eksztatikus öröm közötti feszültségben, a bolond lét jón és rosszon túli bugyraiban, multipolaritásában létezik. Ivrojeu kihasználta az alkalmat, hogy egy pillanatra nem rá figyelnek, sóhajtva leejtette a földre mázsás koponyáját, berepesztve a márványpadozatot, két kis kócsagot engedve ki a szájából, akik csivitelve kezdtek el fölöttük körözni. A pszichiáter megcsóválta a fejét és megkérte, hogy folytassa. – Háromszor próbáltam meg lejutni az alapokig, háromszor próbáltam meg a dolgok alá pillantani – mesélt tovább Ivrojeu, immár egy biztosabb pozícióból, fejjel lefelé, súlypontját e földön nyugtatva s nem az eget ostromolva, lassan süllyedve, ványadt testével időnként körbetekergőzve, szemeit forgatva.

Az első próba gyönyörű volt, lélegzetelállító; míves csapóajtókon és meleg falú lejárókon sétáltunk végig, fáklyák barátságos fénye kísért, időnként ismeretlen illatok leptek meg és csalogattak tovább, feliratok ragyogtak a falakon, amiket se elolvasni, se megfejteni nem tudtunk, de nyugalom töltött el a láttukra, míg egyszer csak vége szakadt a lépcsősornak és kijutottunk a szikla gyomrából, mintha kettévágták volna a lépcsőt is, sziklát is, a világot is. Párkány nélküli szakadék akart magához ölelni, a végeláthatatlan mélység és magasság forgott és omlott egymásba. Csak nagy nehezen tudtunk a morzsálódó, széthulló lépcsőkön visszakapaszkodni a biztonságosabb, belső fokokra. Mesélik, szóbeszéd, ha nekirugaszkodsz és kivetődve, megpördülve eldobod magad, a legcsodálatosabb látványban lehet részed. A sziklafal külső – a lépcsőkről nem látható - oldalán káprázatos domborművek, szobrok és faragványok, színpompás karcok állják az évmilliókat és várják másodpercnyi csodálóikat. Mi az alap után szomjaztunk, így visszamentünk. De, most már másképp, ööö, szeretnék oda vissza, hm..., visszamenni, látni …ugrani…tudni…Kijutni, értik?! – Hannah-Sho megborzongott, míg Ivrojeu egyre nehezebben beszélt, hangja elfúlt, pofazacskója óriásira tágult, feje az erőlködéstől a lenyugvó naphoz vált hasonlatossá, ez a hatalmas vörös gömb már-már szétrobbanni látszott. Egy impozáns méretű füstalbatrosz bébi küzdötte, préselte ki magát a szájából, egy fújtató, kormosan pulzáló, ontológiai fél-lény és miután kicsusszant, a márványlapokon bukdácsolva a terasz széléhez igyekezett. Szerencsétlen Ivrojeu még akkor is fuldoklott és köhögött, mikor a fióka, némi nyújtózkodás után, levetette magát a korlátról. A füstalbatrosz nem repült, meg sem mozdította a szárnyait, a földbe csapódás előtti utolsó pillanatban eltűnt. Pontosabban szólva ellobbant, füstté vált. Az udvaron játszódók, lődörgők, bentlakók és látogatók, súlynehéz törpék és a torzonborz, sátánvajat majszoló óriások, az állati atavizmusba visszamenekülők és a csak triplán létező szellemi langaléták meghökkenve figyeltek fel. Pernye és füst szállongott lustán fölfelé, bár szélcsend volt, hogy a magasban újra összeálljon, megtestesüljön, poraiból, hamvaiból madármegtestesüljön egy picivel idősebben és vitorlázva, zuhanva, ködelőtte – füstmögötte, lent eltűnve, fönt újra megjelenve, minden fokkal öregedve folytassa lépcsőzetes útját fajtája titokzatos, ősi fészke felé. A füstalbatrosz faj egy irónia, egy jól sikerült, a főnixekkel szemben megengedett, evolutorikus tréfa. Ez a fajta irónia vagy színpadi gesztus metszi keresztbe a törzsfejlődést, egész fajokat hozhat létre, tizedelhet meg vagy éppen teheti zárójelbe magát a faj, a nem, a fejlődés fogalmát. A mitikus főnixmadár, ez az örökifjú csodalény, aki minden egyes elporladása után frissen, ifjan, ragyogóan támad föl, törvény és vicc-szerűen húzta maga után a füstalbatroszok kormos és aszott, függőleges csapongásaikkal, idézőjelbe tett szétporladásaikkal ténylegesen elemésztődő, entropikus faját. Talán az utolsó feltámadás után a legédesebb a zuhanás, utána szétoszlik a füst.

A második próba sem volt sikeresebb. Teljesen mindegy, hogy merre indulsz el lefelé, soha nem fogsz egy már járt úton a végsőkig menni és soha nem fogod tudni, mikor akadsz el, nem elsősorban saját magad miatt. Hatalmas fogaskerekek között kellett magunkat végigpréselni. Csak később döbbentünk rá, hogy ezek is lépcsők, egymást keresztül-kasul szabdaló, összekapcsolódó, egymásba futó, torlódó és felbomló lépcsők. Minél lejjebb jutottunk, ez a szövevényes lépcső-háló annál kaotikusabb és átláthatatlanabb lett. Minél lejjebb jutottunk, ezek a lépcső-szilánkok és lépcső-fogaskerekek és lépcső-birodalmak egyre sajátosabbak lettek és egymással megférő vagy éppen harcban- és különálló topológiával, saját fizikai világgal rendelkeztek. Megszűnt a homogén gravitációs mező és a mindenre kiterjedő és mindent átfogó természeti törvények kizárólagossága. Volt olyan lépcsőszakasz, ahol fokonként más tömegvonzást tapasztaltunk, ahol szinte lehetetlen volt megbecsülni a következő fok mélységét, ahol másodpercek alatt tettünk meg kilométereket, de a következő méter leküzdése már évekbe telt. Olyan mélyre jutottunk, mint valószínűleg senki azelőtt, kapaszkodtunk az utolsó biztosnak hitt lépcsőfokokba és lógtunk, bámultunk bele a semmibe. Ez a semmi nem egyszerűen sötét volt, nem a feketeségétől borzadtunk el és himbálództunk kővé vált denevérekként fejjel lefelé vagy ki tudja milyen irányba, nem, ez a semmi a szemekben is megjelenő, totális üresség, a félreértett és szétcincált, lelkétől megfosztott tudomány zuhanó üressége, a Név nélküliségének, nélkülözésének üressége volt. Csak néhányan tudtunk visszatalálni az otthonos felső világba.

Ivrojeu kitátotta a száját és seregnyi kolibri zúdult ki rajta, Frontier kihajolt a peremen, figyelmesen nézegette az alatta játszókat és néhány megtapadt szirmot fújt ki a tenyeréből, amik lassan libegtek alá, míg az alant lévők – egyelőre, szirom-előttiségükben - játszották a mai napot. Hannah-Sho úgy látta, úgy tudta látni ezeket a történéseket, ahogyan mások egy szimfóniát hallgatnak. Együtt érzett-rezgett ezekkel a történésekkel, maga előtt sem teljesen világos indokokból figyelt föl bizonyos motívumokra, amik csak egy későbbi szempontból válhattak fontossá, megsejtette az eljövendőt és megsejtett valamit a történések alatti rétegekből, ezekből a kolibri-szirmokból, a párkányon kuporgásból, a hatalmas fej tragikus törékenységéből, várva a harmóniára és várva a disszonanciát. – Kimerültem és nem akartam többé tudni az alapról, nem szomjaztam többé a tudás bizonyosságát, nem kerestem az Egyet. Fáradtan, egyre nehezülő fejemet vonszolva jártam a biztonságos, felső szinteket, teremről teremre, belső palotákon, függőfolyosókon, csarnokokon vágtam keresztül, elképzelhetetlen mennyiségű ismeretanyag vett körbe és itatott át. Nemcsak a szerteszét hányt könyvek, súlyosak és lebegők, szétszórva, ám nem bábeli könyvtár, mert soha nem volt közöttük egység, rend, soha nem foglalta őket egybe katalógus, kizáró, kiátkozó könyvek serege, csupa vad, autonóm világ, de amibe átfolyik, átszüremlik a többi, szövegek folyékonyságát megvalósító, áttetsző, áttetszető irodalom. És nemcsak a falakat elborító szövegek, képek és nyomatok, a szanaszét heverő szobrok, a legváratlanabb helyeken felbukkanó táncosok és előadóművészek játéka, információval terhes, a háttérzenével összekapcsolódó és így komplexebb tudásban szintetizálódó illatokat árasztó füstölők. De volt itt kollagén béke tudományos köntösbe bújtatva, materialista sárkányok vitája az oszthatatlanról, szimulákrum-maratás a ködfátyolba vetítve, néhány különlegesen nehéz, kísérleti ima a Bogárteremben. Ezeket nézegették, körmölték, szagolták, hallgatták, kapargatták a tudósok naphosszat a falak előtt és alatt, a termek sarkaiban, fejüket összedugva vagy csak magányosan, végét-hosszát nem látva szóródtak szét a tudás egyre aprólékosabb, fraktálszerű hajszálerecskéin. Innen kerülhetett ki a te könyved is, – nézett a lányra szigorúan Ivrojeu, ám ezt a szigorúságot némileg enyhítette, hogy bal oldali pofazacskója újból gyanúsan kidudorodott – bár fogalmam sincs hogyan. Rejtélyes és megfejthetetlen, hogy teremnek oda az emberek, tárgyak és egyéb lények, s az onnan való eltűnés sem kevésbé az. Találkoztam tudósokkal kiknek fogalmuk sem volt, mi módon kerültek oda, arról sem, hol vannak tulajdonképpen, de olyannal is, aki már évezredek óta próbált odakerülni és számára is meglepő módon sikerült. Láttam a tudásvágyba bomlott agyú őrülteket, kik őrjöngve vetették ki magukat az ablakon át a mélybe, de másnap újra ott voltak szokott helyükön és megszokott falfeliratukat, tudás-szegmenseiket silabizálták remegő kezekkel, vizenyős tekintettel. Emlékszem másokra, kik minden különösebb látható ok nélkül tűntek el, egyesek azonnal, a kevésbé szerencsések apránként, makacs füstfelhőként oszlottak el, míg csak meg le nem pattogzott minden, rájuk rakódott, ideig-óráig újjáteremtődő, újjászülető felesleg. De termek és tudós szobák, érzéki folyosók, ablakok és falfelületek is tűntek vagy felejtődtek el egyik napról a másikra, hogy a tudás új, eddig ismeretlen birodalmaiba léphessünk és veszejtessünk el.

Ivrojeu elhallgatott. Látszott rajta, hogy még a füstalbatrosznál is súlyosabb szülést készül elviselni és valami egészen másfajta mélységet világra hozni. Óriásira tátotta száját. Megszülte önmagát. Ivrojeu, aki született, kis, tömzsi szárnyaival, súlyos fejét lelógatva, nehézkesen repkedni kezdett köröttük. Ivrojeu, aki szült, levetett, elhasznált kabátként omlott a földre és orbitális feje normál méretűre zsugorodott vissza. Az újszülött, a madár-Ivrojeu, nemzőjének szinte tökéletes mása, de vele nem azonos, szintén tágulni kezdett, feje felpuffadt és hörögve-öklendezve köpte ki, hozta világra Ivrojeu-t, a harmadik generációt, egy már kevésbé hasonlító, de jobban repülő, életképesebb egyedet, míg ő, a születettből szülő elhalványult, fakó burokként hullott vissza a földre. Sorra születtek az Ivrojeu-k, köpködve, hányva, okádva a következőt, egyre apróbban és kevésbé hasonlítva az eredetire, röptük fokról-fokra gyorsabb és bonyolultabb, haláluk brutálisabb, megrázóbb lett. A végén már valósággal kirobbantak elődjükből, csak néhány tollpihe maradt a sorozat megelőző tagjából az újonnan született körül. Követhetetlen, gépágyúszerű lüktetés, a születés és halál eleddig ismeretlen gyorsaságú, groteszk tánca, az evoluon faj újabb, idio-szeriatikus példánya. Eltűntek a szem elől. Vajon ezek a szemmel már nem látható, szupergyors és szuperintelligens aprócska lények megnyugszanak önmagukban, valaha? Senki nem tudja, meddig folytatódik ez az őrült zuhanás az utódokba, a leszármazási fejlődés szubatomi szintekig gravitáló, kilátástalan paródiája.

Ivrojeu, az eredeti, az evoluon atyja, kezdett magához térni. A szokatlanul könnyed fej és megkönnyebbült test ide-oda hajladozott a kora délutáni szélben, Frontier bohócszerűen, bár ott a magasban nem egészen veszélytelenül, lekövette mozdulatait és a többiek nevetni kezdtek a két, szimmetrikusan és élvezettel hajlongó fűzfaágon. Ivrojeu, sápadt, kicsiny arcát tapogatva, rátért utolsó alászállására: Ezt már nem én akartam.

(folyt. köv.)

(a szerző megjegyzése: Az első alászállás végét, a kikukucskálást a sziklaperem mögül, a meredély hívó szavára hallgatást, a nyiladozó értelem első beletekintését saját félelmeibe és vágyaiba láthatják is a kedves olvasók, ha elzarándokolnak a pandorai képtárba. A jégsziget északi csücskén található múzeum megközelítése nem egyszerű, de megéri a fáradtságot. A kegyetlenül metsző, sarkvidéki viharból bejutva az épületbe szinte azonnal belesüppedünk abba a párás, üvegházi, mediterrán klímába, amit nem valamiféle fűtőberendezés, hanem maguk a kiállított műalkotások árasztanak és biztosítanak. A szóban forgó festmény a legfelső szint egyik sarokgalériájában található. A kép közepén, a szikla hasadékában látjuk az utazókat, szolid túrafelszerelésben, vértelen, gyötört arcok bámulnak ránk. El kell telni egy kis időnek, míg a kép szemlélője realizálja, hogy ő maga az, aki kiugrott a mélység fölé, ő maga az, aki elvetette magát a biztos sziklafalról. A festmény elhelyezése nem mellékes. Az épület legészakibb sarkában áll, háromszöget képezve a falakkal és mellette a két hatalmas ablaküvegen keresztül láthatjuk a hó és jégvihar szüntelen támadásait, s a képtár e sarkvidéki tombolást széthasító erejét. Mintha folyamatosan haladnánk előre, ezzel az ékkel fúrnánk magunkat bele a fehér pusztaságába. Ezen a lépen nem láthatjuk az oldalsó sziklafalak díszítményeit, azokat a gyönyörű, festett képeket és karcokat, melyekért megérné ez a halálugrás. Egyes mértékadó, művészettörténész körök azt állítják, ez csak egy triptichon középső táblája és a két, eddig meg nem talált, szélső táblán vannak ezek a képek, eme vizuális tudás esszenciája. De ez az elmélet csak e körök rugalmatlan látásmódjáról és szegényes, félénk fantáziájáról tesz tanúbizonyságot, elképzelni sem tudják, hogy egy műalkotás is tudja tartalmazni a világot, ahogyan az tartalmazza őt. Ez a festmény önmagában áll, de nem önmagáért. Fizikai kerete nem határolja le. A hasadékban lévők pillantása, a visszahőkölő tériszony és rémület, amivel szemlélik az őket nézőket, az ugrót, kibillenti a képet az objektum ontológiai státuszából. Az ugrás és a rémület trópusa játszik itt egymással, a képen kívüliségbe ugrottunk a képen kívüliségért és e kettőt a mű kell, hogy összekösse a szédület és zuhanás és rémület megjelenítésével. – ch)

3 komment

Címkék: tudás otromba fickók

testvérek

2013.05.04. 10:54 corpusz hiszti


s meghalt, miután megszülte gépfiát

Előző este érkeztünk meg. A rakodással még egy kicsit várnunk kellett, ugyanis a révkalauznak – ahogy öregedni és óhatatlanul kristályosodni kezdett – egyre több időre volt szüksége, hogy átszivárogjon a teljes rakományon. De éjfélre már minden a parton volt, az egzotikus fűszerekkel teli ládák, a legmodernebb orvosi felszerelések a városka világhírű egyetemének, négy ketrec a hatalmas szőrmókokkal és egy vadonatúj, szemérmesen mosolygó telihold a pihetollak közé rejtve. Illetve, egy nagy halom értéktelen kacat (lemerült automatonok, lapok egy rég elveszett, talán meg sem írt sárkánykönyvből, kiüresedett rigmusok, magukba fordult tükröződések, átok-hangszerek), amit a helyi sznob rétegre szándékoztunk rásózni. Két nap kimenő, végre, elszabadulhatunk erről az átkozott dereglyéről, kielégíthetjük sótól kimart vágyainkat, csillapíthatjuk fel-fellobbanó lázainkat, elszórhatjuk nehézzé vált pénzünket. Italok, lányok, párlatok, küzdelem, vérzsír. Esetleg – megfelelő kenőpénz ellenében – fellopakodhatunk a félkegyelműekhez, figyelő-tornyaikba. Ez utóbbi igazán mulatságos, egyben meghökkentő és talán gyümölcsöző kikapcsolódást nyújtott a magunkfajta mélytengeri kereskedőknek. Hivatalosan ezek a fél-lények figyelték az éghajlat, a légköri-lélektani viszonyok legapróbb változásait, a párasűrűséget, az óceán belsejéből áramló viharok közeledtét, mozgását, továbbá minden nagyobb emberi, állati, démoni hangulatváltozást, elektromos, tektonikus érzékiségekben bujkáló mozgásokat. Tizenkét ilyen torony épült – az elviselhetetlenül és nyomasztóan buta szcientisták szerint csillagövi jegyeknek megfelelően - elszórtan, ebben a tengerparti kisvárosban és – leszámítva a két legkisebbet – egyenként két-három tucat félkegyelmű lakta őket. Közülük a legnagyobb és legimpozánsabb építmény a viharok, a szexuális késztetés, a zabolázatlan fiúi energia felgyülemlésének tévedhetetlen indikátora – s nem kis mértékben előidézője - volt. Egyszer három éjszakát töltöttem el ebben a bábeli monstrumban. A méreteiből adódó, olykor tehetetlenül zúduló erő itatta át minden tégláját, az ott lakók minden porcikáját. Bár akkoriban csendes volt a légkör, az ottani félkegyelműek magukba szippantották, abba a pár napba sűrítették össze a tavasz minden nőrabló, apagyilkos szenvedélyét, a városka levegőjében vibráló rezdületek feszültségét, vágyszemcsék miriádjait és egy saját vihart generáltak belőle tornyuk legfelső karéja fölé. A tetőre, ahonnan egy nyitott, befejezetlen terasz ásított a mélybe vagy imát lehelt a sötét magasságba, bármiféle mellvéd vagy párkány nélkül, oda gyűltek akkor éjjel ezek az izmos, tagbaszakadt, földközeli – de a toronyban lakozásukkal, e közeliségből minduntalan és szüntelen elvágyódásukkal tüntető és attól szenvedő - testek szikrázó, telt elevenségükkel, elsőszülöttségük leplezetlenül naiv hitében, valójában nem is a nőkért, nem a vad, titáni engedetlenség mámoráért, hanem az atyai, a gyűlölt és imádott és mindenkori atyai áldásért, ami már soha nem lehet az övék. A legvadabb, ártatlanságában is legsötétebb, sötétségében is legszívhezszólóbb kiáltást hallhattam akkor tőlük, de hiába, ily sokan, összegyűlve, összebújva, kérlelve és átkozva sem tudtak egy lenni, egység lenni, félkegyelműek serege. Pedig az az áldás ott lebegett fölöttük, ott, a felhőkben. Az éj megritkult és a vihar a vágyakkal visszabújt nap-sárga függönye mögé, hogy az újabb, áldatlan hajnali fényben megláthassam a tompán ragyogó, padlóból, falakból kitüremkedő, viharvert, mélyzöld testeket, a táncban, a rítus görcseiben megfáradt mozdulatok tanácstalanságát, beletörődöttséget az elhagyatásban, történeti létük impotenciáját, magnélküliségét. Hogy megláthassam a szégyent.

Kilenc torony tudott még felépülni azokból az odahordott építőanyagokból, amit az első felhúzására szántak. Kilenc vadállati másolat. Nem pusztán utánozzák az elsőt, az elsőszülöttet, nem egyszerűen csak hasonlítanak hozzá jellemben, szépségben, felépítettségben, meredélyben. A másolati kistestvér eltéríti világában, sorsában és atyához való viszonyában az eredetit. Van a másolatok létében valami ördögi intenció, egy olyasfajta – talán részükről nem is szándékolt, végig sem gondolt – mozgásirány, amely elviselhetetlenül érdes és édes kacajjal parodizálva félrelöki, újraírja a hagyományt. Azt a tradíciót, ami az először születettben, az első teremtményben éled fel újra és újra, ami eltéphetetlenül és erősebben köti őt az atyához, mint arról sejtelme lenne bármelyiküknek is. Beteljesíteni az atyai szót, az igét. Ez lesz átírva a később jövők által. Az a bábeli momentum, ami az elsőt a kistestvérekbe szórja szét, az ősnyelvet szétaprózza, az első, elemi hit és tudás egységének sikertelenségét reményként plántálja a kisebbekbe, az őt követőkbe. Itt nem születik semmi lényegi új, semmi eredeti, az elsőben még elfojtott vagy fel nem ismert mozdulatok, irányultságok teljesednek ki. Az iker-lét, a paródia archetípusa ez; a másik tükrözése, de elferdített visszatükrözése, elpusztítva megőrzése a cél, a silányabb anyagban felmutatni az eredetinek egy olyas minőségét, mely az elsőben nem juthatott volna napvilágra. Az elsőszülött még nem lázad az atya ellen, a legidősebb fiúban még olyan sűrű és nehéz a felmenők léte, hogy nem tud ellenük, tehát önmaga ellen fordulni. A kistestvérek viszont, egyre könnyebbek, mozgékonyabbak, részlegesebbek, egyre kevesebb szállal kötődnek az ősiséghez, generációjuk forradalmi energiáit ők hordozzák igazán magukban. Az első bizonyos tulajdonságait felerősítik, míg másokat elnyomnak, elhagynak magukban.

A tizenegyedik és tizenkettedik torony egészen más anyagból készült. A nagyobbik valami csoda volt, tervezettségben, kivitelezésben, látszott, hogy itt embernek és istennek tetsző dolog született; harmonikusan karcsú arányok, báj és kellem a díszítettségben árasztotta környezetére könnyed csillogását a borítást képező színes-arany és ezüst lemezkéknek és csilingelő, kicsit ravasz, kicsit édeskés, de üdítően tiszta muzsikaszavát, amely csinosra vágott teraszokból és ablaknyílásokból áradt szüntelen. A legszebb általam ismert épület, architektonikai Aphrodité. Egy hatalmas fa töltötte ki, fonta át belülről, burjánzóan elevenné változtatva őt. A torony épült esetleg köré vagy ő nevelte fel magában, lényegtelen. Nem gondolunk külön a fára és a toronyra, önnön lényegük legjavát adva, mint lakóik, a két félkegyelmű, fent és lent, a városka, az emberek, a többi torony, a mindenség, tehát a logosz gondos, gondozó egybegyűjtése és tékozló kiárasztása, a szemérmes félénkség és a röhögő mersz az őket át nem érzők számára felismerhetetlen összekacsintása, az apály szomorkás illata és a dúskeblű dagály nyújtózása, ők, ketten egységet alkottak. Prémes és tollas állatkák serege, harsogó, életteli növényzet telepedett meg rajta, fészkelt benne, nézegette és imádta ezt a teljességet és vitte hírét, termékeny képét, emlékét e csodának, mintegy beporozva a világ – hozzá képest - sivár maradékát. Egyébként, a teliholdat e toronyba hoztuk, hogy a legutóbbi itt jártunkkor megígért csodás, meseszép szőtteseket, kelméket megkaphassuk cserébe. Lelket és lunáris ragyogást hoztunk testért, az éj nyugtalanságát, vibráló kétértelműségét szoláris önhittségért cserébe, és a csere háttérben meghúzódó lényege, a dörzsöltség automatikus működése töltötte el elégedettséggel mindkét felet.

Egy másik háttérben, mint vakító napfényben az észrevehetetlen, szinte csak hűvösségével jelenlévő árnyék, mint csodás zenei áradatban egy hang vagy a megnyugtatónál picivel hosszabb szünet elsőre talán fel sem tűnő, később tudatosuló, leheletnyi disszonanciája, éppen hogy nyikkanó, kattanó, gépi zörej-mag, vagy mint zavarodott kis teremtmény az isteni testek, aurák között, és mint a későn jövők előhírnöke vagy precedense, az utólagos értelmezések, után-lövések megalapozója és legitimálója, a legkésőbb készült és egyben legkisebb torony e mesebeli, zenés, vidám bátyjának a háta mögött, egy elhagyatott parkban bújt meg. Fémlemezekből volt összetákolva, vagy helyesebb lenne úgy mondani, hogy tákolódott folyamatosan. Egy belső gépezet - talán maga a torony vagy egy pimasz paródiája a szellemnek - épített, szegecselt újabb és újabb lemezeket, állványzatot a tetőre, de mivel az ehhez szükséges anyagokat alulról szedte ki, ezért az egész építmény mégsem lett soha magasabb, ugyanannyit süllyedt a mélybe, mint amennyit sikerült a magasba törnie. A bátyjától áradt felé a szeretet gyengéd dallamok, szelek hátán utazó húsos-illatos levelek és hívogatóan szélesedő ösvények formájában. De ugyanezek az ösvények a másik irányba szűkösen törtek éles kanyarokba és sziklákba, ugyanezek a levelek fonnyadtan és kiszáradva bukdácsoltak örvényekben alá és az édes dallamok a vas és acél nyöszörgésében ismertek rá önmagukra. Az építését még emberek kezdték el, de már nem bábeli hiúságból, nem feszítő nagyravágyásból és büszkeségből, semmi nemes vagy nagy ívű vagy önfelülmúló cél nem lebegett a szemük előtt. Valahogyan úgy kezdtek bele a munkába, mint ahogy a bambaságba, érzéki vakságba süpped bele néhány ember. Kedvetlen, tétova mozdulatokkal kezdték összehordani és egymásra pakolni az építőanyagot – senki sem tudta, hogy hol és kik által készített/másolt tervek alapján - és úgy tűnt, mintha állandóan abba akarták volna hagyni a munkát. Sose készültek volna el, ha ez a legutolsó torony maga nem akar megszületni. Minél fáradtabbak és kétségbeesettebbek lettek az építők, számuk mindjobban megfogyatkozott, az annál dinamikusabban nőtt. Végül eltűnt, széthullott körötte minden élő, hogy ő, a legkisebb, az utolsó vagy inkább az utolsó után – eleve későn - érkezett, de nem réseken becsusszanó, nem valahonnan kívülről elborító, hanem önnön magunkban, a nagyobb testvérekben fellobbanó kesernyés íz, a szüntelenül leplezni vágyott diszharmónia enyészpontja, egy egészséges testhez nélkülözhetetlen vírus cinkossága megszülethessen vagy – ami ebben az esetben ezzel egyenértékű – létének tudatára ébredhessen. Beszélik, egy automata lakja, a torony szülötte, mások szerint alkotója, aki időnként szétszedi, szétszereli önmagát, hogy anyagával, alkatrészeivel segíthesse a pszeudo-növekedést és évek, évtizedek múltán újra kiválik, különválik mint véletlenszerűen előálló gép-kupac, felesleg.

De ma nem a tornyokba igyekeztem. Haladtam felfelé az egyik utcácskán, hagytam el magam mellett óriás arcokat, mosolygós vagy szégyentől, haragtól lángoló házfalakat; emitt a nyugalom kertjei hívogattak, máshol az ablakokon kiömlő téboly riasztott meg. Tűzakác pergett a fákról és csak egy idő után tűnt fel, vált ki ebből a zuhatagból egy rikító színű madárraj és segített eltalálnom a kevés itt maradt lélekkovács egyikéhez. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy az ódon ház küszöbéről visszatekintsek a városkára, a néhány hely egyikéről, ahonnan mind a tizenkét torony látható és az egyetlen helyről – és az egyetlen pillanatból, amikor először jársz arra – ahonnan úgy látszik, a tornyok mind meghajolnak, megdőlnek a tizenegyedik, a csodálatos szépségű felé. A lépcsőház szomjasan nyelte el testemet. Még káprázó szemmel kezdtem el fölfelé botorkálni az oldalt pihenő növények kibocsátotta párás félhomályban, amikor egy dübörgés ősi hangjai robbantak bele a csöndbe. Azt hiszem, van egy olyan érzékszervünk, ami elmúlt, rég letűnt korok eseményeire fogékony, valamiféle mitikus belső hallás. Most is – bár pár másodperccel később már rájöttem, hogy csak kölykök egy csoportja rohan, robog le a lépcsőn labdát kergetve – a gyomromban, a sejtjeim legmélyén lehanyatlottam a robaj elől, várva egy proto-apokaliptikus, bibliai vihar közeledtét, beteljesülni látva az özönvíz szörnyű, nem kizárható lehetőségét. Elrohantak mellettem, nem az arcuk vonalából, de mozdulataik azonos szinten égő, dolgozó hevességéből, válluk kissé furcsa, kaján tartásából, karjaik össz-harmonikus játékából tudtam, rokoni kapcsolat lehet közöttük. Talán egy, másfél tucatnyian lehettek, vezérrel, nagyhangú lángot-vivővel felszerelkezve. Érdekes, ahogy megakadva majd gyorsulva-nekilódulva, kifelé, a környezetükre nem figyelve örvénylettek el mellettem, mint egy fiú-csontokból és izmokból és inakból és sötét pillantásokból összeeszkábált daráló-lény, a tudatomba sodort ez a förgeteg – akár egy őszi levelet – egy tört másodpercig megvillanó felismerést, hogy csak nagy erőfeszítéssel és türelemmel tudtam ezt a száraz falevelet megtartani, és szétporladó értelmét a semmibe hullástól megmenteni. Van felismerés vagy tudás, ami villámcsapásként ér és ég belénk, hogy valami oknál fogva onnan már semmi se törölhesse el, van viszont olyan felismerés is, amiért küzdenünk el, finom és komplex küzdelem ez, mintha egy hatalmas, lágy szövésű pókhálót próbálnánk nagy szélben a kezünkben megtartani, hogy ne sérüljön, ne szakadjon el. Amit most ezektől a fiúktól kaptam, az is ez utóbbi volt. A legelső, ami feltűnt, az a kis pislákoló fény vagy e világnak egy foszlánya, aminek a nyomán el tudtam indulni eme furcsa értelem irányába, az a mozdulataik nem-teljessége, nem odaillő megtörése volt. Egy labda lerohanva lerugdosása a lépcsőházban az művészet, a test isteni felfénylése, az a tánc önmaga. Most ez a tánc dadogni kezdett, a léptek nem a helyükre kerültek, az ívek megtörtek. A lerohanások szikrázó, reflektálatlan derűjébe egy felhő kúszott; nyúlós, alig észrevehető, elfújhatatlan köd lepte el a lépcsőházat. A mozdulatok immár nem álltak meg önmagukban, hanem valami, valaki ellen irányultak, az irányváltások szándékoltsága, a kanyarok kitérítő ereje, a korlát élei mind-mind szolgálatába szegődtek ennek az eltérítő hatalomnak. Megsérteni, megsebesíteni, elpusztítani azt a kissrácot, azt a maguk közül valót, csontjai roppanását, inak szakadását hallani, szétrombolni a létét. Fájdalmasan elhajlították törzsüket, hogy belekönyökölhessenek, nagyobbat léptek, ugrottak a szükségesnél, hogy ütközhessenek vele, rángatták, rugdosták, csapkodták a játék ürügye alatt, így értek le vele a lépcső aljába. Mely magasságokból indulhattak, abba belegondolni sem mertem. A legkisebb, egy szemüveges fiú - picit félelmetes, objektív távolságra - lemaradva, elgondolkozva ballagott le utánuk. Hogy mosolyt vagy elszörnyedést, fakó részvétlenséget vagy az irányítók hatalmi gőgjét láttam-e az arcán, azt már nem tudnám megmondani; megérkeztem a lélekkovács ajtaja elé és kopogtatás nélkül benyitottam.

Egy festményért jöttem. A kovács csak intett a szemével a belső szoba felé, szájában szögek és csavarok, kezeiben mindenféle szerszám, előtte az asztalon felnyitott professzorok és tudósok várták, hogy sorra kerülhessenek. Átléptem a mindenfelé heverő fémdobozokon, rugókon, kapcsolókon és mechanikai szerkentyűkön és a mű közelébe értem. Dermedt, ájult szellem, lelki mozdulatlanság, kifogysz a levegőből, rozsdás keringő, egyes részeid ólomnehezek és zuhanni vágynak, más tagjaid felfelé cibálnak.

A festmény két részből állt, egy durva vonalakkal felvázolt, fekete krétarajzból és alatta egy színes-gyönyörűen és részlet-gazdagon kidolgozott, pompás rézkarcból. Abból a bibliai pillanatból próbált valamit megragadni, amikor a testvérek meglátják Józsefet, amint jóhiszeműen, naivan, talán fütyörészve, gyönyörű köntösében feléjük tart, a lerohanás előtti utolsó pillanatot, mielőtt még megragadnák, összevernék, kútba vetnék. A testvérek utolsó ártatlan pillanatát. Álltam a kép, illetve a képek előtt és az a szörnyű sejtésem támadt, hogy nem volt ilyen pillanat, hogy ez az egész falat beterítő műalkotás a mellbevágó állításával valami furcsa és nyugtalanító módon annak ellenkezőjét is mondja. A felső tábla ugyanazt ábrázolta a maga hányavetiségében, amit az alsó cirkalmasan. József mind a tíz bátyját, ahogy ott ülnek, guggolnak, álldogálnak a reggeli fényekben, a kihunyt tábortűz körül, egy irányba néznek meredten. Öklükre, alkarjukra támaszkodva, térdre rogyva, egyedül a földben bízva meg, szurtos fejük mozdulatlan, szemükből kicsordul a némaság. Csak a legidősebb, hatalmas alakban látszik még remegni az atya szelleme, a reflektálatlan vonzalom az arra érdemes felé, a többiek már mind elsőszülött bátyjuk egyéb kódjait olvassák, működtetik. A harag, a gyűlölet, a vakság, a gépi reakciók Benjamin fertőzte kódjait. A két legkisebb testvér nem látható a képeken. A rézkarc ezt ellentmondást nem tűrően mondja. A duplája, az epigonja vagy eredetije, a fölé helyezett szénrajz ezt a mondást és ez által az őt szemlélőt billenti meg. Valóban a tíz idősebb testvér, ezek az ősi, civilizálatlan lények, isteni vágyakkal és állati ösztönökkel van a fölső képen is? Habár fönt és lent szinte vonalról vonalra megfeleltethető egymásnak, az alsó, vörösben ázó karcon, mint egy boncasztalon, nincs remény. De fölül Ráhel fia József és Ráhel fia a legkisebb, ha más-más síkokon is, de betörnek a műbe. József a testvérek szétpattant pupilláin keresztül, mert az elkapott és megragadni kívánt pillanat mélyén - mert a pillanat, a pupilla és a kút itt eggyé válnak és gyorsabban mélyülnek, mint a beléjük dobott kődarab - bűvölet van és szépség van. A bűvölet süllyed el, az értelme pedig, ami megragadható, ami könnyű, fölszáll a felszínre. Ott, azonnal sikerült megélnem, nem a kép kiáltását, hanem saját magam helyzetét, létét, azét, aki ott áll és nézi ezt a csodát, vagy csak később sűrűsödött értéssé az a fájdalom, ami abban a pillanatban fogott el? Hogy én is a képen vagyok, valamiféle nyugtalanító módon rám is szükség van, hogy ez a műalkotás megtörténhessen. Hogy én vagyok Benjamin.

Üres kézzel jöttem el, a hajóig még meg kellett tennem egy lépcsőháznyi hosszt és tizenkét torony mérte távolságot.

4 komment

bbuppa

2012.12.31. 13:57 corpusz hiszti

kicsi erdő, kis madár,
kisfiú nem kiabál,
menni kell és enni kell
menni kell és enni kell

 

Ahogyan a férfi beszállt elegáns, egy kisebb vagyonba került autójába, az őt követő női szemek édességgel, szívek pedig keserűséggel teltek el. Magas, kisportolt test, még így a negyvenes éveinek derekán is fel-felcsillanó kisfiús mosoly, ellenállhatatlan humor és markáns arcélek közé dobott, izzó szempár, különös - de pont így, meg nem értettségében - izgató érzékenység. Kevinnek általában nem került sok energiájába, hogy a szíveket is édességgel töltse meg. Egyik kolléganője egyenesen egy ősi, görög istennek tartotta és ebben a hitében nem ingathatta meg semmi. De a többi is, bár szerette volna - ízlés szerint - maga, a szoknyája mellett, a férje, a barátja helyett az életében, az ágyában tudni, láttak benne egy nem pontosan megragadható, megfogalmazható vonást, ha nem is istenit, de valami démoni, valami nem evilági karaktert. Most viszont, amit a nők színlelt közönynek hittek önmagukkal kapcsolatban (ugyanis elképzelni sem tudták, hogy gondolatai valamilyen, akár elutasító vonatkozásban is, de ne kapcsolódjon hozzájuk, nőkhöz), az a férfi megfeszített lelki-szellemi koncentrációja volt. Ahogy szórakozottan megdörzsölte az állát, ahogyan meglazította a nyakkendőjét, maga elé bámulva a kulcsaival babrált, ezek az apró, motorikusan rögzült mozdulatok most óriási erőfeszítésébe kerültek. Meg kellett teremtenie egy hétköznapi viselkedés, gesztus-világ látszatát, egy megnyugtatóan közömbös-csordogáló felszínt. Valójában, haza kellett mennie. (Vannak kötelességek, amiknek külső, körülmények általi szorongatottság és mélységes mélyről jövő, belső késztetés feszíti ki a helyét, amit maradéktalan szomorúsággal betölthetnek.) Haza kellett mennie, hogy felfalja a fiát.

Ráfordult a házukhoz vezető mellékútra. Az utat asszonyi lombok – színesek, illatosak, tapintásra, beleférkőzésre csábítóak - szegélyezték, amiket az októberi nap, mint lebegő színállatokat, masszírozott le a földre. Gyakran sétáltak erre bbuppával, tőle tanulta, hogy lehet a leghatékonyabban elbújni a levéltengerben. Elbújni, visszabújni, a világ fenyegetése ellen oltalmat találni, kiválóan alkalmasak voltak ezek a Naptól csordultig átitatott, sárgán-vörösesen áttört, barnába hajló, de zöld pajkosságukat még megőrző, első érintésre szinte még haragos, zörgő nyugtalansággal válaszoló, belefészkelődve, megbékélve már selymes biztonságot súgó levélhalmok. Néha órákat is eltöltöttek itt, leveleket halmoztak egymásra, majd estefelé, mikor Kevin elkezdte keresni a fiát, először szándékosan üres levélhalmokba túrt, bbuppa, apja minden egyes sikertelen próbálkozására hörögve-csukolva nyikkant fel. Lehet azt mondani, hogy egyes hangoknak sokszorosan, saját maguk alá és fölé tükröződő vagy inkább fölfelé kiragyogó, lefelé pedig, sötétségbe bukó, elzaccosodó létük van? Lehet azt mondani, hogy a fiú ezen nyikkanásai nem merültek ki jelentőségük szerint a kellemesen eltöltött délután és a játék örömében? Válaszoljunk igennel vagy válaszoljunk nemmel vagy csak vonjuk meg a vállunkat, de a következő kérdés elől sem térhetünk ki. Mely gyerekkori emlékek épülnek be véglegesen és végletesen gesztusainkba, minden öntudatlan reflexünkbe, abba, ahogyan gondolkozunk, ahogyan érzékelünk? bbuppa nyikkanásai a hangok félelemtől szétzúzott törmelékei voltak. És ő csak ezekből a törmelékekből tudott várat, kastélyt, fészert, búvóhelyet építeni, és ő ott reszketett ezen hang-fragmentumok mélyén, mint egy búvárharang belsejében, amit irdatlan mélységekbe eresztettek le.

Kevin leállította autóját a házukat körülölelő park szélén. Amióta anyai nagyapja, a rejtélyes, modern-kori ésszel felfoghatatlan szokásokat követő őslakók egyik félvér leszármazottja, még gyermekkorában neki ígérte ezt a birtokot, gyakran kijött ide, megállt itt, hogy az ódon kőkapun trónoló keselyűket figyelje. Ketten voltak, esetleg hárman, de négynél többet még soha nem látott egyszerre, kitárták a szárnyukat vagy nyílegyenesen az ég felé nyújtották magukat. Megvetően félrenéztek, esetleg rádobták Kevinre súlyos, dögevő tekintetüket, de most nem látták őt, a távolba pillantottak valami megfejthetetlen szomorúsággal. Ez szokatlan volt. Ugyanilyen tekintet, ugyanilyen érzület kezdett áradni, szinte reflex-szerűen, őt magát is meghökkentő hirtelenséggel a nagyapjából, mikor a kisfiú mesélt neki a kapu körül strázsáló keselyűkről. Ezt akkor és azóta is ezt egyfajta, különös, nem mai értelemben vett szomorúságnak látta. Vegyült bele egy kis riadtság, ezt pontosan látta az öreg sötét szemeiben, a várt, de önfeledetten a messzeségbe kitolt bekövetkezésű esemény feletti megrianás. De a riadtságon áttört a vörösen hunyorgó, fölfelé kancsalító, atavisztikus büszkeség is. Ez a pajkos büszkeség, ez a kópé gesztus úgy pihent fekete, figyelmeztető magként a rianás húsában, mint egy ritka és egzotikus, reggel még frissítően illatozó, estére már döglesztően és önfelemésztően szétbomló déligyümölcs termése. A nagyapa óvatos sóhajjal megfogta a fiú kezét és elsétáltak a kapuhoz. Még az út felénél sem tartottak, de a papa fojtottan, alig hallhatóan dünnyögni kezdett. Mély gyomorhangja, lépéseinek apró, de egyre észrevehetőbb csusszanásai,
egyre bátrabb táncmozdulatai vitték őt és unokáját is egyre közelebb a kapuhoz és egy mélyebb és differenciáltabb érzékelésbe, egy zsongító és Kevint a bőralattiságában megragadó közegbe. A legsúlyosabb és legkimerítőbb rituálét választotta, amit csak ismert vagy amiben csak hinni tudott, hogy elválassza unokáját ezektől a vén, modortalan lényektől, akik az ősidőkből néztek ide vissza vagy előre, darabos, vékonyan zuhanó taglejtései, szemérmetlen, de ugyanakkor kétségbeesett maszk-nélkülisége Kevint elborzasztották, de nem idegenségükkel, éppen ellenkezőleg, soha nem sejtett emlékcseppek szivárogtak föl a tudatába. Rövid élete során még nem érzékelt ilyen súlyos és követelőző, ki tudja eddig hol, agyának mely zugában, legártatlanabb csínytevéseinek mely, kifejezhetetlen, elillanó szegletében pihenő emlékeket. A test soha nem látott rángásai, a színek soha nem tapasztalt dimenziókból eredő intenzitása, a világ könnyedén kibillenthető forgása mind, mind távoli, őserejű, nem e jelenkori kultúrából táplálkozó formákra, szokásokra, kötelező és feljogosító emlékekre utaltak. Nagyapa ellenállhatatlan erejű tánccal küzdött a régmúlt istenei ellen, akik, ki tudja miféle megfontolások, indítékok, szeszélyek sodrásában, most újra fölbukkantak. Összebogozva a különböző generációkat, felrúgva a lineáris idő logikáját és mindenféle civilizatorikus illemet, ezek az ősmadarak most valóban itt voltak és bámulták leszármazottaik megsárgult fényképét, nézték szánalommal és keserűséggel, ahogyan normál időleosztásban az unokák túrják fel, szintén érthetetlen szeszélyükben a szekrények és kamrák alját és merednek megbabonázottan a csapdába ejtett múltra. Mondjuk, mondhatjuk azt, hogy mi, utódok emlékezni akarunk, fel akarjuk eleveníteni azt, ami már régóta nem élő, aminek már-már sikerült kihullania az emlékezés-emlékeztetés hálójából. És viszont, mondhatjuk azt, mi, elődök, hogy fel akarjuk eleveníteni azt, ami már régóta nem élő, aminek már-már sikerült kihullania az emlékezés-emlékeztetés hálójából. Nagyapa reszketve pihegett a földön, remélte, sikerült kiragadnia Kevint ebből az emlék-terhes, inverz-fénykép világból. Amikor lassan elindultak vissza a házba, az öreg megtörtebben és üresebben, mint valaha, a gyermek még kíváncsian hátrapillantgatva, ugyanis neki úgy tűnt, mintha gyengén és erőtlenül és sokszorosan áttört negatívokon keresztül, de szárnycsapkodásokat hallana.

bbuppa pár éves korában, rendkívüli módon elkezdett nőni. Ez a dolog szándékos volt a részéről, ő maga is többször kifejtette, a sajátos kommunikációs csatornáin Kevinnek, hogy nőni, a saját tömegét, térfogatát növelni akarja, amíg csak tudja. Nem mintha kedvelte volna a nagy dolgokat, sőt egyenesen irtózott a tágas terektől, a nagy szobáktól, a hosszú történetektől. Éppen ezért, mivel a környezetét nem tudta befolyásolni, saját magát, saját valóját próbálta ezekhez az óriási és félelmetes dolgokhoz hozzánöveszteni. Nem akart kotyogni semmiben. Kicsiként oly könnyű kihullani a világból! Kevin, persze, soha nem lehetett biztos abban, jól érti-e a fiát. bbuppa soha nem tanult meg beszélni, soha nem tudta megtanulni az ehhez szükséges hangok képzését. Nyöszörgéseket, csuklásokat, hörgő-gurgulázó zörejeket volt csak képes kiadni magából. Főleg így és azon a módon kommunikált vele az apja, hogy hogyan tegyék közösen, kevésbé elviselhetetlenné a fiú életét. Amikor bbuppa anyja a hetedik hónapban, engedve végre démonai kísértéseinek, az amfetaminfüggők totálisan üres arckifejezésével és a legcsekélyebb kíváncsiság nélkül kibontotta a csomagot, Kevin a hasfalon keresztül brutálisan kimetszett magzatot, oxigénhiányos agyával és ezzel az első élményével még meg tudta menteni. Apa és fiú között erről soha nem esett szó. És arról sem, hogy majdnem karamboloztak akkor, a kórházba száguldó kocsival, ugyanis Kevin abban a félőrült sokkban, ahogy fél kézzel az autót vezetve a másikkal az egyre kisebbeket pulzáló, véres testet tartva tudatára ébredt, nem hangok vagy képek útján, hanem a testi kényszeríttetés valami bejáratlan, valami eleddig félelmetesen ismeretlen útján, a testi világba-vetettség olyan embrionális mélységében, ahol a biztonságot nyújtás vágya, a legsóvárabb éhség és a félelem felhasználása és önmagunkba építése még nem különült el világosan egymástól, szóval ezen az egyedi és törzsi szempontból is mélységesen primer szinten Kevin tudatára ébredt, hogy bbuppa vissza akar térni a testbe, az ő testébe.

Az apa amikor átkelt az udvaron, hogy a kisfiához menjen, a kabátjába rejtett konyhakés kötötte csak a valósághoz, mint egy luftballont a zsinórja vagy a búvárharangot az az egy nyomorúságos kábel. Egyenesen a garázshoz ment, ugyanis annak egyik gondosan eltorlaszolt sarkában, egy bedeszkázott bungalow-ban, egy ronggyal kitömött láda volt a fiú világa. bbuppát kibontani összehasonlíthatatlanul egyszerűbb volt most, mint tizenegy évvel ezelőtt, mivel, életében először, most mozdulatlan volt és néma, még ha az apja szívében, visszagondolva, azóta is, győzedelmes vijjogás hangzik.

10 komment

Címkék: kannibál bbuppa

malacka és a másik

2012.05.29. 18:44 corpusz hiszti

 Agresszív kismalac beül egy taxiba:

-„Kérem, nem zavarja, ha magamban beszélek?” – kérdezi.

-„Dehogy Uram, csak nyugodtan.” – válaszolja a taxis.

-„Hozzád meg ki szólt?”

 
Sokunknak ismerősek ezek a típusú viccek.  Az indokolatlan dühbe gurulás, a segítő szándék – akár a saját hátrányra történő - bunkó elutasítása képezik az agresszív kismalac (a továbbiakban: AK) jellegű poénokat. Meg persze a kép, ez a tömzsi, apró, önmagával és a világgal elégedetlenkedő kis zsírgolyó képe, ami szintén biztosítja a csattanót, a nevetés kirobbanását. Nem túl színvonalasak, nem túl mélyek, de egy jó közepes humor szintet el tudunk vele érni. A fenti idézet ebből a szempontból egy kivétel. Véletlenül vagy a gondolati tartalmak ki tudja milyen egymásra gyűrődése, rétegződése, egymásba áramlása folytán, ez a vicc súlyos lett és nyugtalanító. Első pillantásra még szépen besorolódik a hasonszőrű, AK-típusú viccek közé. Ha azt gondoljuk, hogy ők ketten beszélgetnek, hogy AK feltesz egy kérdést, a taxis válaszol, AK pedig szépen, a megszokott modorában letromfolja, akkor az egészben nincs semmi különleges. A poén rendben megérkezett, nevetünk. Tehát ebben az esetben a taxis engedélyező válasza billenti át AK-t magában-beszélő módba, s ő ezt – e szíves engedékenység fölött érzett mérhetetlen dühében – kiterjeszti a múltra is és a létét megalapozó kijelentés ellen támad. Szokásosan és vázlatosan ez az AK viccek létstruktúrája. De ez a struktúra egyúttal fel is bomlik a fenti idézetben. Vegyük egy pillanatra komolyan az utolsó mondatát, a csattanót. Vegyük egy pillanatra komolyan, hogy AK tényleg nem a taxishoz szólt. Ezt megerősíteni látszik a két kérdése közötti stílus- és megszólításbeli különbség. AK már eleve magában beszélt, a kommunikáció szintjén be sem lépett a taxiba, a másik világába. A vicc ily módon felfogott értelme hangsúlyában és mélységében is eltolódott az első változattól. A humorostól az egzisztenciálisan abszurd irányába. Abszurditását az adja, amire a taxis, önkéntelenül ugyan, de nagyon pontosan ráérzett, nevezetesen: az ember önmagában beszélve nem reflektál arra a tényre, hogy ő most magában beszél. Tehát a taxis a szituációt adekvátan tudta volna érteni és kezelni, ha a belépő utas magában motyog vagy énekel vagy valami egyéb dolgot mond. De ő – el nem ítélhető módon – a megszólító kérdést így és csak így (megszólításként) érthette. Ugyanis, a hétköznapi, józan ész előtt meg sem nyilvánulhat az, amit kérdés formájában talán így fedhetnénk föl: hogyan mozoghat valaki olyan otthonosan saját gondolati világában, a magában-beszélés auton világában, hogy ott tegye föl valakinek ezt: -„Kérem, nem zavarja, ha magamban beszélek?” Hogyan lehet eltűnődni a tűnődésben, eltűnni a tűnésben? El lehet-e feledkezni arról, hogy elfeledkeztünk a világról? Van-e bennünk vagy akárhol egy olyan mag vagy meditációs enyészpont, ahová ezzel a zuhanásszerű akrobatikával el lehet jutni? Ez ám a par excellence, gyakorlati és permanens szolipszizmus! Egy istenné alacsonyodni. Másrészt, kihez intézi AK az első kérdését? Csak egy olyan világban, egy olyan környezetben tudunk egyáltalán megszólítani valakit, egyáltalán bárkit, amely otthonos a számunkra. Egy olyan környezet, melyet a saját mértékeinkhez igazítottunk. Nem idegen, de nem is totálisan a miénk. Tehát otthonosan mozogni saját gondolati világunkban, nem azt jelenti, hogy még jobban el(ki)sajátítjuk azt, éppen ellenkezőleg, eltávolítjuk, kicsit elidegenítjük magunktól. Ebben a pillanatban a vicc eredeti csattanója, az utolsó mondat lebegni kezd, kétértelművé, kétségessé válik. Visszatért AK a valóságba, vagy a saját, virtuális taxisának szólt vissza? Vajon megtörik, meg tud törni itt AK otthonos, belső világa? Lehetetlen felmérni a távolságot valós-valódi, nyugtalan-megnyugtató külvilágunk és az általunk teremtett lények között. S ez a bizonytalanság teszi kicsit biztosabbá, hogy megszólítottságunk, feleletre kényszerítettségünk nem magunkból ered, hogy a Másik létezik. A poén így és itt válik igazán hajszálpontossá: „Hozzád meg ki szólt?”
 

59 komment

Címkék: vicc kismalac agresszív

Matiné

2011.12.22. 17:55 corpusz hiszti

Joe Heller emlékére

 -Kurvák vére, pfejj!!! – ordított bele mellettem az iroda csendjébe Jagoda, én pedig összegezve lelkem minden érzékeny rezdülését, pillanatnyi összpontosítás után, tetszetős, vállból indított lendítéssel vágtam bele félliteres üvegkorsómat a személyzeti osztály újonnan gravírozott ajtajába. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mintákból élek, így ez a szépen kivitelezett mozdulat, ez az álomszerűen megrajzolt ív, a váll-csípőm keresztvonalának harmonikus spirálja és a gyakorlat végén ragadozószerűen megmerevedett, büszke pillanat mind-mind egy híres atlétát másolt, ahogyan a beszédstílusom, az étkezési vagy szexuális szokásaim, a járásom mintája, ritmusa is fölveszi azét, akivel eszem, beszélgetek, szeretkezek vagy sétálok. A legtöbb ember fedezéket jelent számomra a fürkésző tekintetek elől. Az egyiktől a másikig futok és lebukok mögéjük, a karakterük, a ritmusuk, egy-egy jellemző vonásuk mögé. Erőteljesebb vonásoknál, ízeknél lehet ez feltűnő, adott esetben bosszantó, pl. addikcióknál vagy valamiféle mentális devianciánál. Nem tudom, miért csinálom. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy lógatom a fejem és csorog a nyál a számból, mint a söntés másik oldalán ülő, idült alkoholistának, hogy rángatózva, peckesen robogok le a lépcsőn, ahogyan azt pár perccel korábban a vezérigazgató-helyettestől láttam, hogy könnyes szemmel végigénekelek néhány strófát valamely utcai szekta zenész-adakozó-kéregető katonáival.) Hirtelen, a másodperc törtrésze alatt felgyorsítottam a belső órámat, hogy alaposan kiélvezhessem, ahogyan az üvegajtó átpókhálósodik, berobban és millió darabkára esik szét. A szemem sarkából láttam, hogy Genrih is hasonlóképpen tesz, az elmúlt hét végén tanítottam neki, valahányadik vodka után, ezt a trükköt; kicsit csodálkoztam is, hogy már ilyen jól tudja alkalmazni. Amíg az ajtóban kialakultak az első nagyobb hasadékok, volt időm megfigyelni Genrih profilját is, félrecsapott tányérsapkáját, éles metszésű, határozott vonalú orrát, pimasz, mohó, hímsovén tekintetét, ahogyan szinte kocsányon lógott ki héj nélküli szemgödreiből, gunyoros-cafrangos száját, ahogyan feleselt homlokának kisimíthatatlan ráncaival, ócska kecskeszakállát. Beesett, nevetséges, kegyetlen, szűzi, desperát. Nem tudok egyértelmű és konzisztens karaktert megfogni rajta, mint egy prizmagömb, megfoghatatlanul sok oldala van, hol szépen csillog, hol sötét anyagot lövell ki magából, de csak tükröz és felszínes és végtelenül sekélyes. Pont ezért kedvelem. Én mindent magamba szívok és ott, belül rontom meg, ő már eleve és azonnal a roncsolt, abszurd, félreértett képét adja vissza a világnak. Ő ezáltal őszintébb, de romlottabb is. Ő Káin és én is Káin vagyok, az elfeledett ikertestvérek, a sekélyes és a még sekélyesebb Káin, a fantom-Káin és a másik, akikből egyet csinált a történelem. Sekélyes csak az tud lenni, aki megjárta a pokol, a lét legmélyebb bugyrait, aki olyan mélyre ereszkedett, hogy már a visszatérés is kétségessé vált, de most már csak nevet ezen, még ha magában nem is rendezte le a dolgot. Sekélyesnek lenni a színlelés, a maszk viselésének magas fokú gyakorlata. Sekélyesnek lenni nem egyszerű, egy bizonyos fajta – talán humorosnak is nevezhető – alap beállítottság, leheletnyi (még épp nem mérgező), saját magunkra irányított cinizmus és energia befektetése szükséges hozzá. Jagodának - Genrih Grigorjevics Jagodának hívom a hírhedt NKVD vezér után – a színlelés volt a lételeme, a tulajdonképpeni közege. Ő színlel, én utánzok. Amikor ideérkezésem után pár hónappal, kiismerve már az itteni viszonyokat és valahol pontosan ezért, nagy, öles betűkkel, pop-artos stílusban kiírtam a faliújságra a Feljegyzések az egérlyukból első négy mondatát: „Beteg ember vagyok. Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam.” Jagoda nyüszítve röhögött és úgy vigyorgott napokig, mint ahogyan egy-egy jobban sikerült kurvázás után szokott. (Minden jó poénnak van egy durva, első pillantásra is könnyen felfogható és megemészthető része és van egy efölött a durva rész fölött irizáló, alig észrevehető része is, a poén sóhaja. Az előbbi adja a tréfa anyagát, azt a matériát, amibe ezzel a sóhajjal belekarcolhatunk, ezzel a füstszerű vagy éppen gyémántkeménységű résszel díszíthetjük vagy kedvünk szerint irányíthatjuk. A poén durva része szokott csattani, ez ajtóstól ront az agyunkba, ezt mindenki érti és harsogva röhögünk. A sóhajt sokan nem értik, a sóhajt sokaknak nem is kell érteni, mert míg a durva rész személytelen, addig a sóhajnál nem mindegy ki meséli vagy adja elő a viccet. A sóhaj nem megfogható, valahogyan a léttel van kapcsolatban, valami törés, magát a poént lehetővé tevő szomorú közeg referenciája. Például a faliújságnál történtek sóhaja a láthatatlanság. Hogy ez az érzelmi és szellemi sivárság tényleg és totálisan sötét, önnönmagára záródóan az. Semmit se látni, se hallani, de ezt megmutatni, bebizonyítani sem lehetséges. A minap megfeledkeztem – az ottani ön – magamról és elfütyültem a zsarátnok-szimfónia II. tételének néhány hangját, egymás után, szépen, ahogyan kell. Eltűntem. A folyosón nekem ütköztek, ha szóltam valakihez, nem válaszolt, néhány órára megszűntem létezni a számukra. Nincs szimfónia.) Megmutatta az ipari kamerák felvételeit, melyeken éppen a nagy igyekezettől lógó nyelvvel ragasztgatom föl a betűket, mire elneveztem őt Dzerzsinszkijnek. Ez megalapozta a barátságunkat. Természetesen nem azért a lusta analógiáért imádta az általam ráaggatott gúnyneveit, mert történetesen a belső ellenőrzési osztály vezetője volt. Mindig egy-egy nagyobb átszervezés, vezetők cseréje után kezdtem hívni, tiszteletem és cinizmusom jeléül, kalapomat megemelve a túlélési képességeiért a soron következő GPU főhóhér nevén. Így lett később Mensinszkij, legutóbb pedig Jagoda. Dobogó szívvel és csillogó szemmel várja mindig a következő nevet, mellyel – szerinte – töményebben és pontosabban tudom kifejezni az erőviszonyokat, az ő beágyazottságát a cég életébe, ezáltal a lehetőségeit és lehetséges buktatóit, mint bármilyen drága pénzen vett elemzés, kémkedés. Szóval egyedül ő volt az, aki finom humora okán és sekélyessége szabadságában – amit nem utolsósorban az enyémhez mérhető műveltsége és intelligenciája biztosít -, majdnem teljes egészében értékelni tudta ezen első – és sok későbbi – tréfámat. Senki más nem ért föl eddig, gyanítom legtöbbjének még a mondatokat sem sikerült összeraknia. És persze a félelem. Ebben is kiegészítjük egymást. Ő másoktól tart, hogy üldözik, bántani fogják, nem szeretik, én magamtól félek. Most sem tudtam megállni és elképzeltem, hogy az ajtóval egyetemben Jagoda arca is szilánkosra törik. Abban a pillanatban visszahőköltem és kiestem a lassított időből…

Én, Bobby M’locus, ünnepélyesen fogadom, hogy megszabadulok rögeszméimtől. Nem nyitogatom az ajtót háromszor mielőtt belépek valahová és kétszer mikor ki. Nem fordulok vissza jobb oldalt egy nő után, ha már balra megtettem (csak hogy visszabillentsem valahogyan a világ egyensúlyát). Nem tűzök ki magam elé részidőket (például, hogy hamarabb kell eldarálnom magamban egy vers első strófáját, mint hogy az a közeledő koldus megszólítana vagy hamarabb kijutok-e egy koncertteremből – nem törődve a rosszalló pillantásokkal – mint hogy az utolsó hang elhalna – és persze mindig elégedetlenül nyugtázom, hogy ez utóbbit nem tudom ellenőrizni; persze ellenőrzés-mániákus is vagyok – próbálom leellenőrizni magamat, hogy az ellenőrizhetetlen szituációkban hogyan viselkedek). És elsősorban és legfőképp lemondok arról a nőről. Békés, becsületes, kurvázós életet fogok élni. Persze nem leszek rá képes, és csak saját gyengeségemet bizonyítom, de e bizonyíték kéjes, az a nő pedig kétségbeejtő. Mielőtt életemben először megpillantottam volna, már magába szippantott az őt körülvevő csönd. Pár perccel később arra eszméltem, hogy Jagoda ordít suttogva a fülembe, hogy térjek magamhoz. Nem emlékeztem az alakjára, az arcára, sem arra, hogy egyáltalán váltottunk-e pár szót, csak karkötőjének az egyik kövét, egy égővörös rubintot bámultam. (Mint amikor egy másik nőnek – egy gyönyörű, göndör-fekete hajú, mediterrán nőnek - a nyakláncáról nem bírtam levenni a szememet. Az egy fából faragott, kis totemékszer volt. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de a XIX. században találkoztam vele egy kormos, sötét kávéházban. Valaki kilép reggel az ajtón és elégedetten vagy szomorúan, komoran vagy éppen valamitől feldobva nyugtázza, hogy egy hét után végre kisütött a nap, a szomszédnak megint kiszökött a kutyája, esetleg a tegnap esti utcabál maradékai csikorognak a talpa alatt. Szóval, hogy megváltozott körülötte a világ. Nálam ez a változás picit nagyobb mértékű. Reggel elindulok a munkába és egyszer csak azt veszem észre, hogy lovas-kocsik robognak el mellettem és én már nem adatbázis-programozó vagyok egy ultramodern üvegpalotában, hanem egy híres bécsi idegsebész segédjeként lobotómiás műtétre készülök, vagy egy általam ismeretlen korban és ismeretlen rendeltetésű gépházban rakom össze az éjszakát, vagy egy hatalmas kemencét fűtök be valahol a távol-keleten és elfordulok, hogy ne lássam, mit égetnek el benne.) Hamuban pislákoló, utolsó, izzó fadarab. Napokig csak ezt jelentette számomra az az ékszer és az azt hordozó, nagy részében megégett, felhólyagosodott, ellenállhatatlan női test. Nem ismerem, nem tudom a nevét, nem tudom megragadni, csak ezzel az imával tudom hívni: Hamuban pislákoló, utolsó, izzó fadarab. (Valami szekta tagja volt régebben, egy végeláthatatlan roncstelepen éltek, rozsdás, csikorgó gépszörnyek ölében. A vezérük egy reggel kinyilatkoztatást kapott, tehát hatalmas máglyát építettek gumiból, hulladékpapírból és mindenféle éghető anyagból, lelocsolták benzinnel és belefészkelték magukat. Senki nem érti, hogy ez a nő hogyan élhette túl. Hamuban pislákoló, utolsó, izzó fadarab.) A kollégák irtóztak tőle, én megőrültem érte, az itt-ott elszenesedett bőréért, megégett, felnyírt varkocsáért, begyulladt szemeiért, álmosan lecsengő idegrángásaiért. Nem bírtam uralkodni magamon, ha a közelemben volt. Mintha néhány mozdulatának és gesztusának egyenes vonalú, azonnali összeköttetése lett volna az én érző idegsejtjeimmel. Utánzási kényszerem nála nemcsak felerősödött, hanem szinte beleolvadtam a test-játékába. A közelében jobban tudatában voltam az ő testének, mint a sajátoménak, mintha kitépte és magával ragadta volna a lelkemet s én kettőnk közt lebegtem volna a vigasztalan űrben. Soha nem tudtam átfogni egyszerre egy pillantással, csak egy-egy részletet tudtam megfigyelni rajta, egyszerűen ahhoz hasonlatosan nem voltam rá képes, ahogy a Napba sem tudunk sokáig nézni. Csak a karjának az ívét, a sálja nyugtalanító mintáját, egy heget az arcán, szétharapott, aszimmetrikus ajkait. A hirtelen beállt csendről értesültem mindig először, hogy a közelemben van. A léptei, ahogyan egy csészét az asztalra tett, ahogyan macskaszerűen végigdörzsölte az állát, mindez egyetlen hang nélkül, nesztelenül történt. Utolsó élményem vele egy orgazmus volt. Egyik kora hajnalban ott ült a közös étkezőben, résnyire szűkült szemmel és léttel, és szokása szerint hagyta kihűlni a kávéját. Észrevett egy gyönyörű, lédús almát az asztal közepén és azonnal, rebbenés-szerűen nyúlt oda. Ujjaiból, ezekből a szétrágott, sebes csonkokból – melyeket még a távolból is kibírhatatlanul érzékinek találtam - kis tölcsért formált, úgy közeledett a gyümölcs felé, lassan súrolva végig az asztal lapját. Azonban mielőtt megérintette volna, a mozdulat végérvényesen és jóvátehetetlenül megtorpant. A törés utáni következő pillanatban már kezében volt az alma és a mellkasa felszabadultan emelkedett meg, de a hörgő sóhaj már belőlem szakadt föl. Kimenekültem onnan. 

Az az utolsó előtti pillanat, a megtorpanás pillanata lassan elmerült és tudtam, soha nem fog többé a felszínre jutni. De még a mélyből is segített, hogy ne öljem meg ott helyben Jagodát, amikor kacsintva közölte, hogy végre kioltotta az izzó fadarabot. Udvariasan visszamosolyogtam rá és találtam magamban egy elhagyatott részt, ahol megtörhettem picit ezt a pillanatot. A személyzeti osztály ajtaja végül is beszakadt, óriási sivalkodás és rohangálás tört ki, Jagoda a térdét csapkodta, én pedig kimentem egy cigarettára. Csak az első pár slukkot szívtam el, aztán néztem, hogy emészti el magát. Lassan égett le.

Szólj hozzá!

Címkék: jagoda

Swinhoe

2011.10.12. 19:46 corpusz hiszti

Swinhoe vagyok, a fő-királyi álomműves. Csak az idegeneknek kell így bemutatkoznom, itt az udvarban - ahogyan kissé lekicsinylően ezt a monumentális kastélykomplexumot hívják - a nevem és a mesterségem egyet jelent. A swin a mi nyelvünkön jelenthet merülést, könnyedséggel csak esetenként telve, semmiképpen sem egy kő zuhanása, inkább egy pihetoll lassú lebegése a földfelszín felé, a külső befolyásokra igen érzékeny, rétegszerű, nyugodt alábukás. De különleges kávé-koktélunknak is ez a neve, ennek a receptbe foglalhatatlan, többszintes italkülönlegességnek, amit nem csak az adott ivókehelyben látható rétegződése miatt hívnak többszintesnek, hanem elfogyasztásának kronológiai jellegzetessége miatt is. Ha valakinek ezt az italt főzzük, azt úgy mondjuk, hogy időt adunk neki. A swin nem egyetlen csésze kávét jelent, hanem - akár egy napon át tartó - rituális alászállást. Az első csészényit rendszerint a padláson, vagy a ház valamely magas, kitüntetett pontján isszuk meg, ez üdítő és tiszta és amfetaminnal dúsított, felpezsdíti az embert.  Ilyenkor kacagva, felszabadultan lógatjuk a lábunkat és gyermeki gondolatokat vitatunk meg a barátainkkal. A következő körökben egyre lejjebb haladunk, az épület alsóbb szintjeire, le a földszintre, ki a kertbe, le a folyópartra vagy a pincékbe. Az odakészített italok is egyre sűrűbbek, nehezebbek, zaccosabbak, józanító hatásuk nyilvánvalóbb (ahogyan egy műalkotáshoz is mindég közelebb és közelebb ülünk, vagy távolodunk tőle, vagy egy zeneművet nagyobb odafigyeléssel hallgatunk, elmerülünk bennük, a swin esetében a mű maga a lét, ennek a napnak a léte). A vidámság alábbhagy, a szavak suttogóvá válnak, a társaság megritkul, szétszéled. A hagyományos kikapcsolódások, részeg tivornyák ellenpólusa ez a ceremoniális józanodás. És a nap végén, a mélyponton, egy katlan vagy forrás aljában pihegve, ha valaki hajlandó eljutni addig az önmagával való szembenézésben, mindenki megmerítkezik a tiszta vízben. Figyelemreméltó hasonlóságot találtam az önök egyik vallásában. Ha jól emlékszem keresztelésnek hívják. A víz alá merülés, a felejtésbe bukás itatódik ott át az újra megszületés reményével, ami olyan ajándék, hogy őszinte meghökkenésre késztetett önökkel kapcsolatban. A nevem második fele, a hoe egy jelölő, sőt egy rang, a legmagasabb mesterségbeli tudás rangja, de garanciát is jelent a minőségre, ha valaki hoe, akkor ez nemcsak azt jelzi, hogy a szakmájában a legmagasabb tudással bír, hanem, hogy egyben jót is áll a munkájáért. Hogy valamennyire érthető legyen a történetem, szólnom kell még a nevemben szereplő ’w’ hangról. Persze csak az önök ábécéjében jelölöm ’w’-vel, valójában nem úgy kell kiejteni, ahogyan azt errefelé ismerik. Ezt a hangot nem tudják megtanulni a gyerekek önmaguktól, a szokott módon, a saját beszédkészségük kialakulásával. Elsajátítása, ha egyáltalán, a késő kamaszkor idejére esik. Valakinek később, mások pedig soha nem tudják magukévá tenni a kiejtését. Egy játékeszköz szolgál ennek megtanulására, egy aprócska, faragott síp, amely fújási technikájának, tanulási folyamatának íve van. Egy avatatlan külső szemlélő (beszélő) ugyanolyan zöngétlen, fals hangot tud csak előcsalni belőle, mint az, aki már tökéletesen ki tudja ejteni a ’w’-t. A gyakorlási folyamat zenitjén viszont, énekesmadarak és -lányok seregei követnek és úgy dorombolnak körülötted, mint egy macska, csakhogy újra hallhassák varázslatos hangjaidat. De ezeket a hangokat, a síp kezelésének ezt a csodálatos technikáját el kell felejteni.  Meg kell tanulni egy nem természetes hangképzést, ezáltal önművelést, kultúrát kell létrehozni, majd félredobva a segédeszközöket saját önmagunkból is meg kell tudnunk tenni ugyanezt, ezáltal újraértelmezve – éltetve a tradíciót. Aki megáll a folyamat közepén, az tulajdonképpen még messzebb van a ’w’ hangtól, mint az, aki még el sem kezdett gyakorolni ezen a kis játéksípon. Aki megelégszik azzal, hogy szép hangokat tud fújni és nem hajlandó lassanként elfelejteni a hangszert, az csupán egy holt terhet cipel magával. Nem köti semmi - alkotón - a múlthoz, ezekhez a csodálatosan megalkotott hangokhoz, soha nem lesz képes – értőn, élő viszonyulással - beszélni a nyelvünkön. S akik nem értik meg a síp elhagyásának szükségességét, azok azt sem értik, hogy az én munkám nem elsősorban abban áll, hogy az uralkodót legyezem, miközben alszik. Kívülről persze úgy tűnhet, hogy egy majdnem meztelen herélt feszülten figyeli az alvót és néha legyint egyet a különlegesen hajlékony legyezőjével. Ebbe a legyezőbe hajszálnál is vékonyabb ion-ötvözet szálak vannak beleszőve, amik úgy simítják vagy borzolják az agyhullámokat, mint közönséges fésű a hajat. De nem vagyok holmi botcsinálta pszicho-sebész sem. Az álomművesség nem uralási aktus, abban az értelemben, ahogyan egy gyógyító vagy sebész uralja az adott, fájdalmas testrészt. Elmerülök olyan mélyre, amennyire tudok és merek, ahogy teszi azt az uralkodóm is, csak ő a pihentető illetve serkentő álmaiban, én pedig az ő motívumaiban. Érzem az orromban azokat a porszagú, nyári délutánjait, a hátamban annak az ósdi, vasalt utazóládának a nyomását, ahogy sokszor ott aludt el gyerekkorában, a félig nyitott, panoramikus keresztfolyosón, a szolgálók egyik fő közlekedési csomópontján. De nem zavarta álmában azok zajos fecsegése, a sürgölődő lábdobogás, a sziszegő parancs-szavak, a mormogásba fojtott szolgalázadás. Sőt, inkább az ő nyugalma áradt át rájuk, ez az utcai játékoktól és harcoktól aléltan pihegő test örvényként nyelte el a szolgálókat, hogy azok egy lassú, megfontolt, derengő közegben töltsék el a nap további részét. Mindőjükben megmaradt, csöndes, mosolygásra késztető emlékként, ahogy a késő-délutáni, kert-zuhatagon átszűrődő napsugarak párducfoltokkal jutalmazzák a fiút aznapi sikereiért és felvértezik a kudarcok elviselésére. És ahogy vékony, inas karja éles szögben a földre zuhanva, tenyérrel fölfelé, önmagát, önmaga tökéletes elégedettségét a világnak felajánló gesztusa ellenpontozza a sírba tétel festői-krisztusi kéztartását. Ez az egyik királyi alapmotívum, erre a kiáradó nyugalomra való öneszmélés, a hieratikus rend megteremtésére szolgáló erő, hogy a káoszban is megőrizhető az önuralom, ami lassan kiterjed és áthatja a körülötte lévő világot. Ez elengedhetetlen, tehát általános uralkodói jelleg. Viszont a másik motívum végtelenül személyes és érzékeny.  A tiszteletről és a zenéről szól. Az uralkodónkról közismert, hogy nem kedveli a nagyszabású hangversenyeket, zenei előadásokat. Egy ilyen birodalomban, ahol a kultúra, a nyelv, a rekreációs vagy akár a közigazgatási struktúra így át van szőve a zenével, ez valóban példátlan. Sokan, ennek megfelelően, uralkodónk viszonyát a zenéhez minimum közömbösnek vélik. (És – paradox módon – abban is ezt látják, hogy a királyi udvarban található, számtalan kis zenei műhelyt, páratlan akusztikai adottságokkal rendelkező kis zugokat nem bontatta el, hogy helyére egy koncert-arénát építessen.) Abban az értelemben van csak igazuk, ha a zenét, mint koncertet, előadást, a látvány és a hang közösségi ünnepét gondoljuk el. A szóban forgó alapmotívum, mindezekkel szemben, a zene intimitásáról mesél. Azt gondolom, néha meg lehet tapasztalni a józanság egészen szélsőséges állapotát, szóval, amikor a hegedű hangjai becsalták a királyt az egyik zeneszobába, már ebben az állapotban léphetett be. (A hegedű hangjai nem swin, a zene lehet az.) A művész, észre sem véve őt, hegedült tovább. Úgy állt(am) ott földbe gyökerezett lábbal és aggyal és lélekkel, mint egy nyomorult, mint egy hitetlen. A hangok és a közöttük lévő szünetek lerombolták ezt a csodálatos, királyi palotát és egy kis kápolnát építettek köré(nk). Ekkor a nő észrevett, de nem ingott meg és egy hangot sem veszített el. A király megrendült, a művész rezzenetlenül játszott. Az utolsó hang után leeresztette a vonót és várt még egy sóhajtásnyit. Nem kiment, nem füstté és nem láthatatlanná vált. Úgy tűnt el, mint a hangjai, úgy tünedezett el, mint kedvesünk illata a nyarak utolsó, időtlen hetének verandájáról, amely már csordultig szívta magát napsütéssel. Az új uralkodó pár perc múlva kisétált a szobából és ment a dolgára. Vonásai ugyanolyan szabályosak voltak, léptei a megszokott, kedves ritmusban következtek egymásra, egyik kezével ugyanúgy simította maga mellett a falat járás közben, mint azelőtt. Láthatólag nem történt semmi. Volt egy öreg álomműves mesterem, ő mérte föl oly módon tanítványai fejlődését, hogy az miként vélekedik az elmondhatóságról, a kimondható, kimondani való dolgokról. Az első, az alapszint nála az volt, ha beláttuk, hogy nem szükséges mindent el vagy kimondani. A következő: nem szabad mindent kimondani, és végül a harmadik szint, hogy nem lehet mindent szavakba önteni. Nem mondhatok többet arról a hegedűművészről. Figyelem az alvót. Látom magam előtt a következő napját. A lázadás napját, egy birodalom széthullásának kezdetét. Látom lándzsákkal átszúrt testét és így persze a saját haláltusámat is a rákövetkező éjjel. Neki sem mondok reggel semmit. Természetesen a legyezőmmel a gondolatai közé tudnám csempészni a jövőről való tudást, a saját halála elkerülésének lehetőségét. De a második alapmotívum a tiszteletről is szól. Az övéről: meghagyom uralkodónak ezt a férfit, a saját halála árán is. És az enyémről, hogy nem akarok isten lenni. Ám ne higgyék, hogy magyarázkodásom bármilyen felmentéssel is szolgál a számomra. A fényforrás eltűntével az árnyék nem hozzá hasonlóan fog eltűnni, hanem nyom és hiányérzet nélkül kiveszik, kikopik. A világból, a világlásból.

Lassan megvirrad.

Szólj hozzá!

Otromba fickók (III. rész)

2011.08.07. 15:36 corpusz hiszti

 Prokov

 
Úgy ült ott ez a három ember a parkban, akár a gyűjtőlencsék erős, szórt fényáradatban. Hannah Sho a nőiség fenotípusa, mint egy parányi, odacsöppent kristálydarabka, vagy inkább egy aprócska, csillogó víztükör a lehullott, puha-barna levelek között, amiben feketébe zuhant színekben pompázó madárkákként ezernyi felület, hang és mozdulat lubickolt és verte vissza a park fényeit. Nem csak a látható fényeket, hanem, például a környező, megbékélt hangulatot, ahogy egy mitológiai variációként a lábait hosszában elnyújtva üldögélt, a szél lágy sóhaját valami selymes anyagért, ahogy a haja meg-meglibbent, mintegy köszöntve a fák felé, a távolból odaszűrődő vidám zajokat, ahogy vékonyan metszett szeme álmos kacérsággal néha oldalra pillantott, vagy akár a szobor büszke, kemény tartását, ahogy árnyalatnyit elfordult a gerince íve. A pszichiáter és Prokov viszont inkább csak a szobrot tükrözték óriás, tagbaszakadt, sötét termetükkel. Prokov, ez az egy tömbből hasított, egyszerű, problémátlan lény és a pszichiáter, kinek kőkemény, fegyelmi burkán azért ki-kicsordultak valamiféle komplex sóvárgás lávacsöppjei - minden különbözőségük ellenére - olyanok voltak, mint két hegyomlás, két, soha abba nem maradó sziklagörgeteg, hogy eltakarhassák a mélyükben alig észrevehető, nemesfém-telérként csillogó tiszteletet. Az egymás iránti tisztelet azon fajtáját, mikor meghagyjuk, meg merjük hagyni a másikat önnön helyén, nem próbáljuk erőszakkal kimozdítani onnan (azzal az indokkal, hogy meg akarjuk érteni). Hannah Sho-t ez a tisztelet, amelyet csak a szeme sarkából vagy inkább csak az összes érzékszervét élesen és egy nyalábba tartva, eme koncentráltság sarkából érzékelt, egy táncra emlékeztette. Egy udvarias és finoman kivitelezett harcra, aminek a megvívása ritkán föllelhető emberi gesztusokat – például ráhagyatkozást - követel. Ráhagyatkozást a veszélyre - ez a lány számára csak közvetetten, valahogyan a két férfi hűvösségéből volt kitapintható, közvetlenül nem utalt rá semmi, és talán még Frontier viselkedéséből, ahogyan, feszített fémhúrként, körülöttük sétált, és szokása szerint a madarakat figyelte – egy nem jelenvaló létezőre, pozitív derűs várakozással egy távolban ébredő mennydörgésre, egy sokkos állapotban eltolódott, eltemetett történés felbukkanására, a tudatalattinak csúfolt élmény- és gondolati rétegek felfeslésére, megnyilvánulására. Ráhagyatkozás a veszélyre nem bátorság és nem vakmerőség. A ráhagyatkozás maga a vallás. A kis igazság ezzel kapcsolatban az lenne, hogy tárgyszerűen, mint egy kődarab állunk bele az elkövetkező viharba. Lehet hogy sírógörccsel, vagy szétpattant pupillákkal, de egyenesen, sallangmentesen, lehántva, dísz és színpad nélkül, mély vidámsággal. És bár nem vagyunk és esetleg nem is lehetünk mindig intelligensek, azaz nem lehet mindig kezünkben a környező világ torzítatlan képe, azaz ez a vallás, azaz maga a vallás nem ideológia és nem világkép, de a telér-tisztelet – egy-egy komorabbnak tűnő bánya mélyében megbúvó gesztus - ennek a belátása, az idegenség megtartása, pedig egy szép titka lehet. Nem okosság és nem bölcsesség, inkább egy tágra nyitott tekintet várakozó szelídsége, egy roskatag mozdulat megtisztító zuhanása. A pszichiáter ekkor - mintha szándékosan várt volna addig a pontig, hogy a lányban megszülessenek ezek a gondolatok, de utána, mivel hogy egy magas fokú gondolati koncentráltság után a figyelem szükségszerűen kifelé árad, ahogyan apály következik a dagályra - lassan beszélni kezdett hozzá. Szavai, mint megannyi kismacska-gombolyag puhán huppantak le a fűbe, némelyik Hannah Sho nyakába, ölébe mászott, a többi szétszaladt. – Prokov tíz évvel ezelőtt érkezett ide. – kezdte és követhetetlenül gyorsan rágyújtott egy újabb cigarettára, úgy tűnt, mintha már egy égő szálat húzott volna elő a dobozból. – Eleinte nem is láttam, nem találkoztam vele. Nem szoktam az újonnan érkezőkkel foglalkozni, az igazat megvallva nem is érdekelnek. Azon a novemberen úgy rontott ránk a hiper-monszun, mint gepárd az áldozatára. Ezeket a viharral csordultig teli éjszakákat mindig az egyik üvegházban töltöm. Hallgatom az orkán üvöltését, és az egyéb, erre visszhangzó üvöltéseket, amik átszitálnak, megtisztítanak, megfosztanak minden érzéstől, analógiától, intuíciótól, homályos gondolattól, csak a szikár gondolati-logikai váz marad bennem és reggelre olyanná válok, mint egy csontváz, vagy mint ez a szobor, a szűken mért anyag egyszerű, primer önmagasága, egy kiürített pohár tiszta várakozása, egy el nem beszél(he)t(ő) történet kevéssé koptatott szavai. – Itt egy pillanatra elhallgatott, valamiféle szubtilis derültség futott végig az ajkain, szemmel láthatóan jót mulatott magán. - Nem, nekem nincs vizuális tehetségem és érzékem, de az a kép, ahogyan akkor Prokov ott ült az egyik üvegkalyiba ajtajában, kitárva önmagát és a benti növényeket a tomboló időjárásnak, az beleégett a retinámba. Mítoszteremtő kép, valóban, ahogy az idegszanatórium egyik gondozottja bőrig ázik. Mint az ördög, a kénköves, szurtos ellentmondás, akinek már megbocsátottak mindent, az ősbűnt, az elfelejtettet, a meg nem történtet, mindent, most ott állna az elízium kapujában, a szépség, a fény, a harmónia küszöbén és nem tudna belépni, nem tudna tenni egy lépést sem. Nem hiszi el? Még most sem hiszi el, hogy a pokol, a rossz, a sárba-tiprás nemhogy nem létezik, de nem is lényeges, hogy ez itt, amit maga előtt lát, nem csapda, nem fondorlat, ide bármikor visszatérhet, ez itt tiszta és könnyű és mindig és szabadon? Nem vagyok festő, nem vagyok művész, de akkor egy pillanatra azzá váltam. Akkor, egyetlen villám-villanásnyi ideig sikerült megragadnom valami fontosat, valami tőlem függetlent, egy külső, idegen tapasztalás mestertől jövő adományát. Ezzel az egyetlen paroxista pillanattal többet közölt velem a múltjából és belső világából, mint az ezt követő hosszadalmas terápiák során. Persze nem mindent és nem azért, hogy őt megértsem, de ahhoz eleget, hogy én egy kicsit megváltozzam. Hogy nem beszél, azt már az első pillanatban láttam rajta. A kar és a kéz ívének ilyen magas fokú beszédessége, a szem és az áll együttmozgásának sajátos logikája utal erre a szűkszavú alaphangoltságra vagy némaságra. Na meg persze az ujjainak az a konstans vibráló remegése, az a két nyughatatlan pillangó, amit eleinte Thom-szindrómának diagnosztizáltunk. - itt a pszichiáter egy olyan komor, szinte már önvádló nevetést hallatott, hogy Hannah Sho-nak fel kellett pillantania a fák lombkoronáira és az azokat majszoló tér-tapírokra - Valójában ez nem is némaság, nem valamiféle hiány, inkább beszéd-nélküliség. Ahonnan jött - egy másik bolygóról érkezett, de ez nem ilyen egyszerű -, az talán magyarázatot adhat erre. – A pszichiáter abbahagyta és gyengéd, már-már atyai pillantással nézett abba az irányba, ahol Frontier bóklászott. A lány is odanézett és ugyan nem látták, de érzékelték azt a bármely pillanatban robbanásra kész, fojtott harci alaphangoltságot, ami a férfiből áradt, Prokov is megborzongott és mint egy nagy mackó a barlangjába, ő közelebb húzódott a pszichiáterhez. – Járt ott, - intett a sétáló férfi felé a cigarettájával - sok mindent csak az ő hányaveti megjegyzéseiből sikerült összeraknom. Valami ilyesmit:

Egy lánchálóval összekötve kellett vonulniuk, több százezren, az egyenlítői sávban, ami körülbelül száz km széles volt és gyűrűszerűen körbeölelte a bolygót. Nem volt egy jól meghatározott alakzata a hálónak, sok helyütt már csak az időjárás viszontagságaitól hófehérre kopott csontvázakat vonszolták magukkal az abroncsok. A pótlás hogyan és honnan jött, az volt az egyik rejtély. A sáv szélein hosszú horgonyok nyúltak ki és tűntek el a föld alatt egy erre a célra kialakított sínrendszerhez kapcsolódva. Két hordozó közötti távolság 3-4 km lehetett és azok a pányvázó horgonyok éppen biztosították a feszességet, hogy ne tudjanak egymáshoz közel kerülni, de azért a mozgás rugalmassága megmaradjon. A súlyos láncok két hordozó közötti ívét elmésen megoldott, gömbösített szuszpenzorok tartották meg és segítették át a domborzati nehézségeken. Nem mellékesen ezek a szuszpenzor-gömbök valami ismeretlen erő és vezérelv szerint hajtott kapcsoló funkcióját is betöltötték. Ezek alakították ki a szomszédsági viszonyokat a láncok behúzásával, kieresztésével, összekapcsolásával, az alá-fölérendeltségeket, azt a hierarchikus lánc-topológiát, mely által haladni tudott az egész komplexus. A leggyakoribb egység az volt, hogy egy ereje teljében lévő hordozót több tucat másik vett körbe, csillag-szerűen, és segítették annak az előrejutását. Olyan volt ez a szuszpenzor-rendszer, mint egy komplex és rendkívül hatékony erőátviteli kar, vagy egy ideális biológiai-társadalmi struktúra, ami a legoptimálisabban csoportosítja és csatornázza az energiákat. A hordozók közötti – mondjuk így – kommunikáció érdekes módon zajlott. Az őket összekötő lánc segítségével továbbították egymásnak gondolataikat, érzéseiket, hangulatukat. Képzelje el, hogy valakinek egy zsineg rángatásával próbálja átadni a gondolatait, ami összeköti önöket több km távolságban. Az első gondolata most biztosan az, hogy mit lehet így közölni, ezen a szegényes módon mit tudunk átadni magunkból. Nos, valójában a probléma az, hogy mit tudunk megőrizni és magunkban tartani. A legkisebb rezdülésük, hangulatváltozásuk, gyakorlatilag a gondolati lét felső három szintje beleépült ebbe a hálóba. A legtünékenyebb fiziológiai változások impulzusai, kedélyállapot-ventillációk, fibrillált hangulat-tónusok úgy futkároztak keresztül-kasul ezen a láncon, mint kis hírvivők és tudósítottak mindenkiről. Végtelen eposzokat lehetne így elmesélni tömörebben, teljesebben, megragadóbban. Egy szélsőségesen transzparens agóra, ahol mindenki őszintén bekiabálja a gondolatait. Egy ideg-közösség, tulajdonképpen egyetlen biológiai – vagy talán inkább egy virtuális neurológiai rendszerrel ellátott – entitás vándorolt itt már évezredek óta ezzel a kifinomult rezgő-impulzus-kommunikációval. 
Mindez egy gépbolygón történt, egy olyan égitesten, melynek sok millió évvel ezelőtt leállt a saját tengelye körüli forgása. A gondatlan magma-kitermelés, a nemtörődömség vagy egyszerűen csak a hit elvesztése, nem lehet tudni, de egyszer csak elkezdett lassulni és körülbelül száz év alatt leállt. Tompák, fakóak lettek a zajok, kibírhatatlan hosszúak az éjszakák és a nappalok, elcsendesültek a viharok. Egy kozmikus-mechanikus szerkezettel próbálták áthidalni a problémát. Monumentális fogaskerekek, tranzisztorok, ingák, ellensúlyok, tekercsek, rugók és csigák kerültek a kibelezett bolygó belsejébe, hogy mozgásra bírják ezt az óriási tömeget. Nos, a hordozók arra kellettek, hogy folyamatos vándorlásukkal felhúzzák ezt az óraszerkezetet illetve mozgásban tartsák. Az egyenlítői sávot, ahol végtelen útjukat rótták, egy leheletnyivel gyorsabban pörgette meg a belső mechanizmus, az ő feladatuk ennélfogva az volt, hogy valamennyire kiegyenlítsék ezt a sebességkülönbséget, a két félgömbhéjat a saját testi erejükkel húzva. A hordozók csoportja az évezredek során apránként és evolúciósan elvált a bolygón élő többi fajtól. Élettartamuk kitolódott, óriás, marcona termetük a mindennapi kemény vándorlást segítette elő, bőrük durva lett, akárcsak a hangulatuk legkülső burka, hogy megóvják magukat és láncháló lelküket az időjárástól, a külső körülményektől. Szemük sötét lett, kétségbeesett és gonosz. A bolygó többi lakója lassan elfelejtette, miért vannak, mi a céljük, mit is köszönhetnek nekik. Rettegettek lettek, elhagyták és beleszőtték őket legsötétebb mítoszaikba. Megalkották a 36 igaz ember legendáját.
 

1 komment

Címkék: otromba fickók

majom-mellhártya

2011.05.25. 17:20 corpusz hiszti

 „A legkülönbözőbb kísérleteket végeztem el. Az egyik korongra rámetszettem egy keresztet. Visszatettem a többi közé, ám egy-két átváltozás után már hiába kerestem, pedig a korongok száma mindig csak nőtt. Hasonló próbát tettem egy másik koronggal, amelyből lereszeltem egy körgyűrűt. Annak is nyoma veszett. Lyukasztóval átütöttem egy másik korong közepét, és megismételtem a kísérletet. Azt sem láttam többé. Egy nappal később egyszerre csak visszatért a semmi birodalmából a kereszttel jelölt korong. Vajon miféle titokzatos tér az, amely - kifürkészhetetlen törvényeknek vagy egy embertelen hatalomnak engedelmeskedve - csak úgy elnyelte a köveimet, és később vissza-visszaadta?”

(Borges: Kék tigrisek)
 
A hetedik tavaszom legsötétebb napján el kellett menni az állatkertbe. Lassan haladtunk át a bejárathoz vezető sétányon, óvatosan lépkedtem egyik macskakőről a másikra, mintha az általam érintetteken kívül a végtelen szakadék leselkedne az arra járókra. A Nap foltokban falta ezeket a köveket, éreztem a lábszáramban e zajtalan harc kétségbeesetten sugárzó hőjét. Szikrázó idő volt, egy hordónyi napsugár zúdult másodpercenként a nyakamba, imát mormoltam és fellegeket kívántam, de kis idő múlva kénytelen voltam áttenni a bábut a bal kezembe mert a jobb görcsölni kezdett. Két társamra néztem, az alkalomhoz illően öltöztek, zárt, magasított gallér, éjfekete öltöny illetve többrétegű, régimódi szoknya, diszkrét csipkézés, szűk férfi-zubbony. Sápadt, hosszúkás, verítékmentes arcuk elégedetlennek tűnt, de csak egymás között suttogtak, hozzám nem szóltak egy szót sem. Csak akkor rángattak meg időnként és kezdtek el nógatni, mikor inverz-Orpheuszként a vállam fölött vissza-visszapislogtam, reménykedve, vissza a civilizált világra. Odaértünk az óriási bronz-kapuhoz és én már hallani is véltem belülről tompa üvöltéseket, a tömeg moraját, egy rettenetes világ hangszivárgásait. Vagy csak képzeltem? A társaim semmi jelét nem adták, hogy bármi különöset is hallottak volna. A betegesen tiszta égbolt, mint egy harangtest nyomta az állatkert fölötti légtömeget. Rettegtem ettől a helytől. És rettegésem palástként borított be, elárasztotta azt az – egy későbbi, gondos elpusztításra félre-láncolt - speciális idegvégződés-gömböt, amit magamban – ritkán – a lelkemnek hívtam. Lopva a társaimra pillantottam, nem vettek-e észre valamit belső vívódásomból és igyekeztem a megszokott síkokba visszarendezni az arcomat. Ekkor egyikük, a férfi, bedörömbölt a kapun. A koppanásokat követő csönd úgy öntött el, mint egy fenékhullám, hogy amikor erejét vesztve visszavonult, engem is magával rántson. Az idő elszürkült, mi pedig egy kihalt térre érkeztünk, ahol hatalmas páfrányok, xintorl-növények és áloék takarták el a kíváncsi szemek elől a kert belsejét. Hogy egy kis nyugalmat találjak, felpillantottam a fák lombkoronáira, amiket foszlányokká tépdesett tömzsi ujjaival a szél. Ezen az átkozott helyen még a vihar karcsú kecsessége is, melyet kevesen látnak meg romboló áradatában, csúf, gnómszerű babrálássá mutálódott. A társaim kényelmesen beszélgetve indultak el egy gyanús ösvényen, kénytelen voltam követni őket. Senki mást nem láttam magunkon kívül, de tudtam, hogy ez valamiféle szelektív vakság lehet, valami öntudatlan óvó-mechanizmus, amivel nem is magamat, inkább mintha a többi embert próbálnám mágikus eszközökkel megvédeni az egyelőre láthatatlan és csak esetleg a saját pulzusunkkal összetéveszthetően kitapintható, tapasztalható veszélytől. Meg-megállva haladtunk az ösvényen, elidőzve az üres ketrecek és karámok előtt. Egyetlen állatot sem láttunk, a gépnek és élőlénynek is tartott, nem tisztázott státuszú bináris-baglyokon kívül, ám úgy tűnt ez a két társamat nem érdekli, továbbra is sétáltak, csevegtek és időnként rám szóltak, hogy ne maradjak le. Nem tehettem mást, és bár a veszélyérzet egyre jobban átitatott, elkezdtem figyelni a baglyokat. Egy digitális csapdába vetve vijjogtak némán, még mindig némán. Sokáig, sokan azt hitték, hogy csak a gyorsaságuk miatt nem láthatjuk a repülésük és mozgásuk ívét. Kísérletekkel sikerült valószínűsíteni – nem bizonyítani! -, hogy egy bináris bagoly nem létezik két állapot között. Legalábbis számunkra, külső szemlélők számára nem. Úgy mozogtak ezek a gép-állatok, mint ahogy pár évvel ezelőtt én elképzeltem a bolygómozgást is. Cikázó, követhetetlen kvantum-pályát leíró csillagrendszereket tudtam magam körül, míg a társaim fel nem világosítottak az igazságukról. Onnantól nem érdekelt a csillagászat. Ezek az - általunk csak életük jelentéktelen hányadában, egy-egy pillanatnyi állapotukban ismert - baglyok voltak a reményeim egy egyenes vonalú, domesztikált világ-modell ellen. Egyszer, pár hónappal ezelőtt szét akartam szerelni az egyiket, hogy megnézzem milyen csapágyakkal oldották meg a fej forgatását. De alighogy elkezdtem, rajtam ütöttek, kiabáltak, rángattak és eltorzult arccal a kezemre mutogattak, amire rászáradt a kifolyt hűtőfolyadék. Sajnos, azóta nem igazán tudom olyan szabadon, egyedül megvizsgálni a dolgokat magam körül, mint régen. Most is, ahogy az egyik társam meglátta, hogy a baglyokat figyelem, gyorsan odalépett és elkezdett húzni a kert belseje felé. És ekkor meghallottam valamit. Pontosabban, most ébredtem tudatára ennek a hangnak. Megfoghatatlan hang volt, számomra szó szerint. Ugyanis, amióta csak az eszemet tudom és az eszemmel birtokba tudom venni a környező világot, mindig is képes voltam egy hallott hangon, legyen az akár egy dallam, egy monoton ritmus, egy kutya ugatása vagy akár egy teljesen szétdiffundált zörej, visszajutni, mint egy sztrádán a hang forrásához. A most hallott hangnak képtelen voltam a lekövetésére. Olyan volt, mintha a bőrömet lenyúzták volna és egy deszkára felszögelve hosszú karmokkal kapirgáltak volna rajta. Zizegő, otromba, tolakodó. Ez idáig, rövid életem során csak olyan hangokkal találkoztam, melyek egyértelműen és jól hallhatóan rajtam kívülről érkeztek, amelyekről integritásom szabad és biztos tudatában dönthettem, hogy áthassanak, magukkal ragadjanak vagy pedig gyorsan legyilkoljam őket, érzékiségem védelmében. Most viszont, ahogy közeledtünk a kert és a kínzó hang fókuszpontja felé, egyre valósabbnak és élesebbnek éreztem a hangkarmok kaparó irtózatát, hogy a bőröm alsó rétegei, a kívülről nem látható szövetek megadják magukat ennek a pusztító, rothasztó közegnek, és bár külsőleg úgy tűnhetett, hogy – a szokásos sápadt, komor ábrázatomat leszámítva - teljesen rendben vagyok, én iszonyodva kezdtem tekinteni saját testemre. A tudatom mindezek ellenére hűvös maradt, s én felismertem, hogy gyorsvonati sebességgel pattan és válik el a testemtől, ettől az állat(kert)i kreatúrától, ettől a húsgólemtől a tudati mivoltom, a logikai, fogalomalkotói apparátusom, ám én még ennél is összehasonlíthatatlanul gyorsabban döntöttem az utóbbi, magam, mellett. Immár nyugodt és szomorú tűnődéssel figyeltem, ahogy a testem, mint egy tengerbe nyúló sziklatömb apránként beleporlad abba a hang és már vizuális áradatba, ami a kert közepén összegyűlt állatokból hömpölygött elő. Egyetlen villanásnyi ideig az összes dög engem figyelt, azzal a nem túl gyakori pillantással, amelynek iránya van, egy srégen, lefelé zuhanó suhintás, egy olyan, kardcsapásra emlékeztető szemmozgás, mellyel felméretünk, de az ítéletet már soha nem ismerhetjük meg. A következő pillanatban minden és mindenki kivilágosodott, nevetett és röpködött, boldog, testi meleg áradt szét, gyerekek, luftballonok és szülők vegyültek el az állatok között és én is felhőtlen örömmel követtem a szüleimet, kacagtam, simogattam, becéztem és etettem. Mélyen, álmosan beszívtam a testek kipárolgását és semmi, de semmi mást nem kellett tennem.

11 komment

Címkék: állat gép ember baglyok bináris

Otromba fickók (II. rész)

2011.02.10. 18:01 corpusz hiszti

 a könyv

 
A borzas, szőke hajzuhatagot úgy cibálta a part menti szél, mint egy magára hagyott, harcban megtépett, büszke zászlót. Lobogott és verdesett, mint a körülötte repkedő, neki udvarló gömbsirályok, mérgesen és ittasan és boldogan, ugyanis a gazdája is mérges volt és ittas és boldog. Hannah Sho kedvenc kocsmájának teraszán üldögélt három-négy kilométerrel a víz szintje fölött és egyáltalán nem bánta, hogy arcát-vállát, a maga elé kiterített papírhalmokat csapkodja ilyen intenzitással a haja. Boldog ittassága rendíthetetlen és permanens mámorából fakadt, az alapkarakteréből, amit a mérge burokként ölelt át, ahogyan egy tornádó öleli körbe féltő gyengédséggel benső csendjét. De ez a belső, békés mag, ez az „aranyló, dús lélek” – ahogyan azt Frontier pszichiátere nem kevéssé találóan megjegyezte – most egészen picire zsugorodott és félénk tintahalként nagyon mélyre húzódott, meglapult a mélytengeri rétegek között. Ugyanis pár perccel ezelőtt füttyögést hallott és ahogy felpillantott látta, hogy a helyi légvitorlászok vadonatúj suttyingákkal fölszerelkezve jöttek már megint madarakat irtani. A füttyök neki szóltak, azok a legmodernebb fegyverek pedig az öldöklésnek. A suttyinga egy roppant veszélyes, éppen ezért igen érdekes eszköz: általában két és fél - három méter hosszú fémrúd, a végén egy aprócska, billenős csigával. Első, avatatlan pillantásra úgy működik, hogy ezt a rudat meglendítve a végéből kilökődik egy hegyes tüske, ami azután az áldozatába csapódva dumdum-golyó-szerűen szétroncsolja annak belső szerveit. A valóságban ez egy sokkal filozofikusabb, szofisztikáltabb fegyver, hiszen a konstruktőrök nem azért töltöttek hosszú éveket a kifejlesztésével, hogy legyen egy újabb, egyszerű, parittya-elven működő, kőkorszaki bunkó. Se tárgy, se kezelő szinten. Ez a fegyver majdnem olyan veszélyes arra, aki kezeli, mint arra, akit célba vesznek vele. A fejlesztési koncepció mélyén – talán öntudatlanul – a szamuráj-kard harci aurája rezgett, de mint távolra ható fegyver. Ez az aura egy olyan totalitás, amely egyetlen, szétbonthatatlan, atomi egységbe rendezi a küzdő feleket, egy olyan bíró, döntnök és pártatlanul szemlélődő harmadik fél nélküli szituációt teremt meg, ahol a lehető legnagyobb felületen ragadható meg a másik. Ennélfogva aki suttyingával ölni akar, annak maradéktalanul át kell élni, érezni áldozata helyzetét. Te vagy az, aki ott repülsz, szaladsz, menekülsz, te vagy, aki bármely pillanatban elkészült a halálra. Tat tuam asi. Az vagy te. Nem isten, nem a végtelen, nem egy magasabb dimenzióbeli lény, hanem a másik. Előbb a rettegése tör rád, hogy később minden, pihenésedet szolgáló helyből, a lombok árapályát figyelő fél-meditációidból, a késő esti cigaretták füstjéből, a neked kedvesek tekintetéből, tehát minden biztonságosnak tudott, hitt zugból traumatrop-szerű kattogással törjenek, ugassanak rád az arcok. Ha vállalod ezt, ha magadra tudod venni ellenséged, áldozatod súlyát, akkor leszel csak képes igazán hatékonyan használni ezt a fegyvert. Egy madarat megölni nem nehéz, viszont átvenni az elröppenés előtti – leküzdhetetlen és rutinná alakíthatatlan – bizonytalanságát, a repülés és zuhanás eufóriáját, a gyors döntések cicázó, cikázó véglegességét, ezt a hiperventillációba bukó szívként verdeső testiséget, tehát eredményesen vadászni rá egy ilyen rezdület-fegyverrel – nos, ez nem egyszerű, és ezek a ricsajos vitorlászok nem úgy tűntek, mintha felkészültek volna erre a precíz vadászatra.
Hannah Sho óvatosan sóhajtott egyet és – ugyan még fél szemmel ezeket a vandálokat figyelve, de - visszafordult a munkájához; egy furcsa alakú könyvet – vagy könyvszerű dolgot tanulmányozott, legbecsesebb darabját utóbbi zsákmányszerző körútjaiknak. Alighogy kezébe vette, előbbi idegessége nyomtalanul eltűnt – mint, mikor először megérinthette, egy fényűzően berendezett kastély térképcsarnokában, miközben barbár hordák torlódtak fel körülöttük, akkor is ugyanez az érzés ragadta meg - és egy olyasfajta lassú nyugalom árasztotta el, mint amellyel az alattuk hullámzó felhők buknak egyik alakból a másikba, és amely nyugalom furcsán ismerős volt a számára. Egy lassú, lelket-felhőt formáló, transzformációs zsongás szállta meg, és ő békésen pihent el benne, mint egy óriás kezében. Tőle amúgy sem volt idegen ez a fajta érzés, ez a relaxos-xanaxos meditatív stich; barátai ismerték ezt az oldalát és – amúgy hibásan, ám Hannah Sho nem sokat törődött címkékkel, titulusokkal - nevet is adtak neki: a sho-i panteizmus. De ez az állapot most kicsit más volt, szikárabb, ellentmondást nem tűrőbb és már tudta is, hogy mire emlékezteti; gondolatban visszakerült abba a száraz, levelekkel kibélelt, novemberi délutánba, az idegszanatórium parkjába, ahová Frontier vitte el sétálni és bemutatni a barátainak. Ez az emlék lassan jött elő és órákba telt az eltűnése is; nem egy fénykép élességével hasított belé s nem is a tudatalattiból mart föl, inkább egy olyasféle békés, sűrű élményanyag volt, amely az átélése pillanatában nem is tűnik különösebben jelentősnek, csak napok vagy hónapok vagy évek múltán kezd el átitatni, mint egy forró égitest lelassított, belső robbanása. (És kialakul egy hosszabb-rövidebb időn át tartó szimbiózisa a „törmelékkel” azoknak, kik hagynak magukban időt ilyen belső égitestek szétesésére.) A parkot mintha Escher rajzolta volna finom, élvezetes és nemkülönben bizarr vonásokkal. A zöldtáncú fák, a gép- és üvegházak páfrány-öltözéke, a szanatórium barátságosan sárga épülete hatalmas ablaktábláival, a csikorgó kavicsfolyamok és levélseregek trajektóriái alárendelve a szökőkutak – ezen furcsa, megmerevedett, ki tudja milyen korból itt-maradt állat-lények – vezérelvének, mind igyekeztek, rohantak abba az escheri enyészpontba, egy magányosan álló, különös szoborhoz, amely szükségszerűen megszakította, meg kellett, hogy szakítsa ezt a bolondos szőttest. Frontier egyenesen idevezette a lányt. Két óriás ült ott a szoborkolosszus előtt, ritkán szóltak egymáshoz, és ezt is gyakran megszakították, ki-ki a saját rituáléjával. Az egyik olykor hajlongani kezdett és rigmusokkal billentette magát tovább, nem akart beleragadni egyetlen pillanatba sem, a másik – az ún. pszichiáter – ilyenkor rágyújtott hosszú, orosz cigarettái egyikére, olyasféleképpen lassítani kívánva így a betege által leküzdött perceket, ahogy egy madár próbál fékezni a szárnyaival. Szóval hagytak időt egymásnak és ez a bensőséges, de teljesen tolakodásmentes viszony megérintette Hannah Sho-t, a tengerzúgás is abbamaradt, pedig azt mindig hallotta, függetlenül attól, milyen mélyre hatolt be a szárazföldön. Csodálkozva is pislogott rájuk, a borostás, barátságos arcukra, majd ez a csodálkozás meghökkenésbe csapott át, mikor elismerő hang ütötte meg a fülét, bár egyikük száját sem látta mozogni: „Maga sokat öl és még sincs bűntudata!” – A pszichiáter erre hidegen felnevetett, mint ahogy a szél nevet a bükkfák között: – „Jól beszélsz barátom, O’Flex Prokov! Én is szeretnék abban a világban élni, mit ő teremt!” – Ezután a néhány, rejtélyes szó után mindketten magukba merültek, és habár Frontier lassan továbbsétált, a lány még kettejükkel maradt egy kis ideig.
Hannah Sho lapozgatott a könyvben és mosolygott; a lapok jobb oldalán volt a tulajdonképpeni szöveg a lehető legbizarabb és legegzotikusabb dialektusokban, bal oldalon pedig valamiféle útmutató az értelmezéshez. Úgy festett, mint valami lazán összetákolt lista különféle emberekről, ahol az egyes részleteket jól-rosszul megértve egy nagyobb összefüggést teljesen eltorzítva, homályosabban, vagy ha szerencsénk van, éppen hogy élesebben láthatunk. Kezeivel végigsimított néhány lapot, ugyanis látszólag teljesen rendezetlenül némely lapok dombor-nyomottak voltak, mások szinte áttetszően vékonyak és vászonból, bőrből, farostból, papiruszból és többféle nemesfémből készülhettek, szinte kaotikus egyveleget alkotva. Érdeklődve kutatott nevek után - azoknak az írásjelét legalább ki tudta silabizálni – amikor egyszer csak felismerte a Prokov nevet. Összerándult, mint akit rajtakapnak és ez a sokat látott kislány összecsukta a könyvet, ami érdekes módon minden nyitás-csukás után, mintha más formájú és vastagságú lett volna. Mielőtt a siklóruhájában levetette volna magát a mélybe még utoljára átpillantott a gyilkosokra. A legtöbbje eltűnt(ahogy visszafelé kutatott memóriája hang-regisztereiben, zuhanó sikolyokat vélt kihallani), egy maroknyian pedig, szétroncsolt testükkel festették át a szirt csúcsát. Hannah Sho vállat vont és sirállyá változott.
 

Szólj hozzá!

Otromba fickók (I. rész)

2010.12.15. 22:17 corpusz hiszti

 A párbaj

 

Mily koordinátarendszerben határozódik meg egy park léte? Az ösvények kanyargóssága, a fák égre törő sudársága, egy váratlan hely(aprócska forrás, racionáltan elrozsdált játszótér vagy akár egy értelmetlen emlékmű) felbukkanásának valószínűtlensége mind hozzátesz ehhez a furcsa városi fenoménhez. Városi, hiszen ahogy temető kell, hogy legyen minden városban, úgy más jellegű dolgok is néha (el)temetésre szorulnak. Annak érdekében, hogy jobban megérthessük mit jelent egy park, mit jelent ott sétálni, gondolkozni, párbajozni, idézzük fel és fontoljuk meg, mi jut eszünkbe akkor, amikor ezt a szót halljuk: rom. Egy jelentésréteg talán minden kontextusban hozzácsapódik a szóhoz, ez pedig az idő sűrűsége. Vagy talán szerencsésebb lenne úgy mondani, hogy az idő nehézkessége, egy olyan érezhető súly, amelyet minduntalan(és megunhatatlan) érzünk, ha elmegyünk egy ódon kastély, templom mellett, vagy akár ha megállunk egy pillanatra Van Gogh parasztcipői előtt. Frontier szívesen járt ide sétálni, még ha most egészen különleges indokkal is jött. Mit sem tudott s akart tudni ilyenkor időről, kontextusokról, parasztcipőkről. A város másik végében lakott, de a varjakért elzarándokolt idáig, holott – önmaga előtt is bevallottan – egyáltalán nem kedvelte az állatokat. Viszont ha létezik egyáltalán olyan csodálat és egyúttal gyönyörérzet, ami nem tartalmaz egy csepp irigységet vagy féltékenységet sem akkor ő ilyen szemmel nézte ezeket a madarakat és a repülésüket. Úgy osztályozta a varjakat röpképük szerint, ahogy Borges a lexikonokat a tigris-ábrázolásaik alapján. Két kedvence volt, a zuhanó-varjak és a cirko-varjak. A zuhanó-varjak fehérek voltak, mint a frissen hullott szűzi hó és a fejükön minden irányba meredtek szét a tollpihék. Valószínűleg a sokktól. Ugyanis ezek az őrültek azt csinálták, hogy röptükben egyszerre csak mozdulatlanná dermedtek, oldalra billentették a fejüket és elkezdtek zuhanni a föld felé. Az utolsó pillanatban szertecsapták szárnyaikat, hogy tompítsák az esést és így csapódtak bele az avarba. Utána hosszú percekig csak kóvályogtak és kábultan meredtek maguk elé az alsóbb ágakon. Frontier nem értette őket, de mély szimpátiával nem értette. Volt ebben a zuhanó létmódban egy olyan mag, egy olyasféle értelem, amely rokon-szenvként vonzotta őt. Ám ha lehet, akkor még nagyobb rokonszenvvel és gyengéd odafigyeléssel fordult a cirko-varjak felé. Ezek a madarak nem is igazán repültek, inkább csak bukdácsoltak a levegőben. Mint megannyi szakadt, fekete kátránypapír sodródtak légrétegek és -örvények között. Egy-egy szárnycsapással feljebb emelkedtek, majd háttal, fejjel előre vagy a legkülönfélébb testhelyzetekben belevettették magukat a következő hullámba. Frontier tágra nyílt szemmel meredt nehézkes testükre, ahogy akár több száz métert is bukdácsoltak lefelé, mintha egyszerre csak egy-egy szintet estek volna, mintha egyre sűrűbb légrétegeken kellett volnalejjebb verekedniük magukat. Hullottak lefelé az élettelennek tetsző madártestek, hogy néha egy suta szárnycsapással kiemelkedjenek a zuhanásból és fellélegezhessen az őket figyelő. Frontier ilyenkor idegesen babrálta kabátja hajtókáját, maga sem értette, varjak iránti vonzalma miért billenti ki az évek alatt felépített sztoicizmusából. Miért van rá ilyen hatása ennek a néhány hófehér és kékesfekete tollcsomónak? Egyszer, meggondolatlanul, elmesélte ezzel kapcsolatos őszinte érzéseit a pszichiáterének, mire az a megszokott üvöltő röhögésével válaszolt. Soha többet nem mesél neki nem kitalált érzésekről és történésekről! Elfintorodott, kínosan összehúzta vállait és hogy eltávolodjon ettől az emléktől, elindult a fürdőhöz. Már vártak rá; az ellenfele szúrósan méregette, ugyanis Frontier szokás szerint megint segéd nélkül érkezett. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy szóljon valamelyik közeli ismerősének. Utóbbi években, mióta, úgymond hazatért a semmi tündéreivel vívott háborúból, heti átlaga két-három párbaj volt. Ócska, évszázadokkal ezelőtt leselejtezett mordályokkal lődöztek egymásra, egy rég letűnt kor koreográfiája szerint. Három lehetőség, egymás után lőnek egy-egy perc célzási idővel, húsz-harminc méter távolságból és sorsolnak ki lőhet először, bár Frontier mindig átengedte ezt a jogot ellenfeleinek. Most is csak vállat vont, kikapta a döntnök kezéből a fekete figurát és odaállt a helyére. Néha, az első két fordulóban még csak el sem sütötte a pisztolyát, inkább figyelte a másik viselkedését. Figyelte ezeket a ziháló, kivörösödött arcokat, ezeket a félelemtől és dühtől vonagló, eltorzult húsmasszákat. Nyugodtan állt; most sem volt kedve felemelni és használni a fegyverét, igazából nem is emlékezett már a vele szemben állóra, arra, hogy ugyan mivel sérthette meg a másikat. Figyelmét újfent elvonták a varjak. Egy gyönyörű, fehér példány, szárnyait szorosan összezárva, süvített keresztül az égen, jó 4-500 méterről indulhatott és egyre gyorsulva tartott a föld felé. Frontier összeszorította az ajkait. A madár minden fékezés nélkül csapódott bele a levéltengerbe. A férfi arcából kifutottak az emberi vonások. Az ellenfelének a harmadik golyója pont ekkor fütyült el mellette, mire a férfi óriási erőfeszítések árán elvonszolta a tekintetét a becsapódás helyéről és mint valami súlyt, rakta rá a vele szemben állóra. Amaz kiürült pisztollyal és lélekkel nézett vissza rá, majd az egy percet kivárva, óvatos csendben tűnt el a többiekkel. A régi, romos fürdő omladozó falaival és oszlopaival, kiszikkadt medencéivel, rothadó-gőzölgő, meleg-vizes csőrendszerével továbbra is ott terült el a párbaj színhelye mellett, a felső szintek üvegablakaiból gyógyírként áramlott lefelé a hűvös levegő, és az őszi délelőtt továbbra is bársony-meleg palástjában sétált.

 

1 komment

Címkék: otromba fickók

Mennyé' vissza!

2010.12.02. 20:08 corpusz hiszti

 Kedvelem a metrókat. Valami olyasféle kiűzetési helyek ezek, mint Baudrillard-nak voltak, lehettek az amerikai sugárutak. Egy folyam, egy örvény, belépsz és csak reménykedhetsz, hogy jó helyen szállsz ki, vagy hogy egyáltalán kiszállhatsz. Egy olyan autonóm valóságnyaláb, mely önnön heterotópiájában őrzi meg élvezeti potenciálját. És itt hallottam az eddigi egyik legszebb hegedűfutamot is, hogy elkísérjen és majd néhány száz év múlva leszálljak pár megállóval arrébb. Ám az ilyen kötött-vágányú járművekhez mindig kapcsolódik valami balsejtelem is az azt irányító személytelen erőkről. Személytelenség és el-ragadó húzóerő. Vajon sikerül elkerülnünk ezeknek a szövevényes hálózatot irányító demiurgoszoknak a figyelmét? Nem igazán. Deutsch novellájában, például, az adott tér sajátossága, valamiféle tér-idő hurok ejti csapdába az egyik szerelvényt és a rajta utazókat. Ott is van a pályán a vonat meg nincs is, nem találják, de a lámpák és a jelzőberendezések mégis érzékelnek valamit. Nem lehet mit tenni ellene, nem lehet megelőzni, kikerülni, kijavítani a szerencsétlenséget. Maga a totális személytelenség, a süket, néma és vak, érzések és ézékek nélküli teremtő-pusztító félisten játszódik itten. De talán ez még mindig a jobbik eset. A minap egy lassú, de robusztus gondolatot követve ballagtam lefelé, át a bugyrokon, az egyik metróaluljáróban, szinte reflex-szerűen elsajátítva már a föntebb leírt kiűzetési praxist. Érdekes, de ezúttal, először egy vizuális ingerre figyeltem föl. Két hatalmas, megtömött vászonzsákot pillantottam meg, egy madzaggal összekötve a nyakuknál és egy XIX. századi öregember cipelte őket a vállán átvetve. - „6000 lesz” - ordított rá az ellenőr hölgy, amikor az megpróbált elslisszolni mellettük. Az ellenőr hölgy feje dagadni kezdett, megháromszorozódott, elkezdte kitölteni a rendelkezésre álló teret és elfoglalta a kijáratot; se ki, se be. - 6000! - robbant újra a hang, de már nem is a torkából, hanem azokból az óriási, lebegő fejekből sugárzódott szerteszét. Na, azt leshetitek, röhögött fel bennem az - amúgy láncra vert - anarchista kisördög. Ennek a szerencsétlennek, az utóbbi években talán összesen nem gyűlt össze egyszerre ennyi pénze. Ő maga is valami ilyesmit motyogott és próbált kifelé eliszkolni. De a hang nem hagyta magát: „Akkor mennyé' vissza!” Stop! Egyszerre csönd lett. Így utólag már nem tudom felidézni vagy rekonstruálni, hogy csak nálam, az én fejemben csendesült-e el minden, vagy valóban elhallgattak a körülöttünk lévő emberek, elnémultak az árusok, a szerelvények, kerekek, transzformátorok, mindenféle gép visszafojtotta-e a lélegzetét. Mindenesetre templomi hangulatba kerültem, mint amikor néhány pillanatra megszakad a gondolatok folyása és lebegni kezdenek ott, ahol abbamaradtak. Ezeket a gondolatokat ilyenkor, mint a gázzal töltött luftballonokat, félre lehet tolni és megpillantva rá lehet csodálkozni a körülöttünk lévő sötétségre. Ebben a néhány másodpercnyi eksztatikus állapotban volt időm aprólékosan megfigyelni a háttérben nevető ellenőr kollégákat, az értetlenül maga elé meredő koldust(egy tanulmányt lehetne írni azokról az arcokról, kiknek a tulajdonosa, azt hiszi, hogy most vagy ő bolondult meg vagy a környező világban tört el valami) és persze a főszereplőt, ezt a furcsa lényt, ezt a cerberust, aki éppen most vert vissza diadalmasan egy támadást. De ki ellen? Még az oly értelmetlen dühben és agresszióban is van valami megfogható, valami értelemszilánk. Ha ott helyben megverik ezt a koldust és megölik és felkoncolják (vagy ha csak simán és ésszerűen továbbengedik) az egy - adott esetben nem is megérthető, de -  megfogható, evilági dolog. Ekkor mondható lenne, hogy ezek az ellenőrök brutálisak,pszichopaták vagy emberségesek vagy éppen csak közönyösek. De hogy „mennyé' vissza!”? Hova és miért? Micsoda hely lehet a metró, valójában?

Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: közélet metró

hová menekültök, vadászok!?

2010.10.20. 22:04 corpusz hiszti

 

rám villant még az ég fehérje, bár lábon

hordok én ki minden átkot, egy

maszkulin isten erélye, egy szeszélyes

vagabund kérlelt:

legyek én az áldott! - hát én nem vagyok

szép!, legföljebb szelíd és mélységemből várok.

 

hová menekültök, vadászok!?

 

 

titánok rombolják házamat,

én csak nézem, "a ringatózó fák alól"

én csak nézem, milyenek ezek az ingadozó,

bizonytalan titánok, e gyermek-korbáccsal küzdő gigászok

nem bírtak a hajnal-hideg tornáccal;

 

hová menekültök vadászok!?

 

 

átszakadt a vigasztalan égbolt,

én csak nagyokat kiáltok és nevetek

sétával űzöm a telet, néha pusztító tűzzel elibe állok

és várok azokra, kik hűs erdőkben jönnek

minduntalan világra, nevük: a volt.

 

hová menekültök vadászok!?

 

Szólj hozzá!

Címkék: véletlen

vázlat a ferdetestű bagoly legendájához

2010.08.27. 18:26 corpusz hiszti

 

Kezdjük a végtelennel! 

Ez az erdőnek nevezett lény iszonyatos kiterjedésű volt, a neki otthont adó - anya - bolygó méreteihez hű. Más, normál méretű(a normálison persze a még ép ésszel belátható világűr-gömbön belüli bolygóméret-átlagot értve) égitestek könnyed játékszerként bukdácsolhattak volna a felszínén. Lassan és kétségbeesetten terjeszkedett széltében, a közepén viszont foltokban és szürkés sóhajjal adta át magát az enyészetnek. Földrésznyi lomb-tömegek mozdultak, hullámoztak egyszerre ezek körül a halál-tölcsérek körül, süvítő sikollyal, vagy éppen némán, de annál félelmetesebben. Az alj- és kúszónövényzet teljes hiánya, mint egy nyári, szünidei délután tökéletes tudatalatti-nélkülisége szikrázott sötéten; szakrálisnak ható templomi csend, mint valami akusztikus só-fürdő morzsolta az alsóbb rétegeket, hogy csak a talaj és a belőle kirohanó oszlop-törzsek sokasága alkossák ezt a teret, na és persze a jó 800-1000 méteren kezdődő, zúgó-mocorgó, zaj-zabáló zöld-tömeg. A csak a vérfenyők körül sűrűsödő sötétségben vízszintesen függeszkedő dúr-gepidák vetődtek fától-fáig, keresték áldozatukat. Fölöttük súlyos, barnás és bíborszínű dwarf-gömbök - a parti légmedúzák távoli, erdei rokonai - hullottak alá akár egy kilométert is a magasból, a mozgási energiával táplálkoztak, majd lassan ingadozó méltósággal húzták vissza magukat az indáikon e különös lényei a növényi és az állatvilág találkozásának. Nagy ritkán bonyolult láncokba vagy alakzatokba álltak össze és lendületes, ostorcsapás-szerű mozgással hullámzottak tova a fatörzsek között. Hasadófák reccsentek szét a legkisebb nap delelőjén, sugárirányba szétvetődve, mintegy bőrként levetve fizikai megjelenésüket. Helyükön lassan sűrűsödött, szilárdult meg az új anyag, vált előbb a láthatatlanból áttetszővé, végül keményebb, tömörebb, áthatolhatatlanabb lett az előzőnél is. Anti-grav madárrajok röpültek ki a lombrétegből lefelé, cikáztak egy ideig, teleszívták magukat a még abban a magasságban is érezhető fényaromával, majd elfáradva visszacsapódtak, föl, a lombok közé. A fényaroma a talajszintről szivárgott föl, ugyanis apró bőrhólyagokba csomagolva stricheltek vele ott a zúzalék-emberkék, ezek a mord, tömegnehéz titánok, akik félig a föld színe alatt mozogtak, csak deréktől fölfelé látszott ki mokány, nagyrészt kőtörmelék testük. Lassú, engesztelhetetlen vándorlásukkal vették, szívták ki az életerőt a földből amerre csak jártak; meddő, üres, egyre jobban elcsöndesedő vidéket hagyva maguk után az enyészetnek. A fényaroma, ez a  mitologikus drog, Platón patikájának legelső terméke. Ami máshol az alkohol, a kokain, a lembas, a Fűszer, az itt ez a csodálatos, rendkívül illékony anyag, ez a földből kirabolt, soha nem látott koncentrációba kényszerített életesszencia. Senki nem tudta legyőzni ezeket a zúzalék emberkéket, gyakorlatilag halhatatlanok voltak, senki nem tudott ellenállni a pusztulás okozóinak. Kivéve egyvalakit. Száz vagy ezer vagy tízezer-évente született mindig egy néma bagolyfióka alig észrevehető eltéréssel a karmaitól számított függőleges merőlegestől. Szinte azonnal kitaszíttatott a saját családjából és fajából. Ezek a ferdetestű baglyok képesek voltak kiszakítani a zúzalék emberkéket a földből és sok millió mérfölddel odébb lepottyantani azokat. Így az már elszakítva a többiektől, a törzsétől, lévén ekkora utat képtelenség vándorlással megtenni visszafelé, teljesen kővé, megfagyott obeliszkké változott, gömbjei pedig szétrepültek, felszívták a környező fák és élőlények. A ferdetestű bagoly teste minden egyes ilyen kimerítő úttal egyre ferdébb, laposabb és árnyékszerűbb lett. Az utolsó útja után végleg eltűnt a háromdimenziós térből, éles fekete foltként fel-feltünedezett még, kivetült a valós testtel rendelkezőkre, hogy figyelmeztessen a veszélyre. Azt beszélik, egy ilyen bagoly egyetlen rikoltással hatalmas területeket tudna megtisztítani a zúzalék-emberkéktől. Némák. Soha, senki egy hangot nem hallott még tőlük, sem a csőrükből, sem a repülésük neszeit. Csak a súlyos és veszélyes terhük nyöszörgését lehet alkalomadtán hallani.

 

1 komment

Címkék: véletlen

néhány könyv

2010.08.09. 20:38 corpusz hiszti

 Erre válaszolva:

Joe Heller: Valami történt -- csodás, szikár humor és megrázó lélek-, család-, társadalom- és félelemanalízis

Golding: Legyek Ura --kötelezővé tenném általános iskola alsó tagozatában, valamilyen oknál fogva évekig nem olvastam el az utolsó húsz oldalt és nem is tudtam, hogyan végződik; ma már tudom, de már nem is zavar

Jack London: Országúton -- lírai szépségű szöveg a csavargó-létről, a svihákság apológiája, csippetnyi, modortalan vadság a bimbózó civilizáció közepén

Borges: Fikciók(ha választani kell akkor legyen pl. a Dél) -- elsősorban a tigriseket, a könyvtárakat és a harcot kedvelőknek

Ayn Rand: Ősforrás -- a munkaszeretet és az egoizmus büszke és felemelő himnusza, itt még talán az írónő későbbi főművére, az Atlasz vállat von-ra jellemző giccs sem olyan erős

Hamvas Béla: Szilveszter -- Mr. Patmore szerint, aki itt a földön két ember szerelmét megakadályozza, annak a helyzete a túlvilágon nem igazán lesz kedvező

Thomas Mann: A varázshegy -- ez is egy analízis, többek közt a sodródásé, a kényelmes lustaságba süppedésé, ha azt hallom, hogy irodalom, ez a könyv jut eszembe, ha lenne csokornyakkendőm, frakkom és cilinderem, szépen felöltöznék, visszautaznék a húszas évekbe és egy kávéházban olvasnám újra

Iain M. Banks: Sötét háttér előtt -- az újra-olvasásokban is meghökkentő ötletesség, a szálak csodás váratlansággal vannak elfojtva majd újra felkapva, az elsőosztályú sci-fikre jellemző gyönyörűen plasztikus és groteszk képek, és az általam eddig ismert legkifejezőbben nőies nevű és karakterű hősnő: Sharrow

Móricz: Úri muri -- cigányzene, desperát vigasság, az 'utánunk a vízözön' dáridója, mint az orosz őrültség pszichopatológiai kisöccse, de ha már minden veszve, akkor ilyen állatok és potlach-i pazarlások közepette legyen

Arthur Rimbaud: A részeg hajó(a Kardos fordításában) -- legyen egy vers is könnyítésnek, "Bitang bordáimat a rongy hínár alázta/s madártalan terek űréig vert az ár"

Kafka: sokminden, ha választani kell, akkor a Per -- olyan fekete és a-moll, ha a borgesi fikciók egy terasz, napsütéses, bronzos késődélutánon egy régi kódexszel és borral, akkor Kafka írásai gyors kávézás szürke, kora reggel egy beton talponállóban

Camus: Szél Dzsemilában -- Camus nekem a mediterrán világ, teltségérzet és óvatos szunnyadás a szieszta idején a szikrázó napfényben, a mindenestül vett és vállalt tömény egzisztencializmus, idegenség, Camus egy nemtörődöm, marcona tanatológus, ha csapatot kellene verbuválnom az eddig élt írókból a világ nonkomfomistábbá tételére, ő benne lenne

3 komment

Címkék: könyv

200

2010.06.22. 22:00 corpusz hiszti

 A zongorista ujjai elhagyták a megszokott, bejáratott útvonalakat és röppályákat, nem engedelmeskedtek többé a hosszú, kemény gyakorlással kiépített ideg-orbitálok parancsainak. A ritmus összesűrűsödött, a hangok addig felépített csodaszép hídja óvatosan megremegett, majd az egész darabokra hullott. A torzó utolsó hangjait semmilyen reakció nem követte a közönség részéről. Lassan fölkelt a helyéről és kivonult ebből a visszhangtalan csendből. Soha, életében még egyetlenegyszer sem tudta végigjátszani ezt a darabot. Nem vágyott különösebb virtuozitásra, nem akart elsajátítani zseniális kunsztokat vagy villámgyors technikákat. Egy szolíd, biztos tudással akart pénzt keresni a 20-as évek bárjaiban és lokáljaiban. Utálta magát, utálta a kezeit, amiért nem tudja megbízhatóan, kifinomult alapossággal eljátszani ezt a néhány művet. Van ezekben a darabokban valami, valami varázslat, nem evilági vagy éppen nagyon is evilági érzékenység, olyan, még ezekkel a dadogó szavakkal is leírhatatlan vonzás, ami túl van azon, hogy borús vagy derűs legyen, hogy szomorúnak vagy felemelőnek érezzük. Volt egy aggastyán, alkoholista tanára a zeneakadémián, akit ittfelejtett az idő, akinek egyetlen dicsérő szaváért ölni tudtak volna nem csak az évfolyamtársai, de titokban még a többi tanár is, és aki ezekért a félbehagyott darabokért hajlandó volt bármilyen rossz hírű negyedbe elzarándokolni utána. Ám ő utálta és megvetette a tanárokat, a különcöket és az alkoholistákat, ha nem is mindig ebben a sorrendben. Úgy járt-kelt abban a miliőben, a sok sziporkázó tehetség és csodabogár között, mint egy idegen. Fintorogva, méla idegenkedéssel tévelygett ebben manír-mocsárban, csak azokat a (számára)drágaköveket kereste, amikért tulajdonképpen itt volt, semmi mást. Komor, feszült figyelemmel gyakorolt, hiába, minden este órákat. Türelmetlen hüpcével rázta le magáról a segíteni akarókat, tévesen gőgösnek és nagyravágyónak hitték, holott csak azt a pár dallamot szerette volna legalább egyszer életében eljátszani. Csak azt a pár dallamot, amik valamilyen rejtélyes okból megragadták a lelkét, az elméjét és nem eresztették, és amely dallamokhoz a maguk ragyogó valójában szeretett volna pár pillanatra közel kerülni.  A döbbenettől elszorult torokkal, de pontosan, szigorúan. Valahogy így:

 

1 komment

Címkék: chopin cziffra

pretty woman

2010.06.18. 16:35 corpusz hiszti

Szólj hozzá!

Címkék: roy sharleen

képzelt lények könnye - a testmódosítás

2010.06.16. 18:16 corpusz hiszti

 Furcsa. Óvatos, divergens neszezés és a lustán szálló, délutáni por illata tördelték csillogóvá, álomszerűvé a zöldeskék és narancs fényeket, hogy azok elfojtott nevetés-fosz-lányai cibálják ki végül a tudatot sötét üregéből. A tudat lassan feltápászkodott, megrázta magát, emlék-cseppek záporoztak róla szerteszét. Ránézett a testre. Önmaga számára is meglepően nyugodt maradt, legalábbis frontálisan, kívülről, nem lehetett észrevenni rajta semmi változást. Csak a legbelsejében, elfeledett és elhagyott tudat-szinteken, rég meg nem látogatott poros, napszítta terasz-neurózisokon(azt hiszem, minden mentális "defektusnak" van egy megfelelője egy házrésszel, így a neurózis a terasz, a perverzió a pince vagy a belső úszómedence, a skizofrénia a gardrób vagy a szuterén, a kert az álmodozás helye, de az önmagában tökéletesen megvalósult lezártság, a nárcimus is egy kerti analogon, a hisztéria egyértelműen a konyha, a delirium tremens pedig egy könyvespolcokkal és bőrfotellel kibélelt szobasarok), emlékregiszterekben kezdett formálódni egy távoli, vibrációs sikoly. 

A felhők hívogatóan puhának tetsző paplan-tömege mélyen a lábunk alatt tekergőzött, gomolygott, hányta ki önmagát és pusztult el, szívódott föl nálánál nagyobb örvényekben. Kicsik és nagyok, megszokott és bizarr formák születtek újjá tisza-virág létükbe, a cirkuláris inkarnáció nagyobb dicsőségére, újabb és újabb ábrákkal és dimenziókkal ékesítve a szféra-bőrt. Némelyik vakítóan verte vissza a napfényt, hogy halála után is hivalkodhasson mozdulatlan, retinákban felvett utolsó formájával. A többi sötétlő, komor tömegként, egyetlen lassú, szétbomló imával adta vissza magát névtelen, homogén urának. És hogy kié a le nem mosható, csak lézerrel roncsolható, elmúlásában mégis oly törékeny lét tragédiája, ki válik adóssá ezekért a könnyeivel? Talán az alkotó, aki lehetetlent nem ismerő demiurgoszként egy világgal ajándékoz meg?, vagy maga a létrehozott metál - vagy tintába kicsapódott - világ?, esetleg te magad, a tárgy, a jelekre, vátozásra vágyó, - egyelőre - pőre ősmatéria? Adam-mal ilyenkor, hajnaltájt, csak ezért ereszkedtünk le tíz-kilométereket és ültünk ki az állványzat szélére, hogy a csigák és kábel-liftek bonyolult hálózatán keresztül bámuljuk ezt a fénylő, vad, hérakleitoszi táncot és hogy egyszer végre találjunk egyTetovált Felhőt. Úgy éreztük a semmiben lógunk, kivetve az üres térbe és lassan magunk is felhővé válva borzadunk bele csodálatos végzetünkbe. A csoportvezetőnk, Mr. Durmont, kocsisok közt cizellált káromkodása rántott vissza minket az álmodozásból: - Adamka, az istenek cinizmusa cibálná ki lelkedet egyszer azon a bamba pofádon, hát nem fenséges látvány?! - Mr. Durmont gyakorló pszichiáter volt. Alapelve, hogy a világon egyetlen dolog, egyetlen entitás létezik: az erő. Hajdanvolt pácienseit, már ha azokat a szerencsétlen és leselejtezett emberi roncsokat hívhatjuk így, különös lelkesedéssel irtotta ki. Képletesen és szó szerint értve, egyaránt. Nála nem voltak évek-hosszan elnyúló terápiák; bömbölve és artikulálatlanul követelte az önszeretetet, a tömény egoizmust, az élvezetre való törekvést. Mr.Durmont nem járt konferenciákra, nem publikált neves pszichiátriai szaklapokban, ő csak követelt, mint egy diktátor, követelte a pácienseitől a pénzüket és azt, hogy szeressék és becsüljék önmagukat, a testüket, a vágyaikat. A kezeltjei közül nagyobb arányban is lettek öngyilkosok, mint a kollégáinál, viszont akik nála "rendbejöttek", azok még talán egészségesebbnek is tűntek a környezetüknél és a felek megkönnyebbülésére soha nem kellett visszatérniük. Mr. Durmont mindkét kimenetelt jóleső kacajjal nyugtázta, így adva hangot a jól befejezett munka feletti elégedettségének. Mi pedig egyszerre csodáltuk, ahogy a legpusztítóbb kozmikus viharban is röhögve verte bele a szegecseket az egyre magasodó vasgerendákba, miközben mi árnyékvetőink mélyén dideregtünk; de féltük is szangvinikus dühét, féltük fortyogó, lobbanékony életerejét, dörgő, maró szarkazmusát. Most is ott állt az eggyel föntebbi szintjén az állványzatnak, vicsorgott és tréfásan fenyegetett minket; ott állt a zöld-szikrázó, reggeli fényben a fényesen csillogó vasgerendák között, egyenesen a célunkra nézett, megcélozta a Napot, ez a szurtos, ördögi kocsihajtó. A rendelőjében lehetett ilyen, az íróasztala mögött, ilyen elégedett. Megint visszafordult hozzánk: - Mégis mit gondoltok, mit láttok? Ez az amorf pára-tenger egy ezüstsújtásos élet- és világszimuláció. Egy olyan emulált világlátomás, ahol újra megkaphatjátok rég elfeledett és elsiratott élet-processzeiteket, egy szelíden és óvatosan, de határozottan hangolt mátrix valós vagy képzelt koordinátáit. És elsősorban a képzelteket kapjátok vissza, minden egyes elkeseredett próbálkozását a mássá, az idegenné válásnak...  - Ekkor hirtelen elhallgatott és feszülten figyelni kezdett. Remegés futott végig az állványzatokon, alig kitapintható pulzusok gyors egymásutánja. Idegesen felpattantunk, tudtuk, igyekeznünk kell, az érzéstelenítő altatás legfeljebb már csak pár száz évig tarthat ki. Addig el kell érnünk a Napot, hogy ez a bonyolultan megkomponált, kozmoszi, gravitációs test-ékszer egyensúlyi helyzetbe kerülhessen. Csodaszép lesz. Láttam Mr. Durmont arcán, hogy neki is valami hasonló járhatott a fejében, szinte atyai gyengédséggel simított végig a durvára esztergált szegecseken, majd az alkarjára karistolt terv-rajzra pillantva és vissza sem nézve frissen elindult fölfelé. 

Szólj hozzá!

Címkék: gyilokporno testmódosítás

külső tenger

2010.04.22. 20:30 corpusz hiszti

 A körvonal mint szemantikai vágy.


(dömének)

Nem tudok nem vissza- és visszatérni ahhoz a metaforához, ami az autistákat egy sci-fi főszereplőivé teszi meg, egy olyan történet hőseivé - vagy áldozataivá -, amikor utunkba kerül az idegenszerű, amikor az édeni azonosítatlanság, egy értelem és észhasználat előtti világ paradigma-nyelő zárványai között kell kószálnunk. Itt lehetetlenné válik a megszokott sémák használata, a világról alkotott otthonos és barátságos képünket eltéríti az idegen test. A lehetőségeket önmaguk tömege nyomja szét, intencióink izotrop nincstelenségét előbb koldusként gründolja az ismer(het)etlen, majd rabolni kezd, majd parvenü, s a végén az aranyág egy királyi kézből hullik ki. A pont ahol ez a metafora lefordul és használhatatlanná válik, az a berendezkedésre való képesség. A tanulás, a heurisztikák automatizmusa, a világ-elsajátítás finoman hangolt, fehér-tudásban derengő mechanizmusa. Az értelmi befogadás előbb-utóbb, hibásan-helyesen megvalósul, hogy a történet élvezhetővé, a fiktív szituáció élhetővé váljon. Ezzel ellentétben a proto-autizmus, maga erre az elsajátító minta-alkotásra való képtelenség, nem a rossz, a hibás, az önnön célját elve(sz)tő értelmezés, hanem az elemi hiány, az "elmebeteg folyosó" trópusa. Számára a világhoz való kapcsolódási felületként csak az érzéki, érzékszervi rezsim, a didaktikai fenomenológia láncravert mazochizmusa marad, hogy lassan átadja a helyét egy egyre inkább önmagára záródó, sűrített nihilnek. Itt csak bolyhos lehetsz, kemény, éles vagy akár olyan, mint egy citrom leve, hiszen ez az érzékvilág kontúrjaira alapozott kétdimenziós klasszifikáció nem engedi, nem engedheti, hogy másmilyennek láttasson holmi értelem, a szociometriai beágyazottság puha zseléjének szilárdsági mutatói. A sci-fi-t inicializáló alapélmény sokkolóan permanens hátterében, tükör által élesen, de idegenül fénylik bármiféle misztikus tehetség és mesterséges ártatlanság, az esőember gyakorlati romantikuma. De. Nem mondhatok mást, s krédó-gyanúsan nem is mondok, minthogy ez a sűrített nihil nem szükségszerű, ez a láncravert platform nem fapados. 

Ciklikus idegenkedés a legártatlanabb iróniától, az értelmi kontent leghalványabb kibillentéséből, ez egy első látásra nem is annyira feltűnő, ám annál figyelemreméltóbb motívum. Ami itt megkerülhetetlen, az az értelem fogalmának, egyfajta nézőpontból való, mély, ontológiai megpillantása. (Valószínűleg szerencsésebb lenne mély-ontológiait írni, ami praktikusan és nagyképűen a hétköznapi, ám a szó szoros értelmében az, s így a különválasztott "mély" jelezné, hogy legkevésbé a hétköznapokon látunk és viselkedünk "hétköznapiul".) Az ép ész, az ép értelem léte, a valója, amihez vissza- és visszatér, amiért minduntalan újra- és újra felsebzi magát, ez: világok vannak. Világok, melyek között nem lehet elbaszott, pszichoterapeuta kishercegként szálldosni, ugrálni. Világok világa, ahol a domesztikáció türelmetlen dühe toporzékol elvakultan, saját illatától elbódultan, s bunkereket épít, óvó szándékkal, ostobán. A kontúr diktatorikus voltától iszonyodom, ettől az elemi, furcsa zsarnoktól, egy észérvek nélküli miliő zombiátusától. Szabadíts meg a gonosztól!, hasztalan, ez immár egy ígéret nélküli eljövetel vulgár-szövevényes értelmezettsége. A kontúr diktatorikus voltához vonzódom, ehhez a vád és bűn nélküli áldozathoz, holott csak egy követ zúzok szét. 

Szólj hozzá!

Címkék: véletlen

a sztrájktörő

2010.01.15. 18:42 corpusz hiszti

 Szokás szerint késő este indult haza. Fáradtan, de rugalmas léptekkel haladt át a konok lépcsőkön, a széttaposott utcákon, a bizalmatlan árkádok alatt. Szerette ilyenkor magát érzékenyre hangolni, figyelni az amúgy fel nem tűnő árnyalatokra, az apró neszekre, halk ritmusokra, a visszahúzódó térbeliségre. Ez az érzékelés-változásra való képessége sokszor elbűvölte, lassított, megtapintott valamit, szinte újratanulta maga körül a világot. A háza előtt mindig megállt egy percre, egyenesen, kicsit nyújtózkodva nézett föl a sötétlő tömegre, és a vigyorgását, a nyugodt élvezetnek ezt a sokszor félreértett testi megnyilvánulását, most sem sikerült elfojtania. Ez a két, szemben, vagy inkább egymás mellett, álló, az éjszakában pihenő tömeg mozdulatlan, chirico-i várakozással figyelte egymást, azaz a csak néha és alig hallhatóan, a másik felé áradó fojtott, ritmikus dübögés pándimenzionisztikus fragmentumait. (Ez a pulzálás tanít(hat), mint ahogy taníthat egy váratlan beszélgetés-foszlány, egy arc látványa, szándéktalan mozdulatok, néhány odavetett sor, taníthat a lehető legantifilozofikusabb értelemben, az idegen valójának és nem pedig motivációinak megtapasztalása értelmében.) A férfi - mindezek végiggondolása nélkül -  benyitott az utcának felkínálkozó, tágas, mediterrán jellegű lépcsőházba. Itt már csend volt, a legkülönbözőbb cserepekből és vázákból kiburjánzó növényzet lepte el a falakat, a korlátot, a sarkokat, hogy most békésen aludjanak a beszűrődő fényben, csak a léptek zajára rebbentek meg néha; elidegenített macskák - megannyi kis relax-csomó - pislogtak álmosan a felfelé haladó alakra, néhányuk félálmában még azt is hihette, hogy fújt rá. Óvatosan lépett be a lakásba, nehogy felébressze az ott alvót, és egyenesen a fürdőszobába ment. Anélkül, hogy a tükörbe nézett volna, rögzült, már-már rituális mozdulatokkal vetkőzött. Tökéletesen ellazulva pihent el az előre elkészített hűvös fürdővízben. Később, hangtalan léptekkel kiment a nap utolsó cigarettájára. Mint egy rongydarab ült ott az erkély tövében, lehajtott fejjel, meredten figyelte ujjai táncát, ahogy azok szinte már maguktól sodorják össze a dohányszálakat. Fejét az oszlopnak döntötte, hátát az elmúlt napnak. A napi feszültség kilégzésszerű dinamikával, mindenféle tudatosság és technika nélkül távozott el belőle. Gondolatai olyanok voltak mint testi valója, mint életének minden egyes napja. Egy tömbből hasítva, finommegmunkálás nélkül. Még hosszan és érzelemmentesen pislogott le az utcára, a városra - és még egyszer, utoljára megkísértették a Körkörös romok - mielőtt visszament volna a lakásba. 

Szólj hozzá!

Címkék: véletlen

requiem for a blog

2009.11.04. 19:18 corpusz hiszti

 "Zenével az életet 

1986-7-8 táján lehetett, amikor a nagynéném a tízes évei közepén járt. Gyakran megfordultak nála a barátai: lányok, fiúk. Hangosan ment a zene. Az utcából és a szomszédos utcákból jöttek a "kortársak". Buli volt. Mama nem hiszem, hogy otthon volt, igen, dolgozott. Többször csatlakoztam hozzájuk, és mint unokaöcs, különleges pozícióban voltam. A nagynéném ugyanis a társaság igen népszerű, (ma is) igen dekoratív tagja volt. És még borzasztó diplomatikusan is fogalmaztam. Jól tudom, hogy ha most látná miket írok, első hozzám intézett szavai a következők lennének: "Nagynénéd a tudod ki?!" Hiába(,) öregszik az ember.
 

Mentek a nyolcvanas évek slágerei, engem pedig, mint központi figurát, odatessékeltek a szoba közepén álló - Tippi bácsi avantgárd minimalista terminológiáját kölcsönözve (kösz má') - múzikcenterhez és rányomtak a fejemre egy fülhallgatót. Jó hangos volt. Ment minden, amit akkor meg lehetett szerezni ügyeskedéssel. Mint ma, csak akkor a kazetták jártak kézről kézre; az egyik sziszikeccs (ejtsd: C.C.Catch) kazetta már jó régen az alacsony (cca.165), szemesemálljól Attilánál volt, Szabina (a nagynéném barátnője (cca.175)) pedig látva mennyire nyöszörögtem utána, ráparancsolt a testalkatilag is feleakkora Atiskára... hogyan is mondta... "húzzál kifelé azzal a sziszikeccs kazettával!" A házibuli után a járdán, a ház előtt még beszélgetett a társaság, megtanítottak keverni, ööö... csípővel, aszonták csináljam. Csináltam. Öregebb fejjel rájöttem min röhögtek. A kis csírák...
 

1995-ben érkezett el hozzánk a parabola antenna-láz. Négy hold, nyolcvan csatorna, rengeteg zeneadó: Music TV, VIVA (a német), Viva Zwei, MCM (francia), VH1, arab cifrafosásos, magascés nyekergés ... A Viva Zwei-on régi számokkal vegyítették az újakat, úgy, mint ahogy most a VH1 teszi. Pl.: Das war in 1984. Ez volt a 80-as évek kánaánja, ha fel akartad frissíteni zenei adatbázisodat, gyerekkorban hallani vélt dalfoszlányokat, ismerős, egyszer már valahol valaki által dúdolt dallamot, amit annak barátjának régi kollégiumi szobatársa hallott a hentesnél fütyörészve valaki által, amit az a valaki egy Odesszai középiskolás gyárlátogatással egybekötött kirándulás alkalmával hallott Kodakjukkal sűrűn kattogtató, harsány színekbe öltözött amerikai turisták szájából, szóval jöttek vissza az emlékek nyirkos, fénytelen, pókhálós szegletekből úgy, mint a tsunami. Niels Ruf próbált ökörködni, sztorizni, bejelenteni a számokat egy hihetetlen ocsmány díszlettel büntetett stúdióban, hogy most ez meg ez következik. Az első igazán komoly élményem az volt, mikor 1997 februárjában, az első heti British Charts-on a Depeche Mode a hetedik helyen nyitott a Barrel of a Gunnal. Elég szokatlan klipet rendezett nekik az Anton Corbijn. Mivel még fiatal voltam, és nehezen lehetett követni a napi zenei híreket, az internetet is csak fél éve ismertem, semmi előszele nem volt a DM visszatérésének. Főleg, hogy előtte kétszer is majdnem meghalt Gahan. Egy évfolyamtársam egy 93-as cikket hozott nekem a suliba egy újságból (mondjuk ki, feltehetően a BARÓ magazinból). Bizonytalan, borús jövőt jósolt benne a lelkes "újságíró" a csapatnak. Persze, 1995-ben Alan Wilder, a zenei agytröszt otthagyta őket, elvileg szakmai összeférhetetlenség miatt. Később hozzájutottam a szólóalbumához, aminek az Unsound Methods címet adta, és minő szerencse, akkor néztem meg az Apocalypse Now című amcsi, 1979-es filmet, aminek nyomasztó, fülledt, dzsungeles hangulatát, és néhány erős mondatot (a Nitzer Ebb énekesétől hallható Martin Sheen filmbéli monológja, így kezdődik: Every time I wake up I feel I'm back in the jungle...) a filmből. Ha már megemlítettem, Brando ismét nagy volt benne. Nem is folytatom tovább ezt a gyermeteg asszociációs láncot.
 

A kilencvenes évek - akármennyire elkoptatott szó - zenevilága olyan nekem, mint a nagynénémnek a nyolcvanas éveké. Nem is sejtik egyesek, milyen erős kötelék ez. Valakinek Pink Floyd, Led Zeppelin, Janis Joplin, Mitch Miller, Black Sabbath, Billie Holiday, Frank Sinatra, Madonna, ... Te mit fogsz hallgatni ötvenöt évesen, miután sikeresen letörölted egzisztencia-teremtési hadjáratod gyöngyöző izzadtságcseppeit homlokodról, kinyújtottad megmacskásodott izmaid, megcsapkodtad - szigorúan tenyérrel, nem ám péklapáttal - a szintén nem mai csirke feleséged egyre tekintélyesebb farát, spiccre vágtad a macskát vécére menet, kiröptetted (oh, mily fennkölt...) gyermekeidet, ... szóval mit teszel be a lejátszóba? A gyökereidet akarod megszólaltatni, hallani újra, mit mondanak. És itt most nem a Coco Jamboo-ra meg a Macarena-ra és társaira gondolok.
 

Megkockáztatom, hogy még az idő sem számít, hiszen milyen régen volt egy Stripped (1986), egy Friends will be friends (1986), egy Orinoco flow (1987), egy Hey Joe (1968), egy Rachel's song (1982), egy Praise you (1998), egy Falling (1990), egy Strangers in the night (1961). Ami számít - az olyan egyszerű embernek, mint én -, az az élmény, emlék, a felfedezetlen mélységes dimenziók, amiket felszínre hoz, megteremt. Az, hogy én egymagam, akár százszor is visszatekerve próbálom leírni a szövegét, szótárral az ölemben keresve a hallás után ennek-annak vélt szót, hab a tortán.
 

Tehát... Jimi Hendrix - Purple haze
 
Cigi a száj sarkában, boros üveg pihen az asztalon, épp egy öblös pohárban lögybölöm a vöröset, a marhasültnek már csak percek kellenek, a feleség kiabál a konyhából, hogy hol a bor mivel locsolja meg a húst.
Ehh..., excuse me, while I kiss the sky..."

9 komment

Címkék: chief

őszidők

2009.10.17. 13:32 corpusz hiszti

 a szelídség ornamentikája

 

Az ősszel kapcsolatos, általános - úgymond a közfelfogásban (t)erjedő - tévedések eloszlatására már - úgy gondolom - nincs is értelme kísérletet tenni. Amiért érdemes felidézni egy, az ősz valódi pompáját, éltető, fiatalos és vidám halálugrását bemutató, történelmi felhangoktól megszabadított mitológiai sémát, az a saját jól felfogott érdek, az egzisztenciális kondíciók további, töretlenségre törekvő növelése. Annak a háznak, ugyanis, nincs egy meghatározott, rögzített formája, sem alaprajza. Hatalmas monstrumként, kivetve áll a tengerparton. A viharos parti szelekre tervezték, a falak ennek megfelelően, mint megannyi merev, csapkodó vitorla, mozdulnak, csúsznak el egymás mellett, mindig új és új formát kiadva. A vad, dühödt, sós légtömeg, az óceáni éghajlat addiktív lehelete akadálytalanul ronthat be és zúdulhat keresztül a házon, a neki feltárulkozó légfolyosókon, melyek egy-egy lassú, megmásíthatatlan koppanással nyílnak meg vagy záródnak el a szélirányoktól függően, egy bonyolult rendszert követve. Ugyanezekkel a koppanásokkal jelzik az idő múlását a japán-kertek vízórái is, csak míg ezeknél a körbekerítettség és a bizton eljövendő jövő megnyugtató, várakozásában is szelíd csendje tölti ki a köztes időt, addig a háznál az elemeknek való kitettség és az ittésmost végességének ideges vibrálása, illetve a mozgó-záró falelemek szélbe hasadó sivítása az, ami taszítja el egymástól ezeket a koppanásokat. A meditatív, gyémánt-önazonossággal bíró keleti állandóság így engedi el békés belenyugvással a nyugat nyughatatlan, nekikeseredett impulzusait. Csak még ő sem tudja, hogy örökre. Egy tized foknyi eltérés is, az addigi széliránytól, már mozgásba hozhat egész fal-csapóajtó rendszereket a házban, de mindig úgy, hogy a lehető legtöbb vihar-gyermek válhasson felnőtté benne. Hasonlóan a tető is különálló, átláthatatlanul bonyolult szerkezeti elemekből áll össze egymástól független vagy esetlegesen egymásra rejtett módon ható, minden belátható periodikusságot semmibe vevően feltáruló, eltűnő, elzáródó tartományokra. Elhagyatott teraszok születnek meg és újjá, szobák lélegeznek föl vagy fordítanak hátat az óceánnak akár évszázadokra, ugyanis valamelyik fal évekig vagy akár évtizedekig sem mozdul, csuklyás alakok telepednek meg az aljukban, míg mások félóránként is változtathatják helyzetüket, elárasztva az addig védett térközöket érdes, tengeri levegővel, gyorsan lecsapó vijjogással. Divatos szóbeszéd viszont, hogy bárhonnan fúj is a szél, mindig van valahol egy szélvédett nyugodt zug, ahol az erőgyűjtés büszke békéje honol. Senki nem tudja mikor építették, a legrégebbi írásos emlékek is már mint ősrégi építményről, sőt, statikai és technikai csodáról számolnak be róla. Vannak építészeti csodák, melyek például a Nap állását másodpercre pontosan mutatják és előrejelzik, vannak csillagászati eszközök, melyek tökéletes iránymutatást adnak és tájékoztatnak a belátható csillagokról, galaxisrendszerekről, azok mozgásairól és esetleges hatásaikról. Ez a ház nem lép túl a Földön, nem lép túl azon a partszakaszon sem, aláveti magát az ott fellépő hatásoknak, az őt mozgató szélviharoknak. Nem utal semmi önmagán túlira, nem jelkép, nem szimbólum, nem iránytű. Nincs és nem is lehet soha állandó lakója és ugyanaz se kétszer. Itt nincs megmaradás és ide nincs visszatérés. Ebben a házban immunissá válhatunk arra az odüsszeuszi álomra, a ciklikusság és az örök visszatérés könnyen befogadható, ám lomha bájára, melynek nem mond ellent sem isten- sem fejlődés-hit, irányzékok jól szituált rendszere. Ez a hirtelen-haragú, a hideg, a zord Mózes háza. Innen indul el minden elem, isten és ember az ateista november szilaj, jókedvű fatalizmusával, hogy más, ismeretlen világokból hulljanak ki ugyanezzel a következetlenséggel. Beszélik, hogy régen, még az ezüstkor alkonyán, agg lovagok érkeztek, nagy garral és gőggel lerombolni a házat, csupa, harcedzett, aszott vén keselyű. Vezetőjük egy hatalmas grált tartott a kezében és korát meghazudtoló csengő hangon ítéletet hirdetett. Merev, bazedovos tekintetüket gyorsan magába szippantotta a ház, hogy ők maguk annál lassabban tünedezzenek el a falak között. Néma sikolyaik már nem érték meg, mikor pár száz évvel később nimfa-tündérek szálltak arra, gondtalan nevetéssel libegtek ki és be a nyílásokon, míg kacajukat és ruhájukat el nem mosta a víz szüntelen zúgása. Aztán Tudósok jöttek furcsa kalapban, dideregve kiáltoztak malaclopóik és körbenforgó érveik mélyéről, vaskos könyveiket lobogtatva bizonygatták, árulták portékájukat: az energiamegmaradás törvényét, cserébe megígértek volna mindent. Szavaik lassan haltak el, papírjaik a parti növények közt rothadtak szét. A ház mindezek ellenére tovább mozgott és hullámzott, akár a hajtincsek egy női arc körül. 

3 komment

Címkék: véletlen

invokáció

2009.09.23. 19:11 corpusz hiszti

borítsd aranyba a világot! s amit még 
nagyon imádok, törd a fényt! 
törd homokba és tűzbe 
s a maradék négy hajó, amiket eloldok, legyenek elűzve, 
hogy ne heverhessünk le többé a romokba 

öltözz viharba, szentem! 
sisakod az égbefúlt házak sikolya, 
fedje Atlasz vére a vállad, szemed, mint két 
lomha, nyöszörgő állat a fehér múltba téved, 
őrültek elnehezült vigyora 
óvja szemérmed 

eh, de mindegy 

dobhatunk-e kockákat a térre? 
nem, körben állunk, de néhányan háttal, 
csak még ne essünk, ne essünk be középre 
a csendbe, a télbe, inkább várunk 
egy újabb szélre, egy igazán vadra, egy...szépre, 
húzódjunk félre! 

4 komment

Címkék: véletlen

Kafka a tengerparton II.

2009.08.09. 20:49 corpusz hiszti

"Nakata ellazította magát, agyát kikapcsolta, csak éppen hagyta, hogy a dolgok átfolyjanak rajta. Számára ez egészen természetesen történt, gyermekkora óta nem gondolt különösebben semmire, élte a mindennapokat. Tudata úgy libegett, szálldosott körülötte a zöldben, akár a lepkék. A bozóton túl egy szakadék sötétlett. Nakata tekintete néha elhagyta a zöld mezőt, és a hasadék szédítő feketesége fölött lebegett. Nem félt sem a sötétségtől, sem a mélységtől. A feneketlenség világtalan világa, súlyos, néma rendetlensége régóta kedves volt számára, valósággal lelkének része lett. Jól ismerte azt Nakata úr. Nincs ott betű, nincsennek a hétnek napjai, félelmes polgármester sincsen, meg opera, BMW-k. Olló sincs, fucsa csúcsos kalap sincsen. Ugyanakkor nincs angolna, lekváros bukta sem. A teljesség van ott, de részletei nincsennek. S mivel nincsennek, nincs szükség semmire és a semmi pótlására sem. Nem kell elvenni belőle, de hozzáadni sem. Nem gondolva a nehézségekre, a teljességben elpihenni, az ám a jó. Ez semmi mással nem ért föl Nakata szemében."(részlet a könyvből)

Pszichológiai Kastély lenne? Lehet, ugyanis pofátlanul hazudik ezzel a teljességgel. Szó sincs itt erről, töredezettség van, fragmentális világtalanság és nem valami megnyugtató minden-itt-léte. Az öreg, bolond Nakata vegetál napokon, macskákon, segélyeken keresztül, nem a teljességben, nem, hanem a sivárságban, az emlékezésre való képtelenségében. Mert a felejteni nem tudás szörnyű lehet, de ez a referenciák és kedély nélküli, szimbolikus látszat-nosztalgia, álomszerű mozdulatlanság, az elpihenés utopisztikus-nirvanikus vágya egyenesen pokoli. A cselekvésképtelenség, a megakadás, a történetnélküliség, a páros fejezetek nihilje ez. Mintahogy a hóban való előrejutás képtelensége, a szikrázó szembe-napfény gyilkosságra késztetése, a négy éven keresztül lezúduló eső destruktív depressziója. Bivalyerős motívum ez, elegendő lesz vajon a világ legerősebb 15 évesének lenni? A tengerre néző terasz széles és felkínálkozó. Lassan, mezítláb, egy nővel érdemes rajta sétálni.

1 komment

Címkék: ritmusnapló

Kafka a tengerparton I.

2009.08.06. 20:18 corpusz hiszti

"soha nem is lehetett a szélnek eresztettségükben megsértett bűntudat kafkai periratait egy halomba gyűjteni s a tengerparton egy szabad máglyán végleg megszabadulni tőlük"

Ritmusnapló. Ezzel az egyetlen szóval lehetne kifejezni azt a törekvést, ami egy könyv elolvasását nem a(z át)lapozott oldalak számában méri, hanem az önmaga elé való meredt bámulásban, a teraszra rátörő szél lap-táncában, a hátradőlés sóhajában. Elég csak kézbe venni ezt a könyvet és már lehet, nem is látni, inkább érezni azt a tengerparti, rozzant apartmant, a huzatban csapkodó, szakadt függönyöket, a lépcsőház elburjánzó növényzetét, azt a vastag, többrétegű hőséget, ami megakasztja a mozgást, ezt a könyvet sokszor nem letenni csak elejteni lehet. Mi az, hogy mágikus realizmus? Vámos Miklós egyszer azt nyilatkozta, hogy amikor elolvasta a Száz év magány első mondatát, egy ütemet kihagyott a szívverése. Van az egészben valami lassú, déli, forró égövi barbarizmus, a szívizmot renyheségre késztető irány. De elég lesz ez vajon Kafkához, ehhez az északról jött gyomorfájóshoz? Kíváncsian várom.

Oidipusz, baszd meg! Ez egyszerűen lehetetlen, hogy minden érdekesebb szövegből, a pszichogép legrejtettebb zugaiból, még a kuplerájok mélyéről is ez a imbecillis, slendrián fasz kacsint föl. Küzdeni sem lehet ellene, az is őt igazolja. Talán Tamura szerencsésebb lesz és az erős kezdő felütéssel, apja elhagyásával(nem megölésével!) sikerül elkerülnie Freud görög latrináját. 15 évesen lép le otthonról, épp időben, mikor talán a legkeményebbek vagyunk, némi pénzzel, egy kurva nagy bökővel meg enyhén skizoid tünetekkel. Precíz, átgondolt kivitelezéssel és egyelőre beláthatatlan célokkal. Delejes, tengerparti napfény, kérlelhetetlen külvilág, hidegvér s a háttérben még semmi morajlás. Azt hiszem kiülök a partra.

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőlem, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar az ég. Képzeljük csak el." (részlet a könyvből)

5 komment

Címkék: ritmusnapló