automatice

egy szöveg árul(kod)ó automatizmusa nem áldás és nem átok, az automata, amit nem tudunk nyakoncsípni, de mégis, folyton, minden egyes írással, kódexszel, regénnyel és verssel, minden értekezéssel, kritikai szöveggel és blog-poszttal szabadjára engedünk, ezt a (f)elszabadított gépet vizsgáljuk, de hűvös vagy érzéki, giccses vagy sírásra késztető, ám mindig halott szemeibe - sivatagi szőttesébe - nézve, soha nem kapjuk ugyanazt, a jelentés, a jelenlét intakt egysége megszűnt (ártatlannak lenni), az írott szöveg, ez az eredendően dilettánsan összehajigált(értsd: precíz, gondos alapossággal megtervezett és nem különben kivitelezett) mechanikai komplexus (a kevésbé olajozottan működő lelki komplexusok mintája, sőt prototípusa, lélek-köddel feltöltött csontváza) egy permanens áruló, egy betű-gólem, ami pöccintésre indul, íme a perpetuum mobile, hogy soha többé ne ajándékozzon meg bennünket (a varázs-szer-gyártót, a patikust - és itt nyílik tér a hála szavára Derridának, Platón patikájáért), senkit jelenlétével, elkaphatatlanul csatangol keresztül-kasul a városon, a tudás-képződmények összegyüjtött logosz-abszurditásán, valóban gólem, a tudás szubverzív sikátorait bújja, távol a főterek megnyugtató axiómáitól, alapvetéseitől, s bár nem személy, de annyi apokaliptikus becsület sincs benne, hogy 666 személytelen butaságát vállalja, az írásban felbomlik minden metafizika, a szőnyeg-filozófia folyamatos és megunhatatlan fraktál-kaleidoszkópja tündököl az igazság akarása csikorgó csövei között, az írás az episztémék kaotikus metasztázisának, egy káprázatos poliszémiai katasztrófának az egyetlen és eredeti helye, az írás egy csábítóan gyönyörű, ellenállhatatlan méreg, a testbe, az élőbe, az élő memóriába beavatkozó, eszünkbe-juttató, radikálisan új állapotba hozó idegen és halott(vagyis inkább soha nem élt) féreg, vegyszer vagy szerkezet(sötét metonímia sor rulez), apátlan(száj soha ki nem ejtette), abortált jelek huncut kriptográfiája, jel-kripták megannyi sora, az újra és újraolvasásokban hallhatjuk hol sértően gúnyos, hol félrevezető, széttárt karú, csillingelő kacaját, olvasáskor felemelkedik és a szemhéjaidra csókolja: vedd észre! ez nem reprezentáció, soha nem fogod ugyanazt olvasni kétszer, Hérakleitosz bolond ugyan, de még le is írta??, a szavak-jelölők alatt/felett(?) soha nem marad meg ugyanaz a jelölt, az írás nem építőanyag a tudás házához, az írás lényegileg folyamat, soha nem nyugtat meg, vagy ha igen akkor holnap olvass újra, a derridai elkülönböződés brutál egy eufemizmus, írott, méghozzá

a nagyok nem írnak, se Krisztus, se Buddha, se Szókratész, se egyik megvilágosodott bölcs tanító sem, tanítványi följegyzések őrzik önnön értetlenségük és fontosság-tudatuk kínos(a mestereknek az) stréberségét, mondom, amit mondok gólemek és mérgek nélkül, a kimondott szóért jótállok, a szó az egyszeri, megismételhetetlen, velem egylényegű fénylő, ragyogó, világképző entitás, viszont az írás, az írás felbont és de(kon)struál, semmit nem teremt, nincs teremtője, az író azonnal elveszik, az írás egy halott árva, de mégis, írás nélkül már nem lehet, nem, de vajon a példabeszédek és koanok leírt árnyékvilága elegendő lesz a megvilágosodáshoz(hőn áhított)?, lehet, nem, akkor..."Legyen világosság!" - hadarta el Isten egy cetliről

weöresnek és cziffrának

az a fa ott hasad fájóan bele a térbe, az óceán partján, nekitámaszkodva a horizontnak, a hullámok transzgresszív dühe tombol alatta, viharok üvöltik fülébe magányát, egyedül áll ott, sem erdő, sem liget nem maradhat meg ezen a sziklán, nem veszi körbe őt semmi de semmi; törzse mozdulatlansága, ágak meg-meg rebbenése és lassú elhajlása, levelei örömittas szélkövető tánca fokozza szinte az elviselhetetlenségig az áldott realitást, azt az önmagából adódó elrejtetlen állapotot, ami nem kedves és nem megnyugtató, nincs misztika, nincs varázslat, nincs transz-állapot, nincs közönség, semmi könnyítő machináció, alkotás van, kiállás és felelősség; az elfogadás a valóság elfogadása lesz, hogy nincs mentőöv, segítség és megváltás, a külső támadása végleges és kétségbevonhatatlan ajándék; az ellenállás az én ellenállása lesz, ami nem illúzió, hanem az erő mámorító érzése, nem beleájulás, hanem extrém módon józan, precíz, hideg tudatosság

 

"nem az örökkévalóságnak"

 

...a nő biztosan állt, mint egy porondon, a szakadék szélén, gőgösen terpeszbe vetett lábai alól a kősivatag hideg pereme vágódott ki az üres térbe, hogy jó egy kilométerrel lejjebb folytatódjon őrült rohanásában; egészen a - bolygó furcsa topológiájából adódó egészen közeli - látóhatár szélén magasodó monumentális sziklatömbökig, szikla-falloszokig rohant, magával húzva a magányos nő tekintetét; durván metszett, oroszos arca kihívó közönnyel tükrözte vissza a kősivatag tágas, embertelen kegyetlenségét és vastag szemhéjai alól pontosan feltérképezte, szinte magába itta, az óriási szobrok elhelyezkedését; nehéz, sivatagi csuklyáját hanyagul hátravetette és hagyta, hogy a szél szétborzolja dús, vörösesszőke haját, a gépkarabélya csövével söpörte el a minduntalan szemébe csapódó tincseket, miközben már az elkövetkezendő csatán töprengett; valószínűleg az utolsón - gondolta keserűen, majd tovább fürkészte az összecsapás tervezett helyszínét, a kőtömbök alkotta, holnap már két Nap fényében fürdő, szabályos ellipszist; a nő keserűsége tömény harci szenvedélyéből fakadt, talán ezért tudott eleddig életben maradni, utolsóként, s állhatott még most is itt, az irtóztató túlerő ellenére; a képtelenül abszurd esélyeket latolgatva, a megalkuvás legcsekélyebb gondolatát is megvetve, a katonai csuhába simult, ruganyos, női teste borzongató örömmel várta a holnapot s kiszáradt ajkai trehány, gúnyos mosolyba rándultak...

...az öreg tagbaszakadt alakja fáradtan ékelődött bele a vagon szájába, durvára cserződött, kopott, borotválatlan arcbőrén keresztül is érezte a becsapódó, ködszerű eső tűszúrásait, tágra nyílt szemmel és kataton, torz grimaszban meredt bele a kinti, szórt fény piszkosfehér, izotrop intenzitásába, figyelte, ahogy a kétszer kétütemes, gyors, monoton kattogás disszonánsan elzárkózik a visszafelé rohanó táj változatosságától; a hang és a látvány ezen széteső diszharmóniája, érthetetlen módon, most felvillanyozta; unta már ezt a jól megkomponált háborús koreográfiát, a ki és beszállítások dühítő abszurditását(km-nyi vonatrészre, ha jutott egy ember), az összecsapások szokásos elmaradását vagy pillanatnyi lezajlását és ezeket a végtelen ütemsorokká széthullott utazások monotrom reménytelenségét ezen a szörnyű monstrumon, amely előtte is mögötte is 10-100 km-re elnyúlva robogott, ki tudja merre; a keresztvasba kapaszkodva félig kilógatta és háton hintáztatta magát a vagon szegecselt peremén és hagyta, hogy ez az elhasznált húscsomó élettelenül dobálja vissza a vonat teljes hosszán, periodikusan végigpulzáló bukkanásokat; ekkor az egyik Nap sugarai rést vágtak a szürke égi-tömbön és érdeklődve súrolták végig egy darabon a száguldó szerelvény tetejét, amíg a felhőtakaró sértődötten vissza nem hízta magát...

...a késő őszi este kényelmesen hentergett végig a városon, sötéten ásított be a kisebb utcákra, ittfelejtett délután-darabkákat keresgélve; a lámpák kezdték egymást szólongatni halvány vibrálásukkal és próbáltak kacérkodni az el-eltűnő szépségű neonnal, egyikük fénytörmelékkel hajigálta meg az úttest repedezett hasát, hogy annak álomittas, csikorgó panaszára a lámpák halogén kacaja legyen a válasz; de lassan minden elcsendesedett, a lámpák kezdtek maguk elé bámulni, figyelték, ahogy a kapualjak kiteregetik maguk elé megszokott árnyékaikat, a közlekedést segítő fények háromszoros parancsa óvatos sárga villogássá szelídült, az úttisztító hatalmas, féregszerű teste is kimerészkedett és barátságos zúgással majszolni kezdte a métereket, a terek és körforgalmak napközben felhalmozódott ciklikus dinamikája elszivárgott a környező sugárutakra; a gondosan szétszórt szobrok nőni a parkok terjeszkedni kezdtek, a járdák ráfeküdtek és cirógatni kezdték az utakat, a házak és épületek közelebb simultak egymáshoz, a csönd tapinthatóvá és ez a tapintás édessé vált; a csizma sarka egyetlen rekedt, karcos csikorgással szaggatta vissza maga köré az euklideszi geometriát, - egy halálraítélt - suttogták körülötte a fények és az árnyékok, suttogták az oszlopok, a házfalak, az elhagyott terek és kirakatok, suttogták az utcák végéből kitüremkedő hiányok és a tornyok körül sűrűsödő csillagok; a nő magában mosolyogva figyelte, ahogy az éjszakai lét lélekzetvisszafojtva fodrozódik fel körülötte, magas, karcsú alakja késpengeként hasította szét az örök város hamis biztonságérzetét, ébenfeketére festett haja a külső sötétséggel csúfolódva omlott a vállaira, széles, sápadt arcára a szemeit övező fáradtságon és egy kis gúnyon kívül nem sok érzést engedett kiülni; a nő a hosszú kabátjába túrta a kezeit és ráérősen haladt át a magukat neki átadó utcákon; és ezek fölött az utcák fölött - bár ez a sötét alak már rég átment rajtuk - még sokáig valami furcsa, idegenszerű nyugtalanság érződött...

 

(az édes november istennőként fungált Északon, amíg a hyperboreusok el nem kergették indolens kegyetlensége és pofátlan nihilizmusa miatt, az idióták gondolkozásának megkönnyítésére fenntartott névleges hierarchiában kettőt esett vissza - a félistennői pozíció szolgalelkű sunyiságától mindig is írtózott - és aurává vált, de mivel egyetlen szenvedély-tömbből gyúrták ezért végül saját magát lökte ki a halhatatlanság csarnokából és zuhanás közben apró darabokra esett szét, hogy ezek az izzó szilánkok néhány emberben megőrződjenek vagy elhalványuljanak)

Az első dolog az ellen- és megvetés kinyílvánítása kell legyen minden kollektivizmus, panteizmus és holista maszlag iránt, amely az egyes individuumot - az ő saját, különálló egyediségét lerombolva - egy rajta túlmutató egész részévé kívánja tenni. Egy egész részévé válni annyit tesz, hogy az értelem, a cél és a cselekvések, döntések oka az egyénen kívülre kerülnek. Elvetendő, hogy ilyen értelemben bárki is egy faj, osztály, ideológia, vallás, metafizika vagy bármiféle akár időben, akár térben felállított - mégoly természetesnek tűnő - konstrukció része legyen. Az érdekes ezen konstrukciókban az, hogy habár egytől-egyig emberi alkotások, mégis éppen az őket életre hívó alkotóerőt hivatottak gyöngíteni, de nem egy nagyobb hatalom túlerejével, hanem az elbizonytalanító gyávaság és rosszhiszeműség aknamunkája segítségével.

Az alkotóerőnek, az invenciónak és az önmagában biztos emberi akaratnak az egyéni felelősség teremti meg és fogja biztosítani túlhatalmi karakterisztikumát az őt körülvevő gyönge vagy ostoba vagy vak környezeti tényezőkkel szemben. Ez a felelősség, mint a tulajdonképpeni egoizmus feltétele és lényegi mozzanata, legtávolabb pozícionálva a karma, az eredendő bűn és bármiféle közös felelősségnek csúfolt nonszensz gyávaság érthetetlen őrületétől, nos ez a felelősség az önmagára büszke individuum győzedelmes, eredendő ön(elő)állítása. Ami mindig és kivétel nélkül felülmúlás. Ez természetesen nem szintugrást, vagy valamiféle felsőbbrendűséget jelent(az eddigiek fényében ez értelmezhetetlen is), éppen hogy az eredetileg adódó betagozódásból, elrendeződésből, a triviális környezeti determinációkból kilépő, a rendszerből kilépő aktus maga ez a felülmúlás. Az előrejelezhetetlen, a nem várt, a felháborító, a blaszfémikus. A felülmúlás önnön lényegénél fogva hierarchia-ellenes és szubverzív. Felülmúlás lehet egy technikai újítás, egy modernebb atomreaktor, egy új matematikai tétel, egy megrendítő műalkotás, egy város, az emberi alkotás és erőfeszítés megismételhetetlen csodája.

Individuum, felelősség, felülmúlás. A szilánkokra hasított kozmosz emberi háromsága ez. Ezen hasítás, úgyis mint az ősrobbanás vulgármaterialista képének pszichofizikai megfelelője, vagy mint leválás erről a poszreligiózus 'nagy egész', 'nagy egység' megnyugtatóan infantilis metafizikai berendezkedésébe vetett hit-világ-képéről, két fázisban történik.

Az első elhatárolás egy tágabb horizonton halad, fantázianeve: 'vádirat a zöld gondolat ellen'. Nem elég azt mondani, hogy az emberi egyén nem része a természetnek, azt is észre kell venni, hogy maga a természet egy emberi konstrukció. A természet önmagában, ember nélkül, nem létezik. Összehajigált atomjaiba az ember rak értelmet, lát szépséget. Minden olyan érv, amely elborult mély-ökológiai elméletekkel, az állatok jogaival vagy egyéb eszement 'zöld' szempontokkal operál, alapjaiban elhibázott. Ugyanis minden, amiről és ami mellett értelmesen beszélni lehet, az elválaszthatatlan tőlünk. Tehát például a Föld környezeti egyensúlyának és szépségének a megőrzése nem valami magasztos cél érdekében történik, hanem a lehető legönzőbb emberi okok követelik meg. Nincs nem emberi érdek. Egy esőerdőnek akkor és csak akkor lesz értelme vagy szépsége, ha keresztülverekedjük magunkat rajta vagy fölötte repülve gyönyörködünk benne vagy ha eltüzeljük a fáit, stb. Az amúgy sem egyszerű, álszent hipokrízisnél súlyosabb okra vezetném vissza viszont ezt az, emberi létet, nála átfogóbb, rajta túlmutató történetben elhelyező hozzáállást. És ez a félelem. Rettegés attól, hogy esetleg, talán, mégiscsak egyedül vagyunk. Hogy dugába dől a földön-kívüli értelmes lényeket keresők és várók, az ufó-hívők tükör előtti, kamaszos, önkielégítési akciója, amivel szeretnék benépesíteni a szekularizált - Pascal óta kimondottan rettegett - űrt, a(z emberek számára?) nagy büdös semmit. (Azért a sci-fi filozófiájának és pszichológiájának mélyről jövő, és igen szomorú, vágyai, az 'idegenek', kényszeres, értelemmel, sőt kommunikációs képességekkel való felruházása megérne egy antropológiai misét.) Hogy, felnőtt módjára, kénytelenek lennén(e)k elviselni ezt a teleológiai és eszkatológiai nihilt, ezt a metafizikai horrort, a létünk semmibe tartottságának - valóban szédítő - kontingenciáját. És nem mellesleg, hogy ennek a nyálas giccsben túráztatott, Földre-szabott változata(a reinkarnáció blődségével kontaminált "basszunk az állatokkal" greenpeace-es faszsága) nélkül azoknak a zöld-messiás, hippi köcsögöknek nem igazán maradna érvük ostobácska antikapitalizmusuk racionális(sic!) védelmére.

A második elhatárolást az úgynevezett 'emberiség' címkére vonatkozóan kell megtenni, fantázianeve: 'vádirat az altruizmus ellen'. Ez az elhatárolás az előző pontnál - bizonyos értelemben - szűkebb területen mozog. Az első, triviális, nekifutás ez: nincs emberiség. Abból az objektív realista tényből, hogy egyes emberi individuumok léteznek(ebben a meghatározásban minden szó és a többesszám is lényegi és fontos) az a - kultúrantropológia számára releváns - tény következik, hogy kulturális tömbök léteznek. Ezek a tömbök - lehántva róluk a széplelkeknek való egzotikus díszítéseket és nüansznyi különbségeket - önmagukban, az axióma- és előítéletrendszerüket tekintve inkommenzurábilisek. Összemérhetetlenek, egymásra visszavezethetetlenek, radikálisan és halálosan eltérőek. Tehát, azt kimondani, hogy ilyen, egymás felé zárt, ablaktalan szemantikai monádok között nincs és nem is lehet pardon, az nem bátorság és nem kegyetlenség, hanem egy tiszta realista ítélet. Amiből az én, hideg humanista, ítéletem is szükségszerűen következik: az a jelenség, ami ebben az axiomatikus vázra redukált kultúra-halmazban nem fér össze a mi, zsidó-keresztény hagyományt hordozó (cipelő?) euro-atlanti civilizációs, tömbünkkel, az elpusztítandó. A 'szeressük egymást gyerekek' keleti-vallás-undormánnyal vegyített kripto-keresztény maximája ostoba és embertelen. Ennek a második elhatárolásnak a másik aspektusa időbeli. Tagadom az időben konstans felelősség jogosságát, a hagyományért, a már meghaltakért és a majd, nagysokára megszületőkért való felelősség jogosságát. Nincs egy minden-időkön átívelő egység, egy történelmen felülemelkedő, isteni instancia, amely megítélhetné az adott pillanatbeli döntés minőségét, ezáltal korlátozva az egyéni szabadság autonómiáját, kiszárítva a "szabadság nehéz mámorát". Abban a tanatológiai kérdésben pedig, hogy a már elhunytnak az élők tudnak-e valami értelmet adni, az általam ismert, legszélsőségesebben antimessianisztikus attitűddel rendelkező hideg humanizmus álláspontja szigorú: nem. Ahogy nincs a jövendőre lekötött értelem-biankó, úgy nem létezik utólagos értelemadás sem. Az emberi értelem jelenre szabott, esetleges és reménytelen.

Mindenki ismeri azokat az elképesztően bornírt kérdéseket, történeteket, amelyek az 'utolsó emberre' vonatkoznak. A sci-fi legalja. Én most mégis válaszolok arra, hogy mivel fogja tölteni ez az ember az idejét. Ülni fog a Sunset Boulevard-on a földön, nézi a még működő neonfényeket, kezében sör vagy cigaretta, mellette valami ponyva, kinyitva, és mosolyog, de minden jelentés nélkül, ez nem slusszpoén, nem a múlton mosolyog, már leszarja, hogy rajta kívül nem talál senkit(éveket kutatott mások után kínban vágyakozva), de nem is a jövőn, az most számára talán a leglényegtelenebb, szóval jelentés nélkül és harag nélkül és keserűség nélkül, nem győztesen és nem behódolóan, csak mosolyog...

 

 

/köszönet fruschkának az inspiráló beszélgetésért/

"tűnt-idő-Lényemet formáló istenek
eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek"

...két idő-világ közötti pár órányi tétovázás ez, egy olyan meditációs gyakorlat(praxisban édelgő civilizatórikus petting), amiben végetért vagy félbehagyott mozdulatok, akciók nyilvánítják ki sehonnan sem eredeztetett hiábavalóságukat és ezen aspektusukban veszítik el gyötrő gravitációjukat, megajándékozva a gyermek-világot azzal a töredékes boldogsággal, ami egyesével fúródik bele hússzerű tömegébe, kivéreztetve zombiákus idealizmusát, hogy elgyötörten ám az új idegenszerűségére éhesen haljon bele az eljövendő apodiktikus ígéreteibe...

...zaj-vörösben remegő, élére dobott folyosók, mint komputerizált férgek kínálják motorikus hipersíkok szimmetriájában pulzáló beleiket, mintegy utolsó lehetőségként a temperált menekvésre, vagy, ami ugyanaz, a kiherélt, gyáva várakozásra, már ami a jövendőt zabáló dögkeselyűket illeti, amik mindig és kivétel nélkül a földre lökött testek és a hígra sikált éterbe szakított lelkek gyötrő dualizmusába másolják az immár permanensen halványodó szivárványainkat, ezek a teleportált fattyak belakják, köszönik, okádják vissza a végtelenített álmot...

...a keményre ácsolt csónakházba élesen és agresszíven rohant be a Nap vörös robaja, a szélesre vágott ablakok és ajtó, persze, tárva-nyitva álltak, büszkén beengedve a külső világ posztapokaliptikus fény-kontrasztját, ami alatt még a ház előtti/alatti óriás folyó-állat is óvatosan hömpölygött; az ember a durván gyalult deszkapadlón feküdt háton, öklét és a vállizmait néha megfeszítve majd elernyesztve élvezte a lét-vibrálást, amit a házat készítő asztalosok és ácsok teremtettek arra a helyre, félig lehúnyt szemmel figyelte, ahogy a szíve megnyugszik és lassan dobogja vissza, ebben a különös létben, az újra tombolni készülő véráram ébredező dinamikáját; később kiült a stégre és figyelte a víz mozgását; idegen volt, mint mindenki, aki kijött a sötét ragyogásból, szikár volt, mint a faház, agresszív, mint a Nap és közönyös, mint a folyóállat...

...a csónakház üressége sötéten verte vissza a kinti zajokat, és a horror vacui ősrégi, protofób döbbenetként gyűrűzött szét körbe, a stég deszkái fehérre száradva dagadtak egymásnak hasztalanságukban és hallgatták, ahogy a soha nem látott folyó fölé recsegve hajlanak a hirtelen föltámadt szélbe ideges és hangtalan dalt üvöltő fák, a ház illatának mit sem lanyhuló frissesége sem tudta azonban tompítani ahumán pökhendiségét, a házat tartó cölöpök elzárkóztak a folyó simogatásától, a falak süketté váltak a szél és a túlpart suttogására és az épület maga kibontakozott a táj reményteljes öleléséből; a morbid perverzitással összehordott és felhalmozott közöny reménytelen lassúsággal csorgott ki a nyílásokon...

...Pilátus csöndesen mosolygott kedvenc szökőkútjában üldögélve Róma egyik legszebb terén. A kút hűvös vize vidám cseppekben záporozott rá, a katonásan rövidre nyírt hajára, a karbantartott, meztelen felsőtestére és áztatta tovább az - amúgy bakáknak kiutalt - rongyosra használt zubbony-nadrágját. A késő-délutáni nap hyper-vörös fénye milliónyi darabra tört a szálló víz-cseppekben és dús, mély-tónusú szivárványok sokaságával burkolta be Pilátust, szivárvány-fókusszá változtatva, aki most boldog volt és lusta belenyugvással várakozott. Éppen, amikor a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve, széles, kigyúrt hátát a hűvös kövezethez nyomta, akkor bukkant fel unalomig ismert látogatója, széttörve ezt a vízpára, napfény és Pilátus kedélye okozta színpompás burkot. Lassan megállt előtte és várakozóan rábámult. A szivárvány-fókusz elkomorodott: - Fontos most ez? - szólalt meg végül kedvetlen hangon. - Miért nem tud békén hagyni egy napra, csak egyetlenegy napra? - De a másik, csakúgy, mint az eddigi összes alkalmakkor, most sem szólt egy szót sem, csak állt ott és figyelte ezt a kéjesen, bár ebben a pillanatban picit dühös, fürdőzőt. Figyelte, ahogy lassan visszahanyatlik és az izmos teste lassú görgetésével szinte kimorzsol magából minden bosszúságot, figyelte ezt a St. Peter-téri Diogenészt, ezt a vízben és játszi színekben lubickoló oldottságot, az itt és most naturálisan tömény érzéki örömét. Most sem talált érveket és most sem tudott mit mondani, így már ki tudja, hogy hányadszor, egyetlen szó nélkül hagyta ott őt. Pilátus egy kis szomorúsággal nézett utána, ám derűs, zavartalan nyugalommal szundított el később...

Az üresen kongó, hosszúkás csarnok - a helytartó kifejezett utasítására - gondozatlan volt és elhagyatott. A rajta áthaladó két ember, hol szinte bokáig gázolt az időről-időre átsüvítő szél felhalmozta babérlevél-sokaságon, hol meg a saját lépteik - a római katona eltéveszthetetlenül büszke csattogásának, illetve foglya puha neszezésének - visszhangját próbálták kivenni. Hasztalan. Az oldalt magasodó tömzsi oszlopok között terpeszkedő fekete tér minden zengést, minden intonációt kibelezve, üres és értelmetlen szintaktikai burokként lökött vissza a márvány-padlóra. Kora hajnal lévén a rab szeme álmosan le-lecsukódott járás közben, a kísérője, talán nem is tudatosan, ilyenkor mindig kicsit lassított a tempón. Már majdnem a csarnok végében jártak, amikor az őr hirtelen megtorpant és gyengéden, de határozottan megállította a másikat is. Beléptek az oszlopok mögé. Egy hatalmas alak kuporgott ott hanyagul összehajigált tűzhelye előtt. Törökülésben ült és ahogy előredőlt a két öklével megtámasztva a márvány-lapokat, a széles, vastag vállai szinte teljesen eltakarták a tűzhelyet és a fölé függesztett kis tálkát. Lassú önkívületben ingatta fölötte a fejét és inhalálta be a kíhűlt tálból áradó maradék gőzöket. Az őr kényszeredetten megköszörülte a torkát: - Uram! A názáreti, akir... - de rögtön elhallgatott, ahogy az ülő alak nehézkesen rápillantott. A szemei, ezek a vérerek hálójába dobott smaragd-szilánkok a következő pillanatban már közönyösen fordultak át a rabra. Az őr elértette a gesztust, tisztelgett és otthagyta őket. Pilátus kiegyenesedett, mélyet lélegzett és nekivetette a hátát az oszlopnak. Kicsit zavartan elmosolyodott. Mély, rekedt hangja volt talán az egyetlen hang, ami illett ehhez a helyhez: - Soha nem foglak megérteni, Jézus! - láthatóan jót mulatott, amikor a másiknak a neve hallatára résnyire szűkült a szeme; majd folytatta - Nézz csak körül! Én szeretem ezeket az oszlopokat és szeretem ezt a csarnokot. Ez a - barbárok építette - egyetlen hely ebben az átkozottul rohadt provinciában, ahol jól érzem magam. Ez a hely az, ahol nem érzékelem kunyhóitok szánalmas roskatagságát, írástudóitok sanda figyelmességét, vallási őrületetek visszataszító bűzét, katatón fantáziátlanságát, szóval, azt a par excellence provinciális létet, ami lehetetlenné tesz minden önmagában vett szépséget vagy ártatlan érzékiséget. Ezen a földön az emberek nem gondolkodnak, csak a régmúlt írásait értelmezik, nem lázadnak, csak hepciáskodnak, itt nincs harc csak ármány, intrika és behódolás, és nincs simogatás, nincs a tiszta bőr öröme, hanem csak olajjal kenegetés vagy korbács. A följebbvalóitok irányába való olcsó és ízléstelen negédességetek, mint egy félrehangolt hárfa siráma ugyanúgy a gyűlölködő gyávaságotokat mutatja, mint az alárendeltjeitekkel szembeni csikorgó türelmetlenségetek és kegyetlenkedéseitek. Ez a nép gyáva és gyenge, de valahogy, paradox módon mégis érzem a rejtett hatalmát. Éppen ezért, én mindig itt vagyok, ebben a csarnokban, ide menekültem, és amikor nem a viaRoma főzetemet szívom, akkor leheveredem a padlóra, a levelek közé, hallgatom a szelet, hallgatom csendet, ennek a büszke és magánakvaló térnek a csendjét. És néha rajtad gondolkozom, Jézus. Elémvezetnek minden kurva reggel s meglátogatsz minden egyes éjszakai "repülésemben". A titkod, amit én képtelen vagyok nemcsak, hogy megfejteni, de még csak közel kerülni is hozzá és visszariadok az azt körülölelő nyúlós és ostoba és forró sötétségtől, a titkod, amit a népedből mindenki ismer, ért és elfogad; nos, én ezt a titkot meghagyom nektek. Legyen meg a te akaratod: nekik adlak téged! - Pilátus most fázósan megborzongott és hozzádörgölődzött az oszlophoz, szerette érezni ennek az egyszerű geometriai formának a tiszta erejét. A fogoly szeme most először villant föl és a váratlanul kapott igéret birtokában tört elő belőle pillangóként egy gőgös és szangvinikus próféta, az eddigi lényével dühítően kontrasztos, flegmája. Vértelen, késpengevékony száját megvetően húzta félre most, mikor alaposabban körbepillantott. Tulajdonképpen pillanatok alatt történt. A fogoly szemének egyetlen villanása, amíg az írisze végigrohan a lencse-horizonton, jelzett Pilátusnak, aki ennek ellenére közönyösen ült tovább. Egy tompa csattanás hallatszott és az álló alak helyén már csak egy nehéz, sűrű, fojtó szagú füst lebegett. A füst vonakodva oszladozott, amíg egy hirtelen jött szélroham végleg ki nem űzte a csarnokból. Az utolsó foszlányaival még a helytartó köré csavarodott és a fülébe súgott: - Most már a tied is! - Pilátus elsápadt, majd óvatosan fölállt, hogy sétálni induljon.

...a szökőkút vize langyos lett, a tér levegője kevésbé illatos, a napfény tompább, a szivárványok fakóbbak. A kút káváján ült, mert a langyos vizet mindig is megvetette és most a talpát sem simogatták úgy a durván lerakott macskakövek. Göbös tenyerét végighúzta maga mellett a kövön, de már ez az érdesség sem válaszolt azzal a régi, bőkezű intimitással. Egyedül volt a téren és ez nagyon zavarta, mert úgy érezte, hogy neki még maradt annyi öröme belül, amit meg tudna osztani. Felállt és keserűen belenézett a Napba. Zsebre dugott kézzel és enyhe, önironikus félmosollyal ajánlotta fel senkinek büszkeségét, kedvét, derűs érzékiségét. Ekkor hirtelen, bár lehet, hogy csak neki tűnt úgy, a Nap mintha különleges élességgel ragyogott volna föl. Mintha egy pillanatra egy kozmikus relét húztak volna el, vagy mintha ez az óriási és megközelíthetetlen égi szem rákacsintott volna. Kicsivel később a tompa, matt fényben Pilátus megvonta a vállát és katonai bakancsával a köveket rugdosva a tér másik végébe indult...

(álnaiv poszt)

"A békepártiság: önigazolás és öncél. Önigazolás, mert a békepárti ember önnön jófejségét akarja bizonyítani egy őt elfogadó, morálisan korrumpálódott nyilvánosság előtt; és öncél, mert konkrét külpolitikai válasza nincs a felmerült problémákra: sem a nemzetközi terrorizmusra, sem az Irakhoz hasonló gengszterállamokból kiinduló veszélyekre, sem a militáns iszlám intoleráns, antidemokratikus fenyegetésére."

 

A fenti idézet Seres László: Halálos pacifizmus című cikkéből való. Ez egy 2003-as cikk és lehet vele egyetérteni, az - általam amúgy méltányolandó - amerika-pártiságával és kérlelhetetlen kiállásával az úgynevezett euro-atlanti civilizáció mellett, vagy nem. Mindenesetre egy, a cikkből szerintem következő, természetesen még ma is időszerű, gondolat vagy probléma mellett nem lehet csak úgy elmenni.

Nevezetesen, hogy ha egy másik kultúra vagy annak a kultúrának egy lényegi része ignorálja, fenyegeti, támadja a mi kultúránk legfontosabb, lényegi komponenseit, ha figyelmen kívül hagyja azokat az alapértékeket, amelyeket mi elengedhetetlenül fontosnak tartunk ahhoz, hogy az emberek egymás mellett létezni tudjanak, akkor nekünk ezzel a kultúrával nem sok tárgyalnivalónk van. Természetesen a kultúra szó helyébe tetszőlegesen behelyettesíthető a vallás és a politikai rendszer is. Egyetértek a cikk írójával abban, hogy az ilyen "irracionális, fenyegető és tűrhetetlen" rendszereket "el kell pusztítani". Amit viszont nem vagyok hajlandó elfogadni, az az, hogy ezt a pusztítást, ezt az ördögi műveletet, ami rá kell, hogy döbbentsen minket az éppen kiirtott kultúrával való hasonlóságunkra, egyfajta "morális fölény" megnyugtató lelkiállapotában tegyük meg. Amellett, hogy mélységesen megvetem azt a hippi-mentalitást, amely ilyesféle problémák felmerülésekor a saját gyávaságát palástolandó, azt terjeszteni szándékszik egy látványos béke-propaganda zajában, nem látom annak a szükségességét, hogy a kultúránk (katonai) védelme bármiféle filozófiai, társadalomtudományi megalapozásra szorulna. Ne is áltassuk magunkat! Nem vagyunk morális fölényben!

Eddig talán ez(mármint a saját világunk védelme) - a nagyon elborult, buddhistás-krisnás-világbékés szentembereket, illetve egyáltalán a "nettó antikapitalistákat" (by Seres) :)) leszámítva - mindenkinek evidenciának is tűnhet. De itt óhatatlanul felmerül egy újabb probléma: az izolacionizmusé. Mit tegyünk akkor, ha azt látjuk, hogy a szomszédos országban, térségben, földrészen embereket kínoznak, nőket csonkítanak meg, ártalmatlan devianciákat sújtanak a legszigorúbb büntetésekkel, intézményesített módon, a központi, "legitim" hatalom főszereplésével(és ezt anélkül teszik, hogy a mi békénket, a mi nyugalmunkat a legcsekélyebb mértékben is fenyegetnék, sőt folytathatják mindezek mellett a legbarátságosabb külpolitikát is)? Ha egy társadalom nem a mi  - általunk elengedhetetlennek tartott - alapértékeink szerint rendeződik el, akkor van-e jogunk ott beavatkozni(értsd: megölni, elpusztítani, az, azt a rendszert fenntartó embereket, struktúrát)? Ha megvan ehhez a kellő erőnk és katonai potenciálunk (az USA-nak megvan), akkor pedig kötelességünk-e ez?  Az én válaszom, ebben a pillanatban, mindkét kérdésre: igen! És ha nem értettem nagyon félre, akkor szerintem a cikkből is ez következik. Amiben viszont én eltérek a cikktől, az nem tudom, hogy mennyire hangsúlyos eltérés. Azt hiszem, inkább elvi, mintsem gyakorlati jelentősége van.

Nem létezik egy olyan felsőbbrendű, absztrakt, vagy bármiféle konstruált vagy konvencionális instancia, amelyhez fellebbezni tudnánk a gyilkosság vádja alól. A racionalitásunk, a szabadság és demokrácia szeretetünk nem lehet ily módon hivatkozási alap arra, amit teszünk. Azért avatkozunk be és öljük halomra az embereket, mert a mienktől radikálisan eltérő és számunkra elfogadhatatlan módon élnek, és mert erősebbek vagyunk. Minden más egyéb indokra való hivatkozás sértő és gyáva. Sértés az éppen elpusztított rendszerrel és gyávaság saját magunkkal szemben. Persze felvethető, hogy ezt az okfejtést bármilyen eszmei áramlat követői minden további nélkül át tudják venni. És ez így is van. A felelősség mindenkor és elvehetetlenül a mienk. Nem "jobbak" vagyunk, csak erősebbek.

 

további írások a - már nem létező(?) - Hayek társaságtól:
http://www.hayek.hu/publi.htm

"boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa"

experimentális dekonstrukció
avagy
Szauron, CS. S. és ZS.F. urak harmadkor-végi, Szauron részéről ékes, emberi nyelven, a hobbitok részéről érthetetlen makogássá degenerálódott úgynevezett tünde-nyelven, részben, helyenként és nyomokban (anti)karteziánus - illetőleg a hallgatók és olvasók ordító szerencséjére a társalgás dinamikájának nem szükségszerű következményeként - tulnyomórészt Leszbosz(és kis részben Tolkien) előtti főhajtásként értelmezhető, értelmezendő társalgás eufemisztikus és understatement részletei(vagy mi),
...
"az igazságot birtokolni, vagy áhítozni utána, két olyan cselekvés, amely ugyanabból a magatartásból ered...Lelki szegénynek nevezek minden embert aki meggyőződéssel beszél az Igazságról: akinek mindig készletek állnak rendelkezésre nagybetűkből és azokat naivan, csalás és megvetés nélkül használja is" - Szauron itt tette el a papírt és folytatta a tőle megszokott biztató gesztusokkal - Kedveseim, ti komolyan azt gondoljátok bármit is megold ha elpusztítjátok vagy akár megtartjátok azt a kurva gyűrűt? Na idess'! - Ezzel a zsebébe nyúlt s egy marék gyűrűt szórt elébük a porba. Frodó halkan felsikoltott. Mintha, egy varázs tört volna meg körülötte. Mintha, valami egy csapásra elfújta volna a vonzását, a súlyát a nyakában lógó kis ékszernek. Tétován piszkálta maga előtt a gyűrűket, melyek nem ugyanolyanok voltak, mint az övé, hanem ugyanazok voltak. De még mindig nem értett semmit. "Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen," - darálta unottan Szauron - Dereng már valami, kis hippik?! Nem mindegy, hogy a tér-idő kontinuum általunk belátható igen csekély szeletkéjének vajh' melyik pozíciójában manifesztálom ezt a trükköt? Hogy mi?! Nem, a gonosz nem én vagyok. De, ti ezt soha nem fogjátok megérteni. - nézett rájuk szánakozva - Áh - legyintett aztán - de kit érdekel már mindez? A pokol elszabadult, és nem miattam, kedves barátaim, nem miattam. Meséljetek inkább Galadrielről. Ha jól tudom láthattátok őt; a G(aladriel) pont felfedezőjét. Még mindig olyan tüneményes, ez a királynői kéjnője a tündék unalmas népének? Én egy darabig a szeretője lehettem. A kéjlakában "akkor a hét csészét tartó hét angyal közül az egyik odalépett hozzám és hívott: >>Gyere, megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele erkölcstelenkedtek a föld királyai, és a föld lakói megrészegültek kéje borától.<<" Amikor elkészítettem ezekből a bisz-baszokból az elsőt, mondhatni a prototípust, azzal fizettem ki az éjszakát. Akkor így búcsúzott tőlem: "És lám, vágyam valóra válik. Te magadtól ideadod nekem a Gyűrűt! A Sötétség Ura helyére Királynőt állítasz. És én nem leszek Sötét, de szépséges és lenyűgöző, mint a Pirkadat és az Éjszaka! Mocsoktalan, mint a Tenger, a Nap és a Hó a hegyek csúcsán! Félelmetes, mint a Vihar és a Villám! Erősebb, mint a föld fundamentuma. S imádni, félni fog minden!" He, he, he kész röhej, nem? a Sötétség Ura. Húúúúú! Kicsit egzaltált volt a csaj. Amúgy visszatérve rátok, azt hiszem nem volt haszontalan ez az előbbi bájos kis infláció a gyűrűkkel; egy kicsit megtépázta neurotizált szuper-egotokat. Ami - bevallom, meglepődve tapasztaltam - kényelmesen megfér hobbit-lényetek antiheroikus, kispolgári intencióival. Hogy mi protofamiliárius neurotizmusotok esemény-nyalábjainak panoramikus, kvázitörténelmi horizontja? Nos, "a válasz a kérdésre, hogy Miért mondunk történeteket? az, hogy az elbeszélés, mint olyan mindig egy alapvető antagonizmus feloldására születik...az ár pedig amit a narrativ megoldásért fizetünk, nem más, mint a petitio principii időbeli hurokja: az elbeszélés észrevétlenül már mindig is adottnak tételezi azt, amit reprodukálni hivatott." Magyarán, azáltal - tudván, milyen önérzetes kis pöcsök vagytok - hogy elképzelitek a magatokról szóló nagyívű és ízléstelen történeteket, hogy autoprojekciót hajtotok végre a még meg sem született hősi énekekbe, nagy mértékben növelitek az amúgy sem kis ressentiment-potenciálotokat, mely szutykos kis fajtátok körében gusztustalanul nagy akcio-hiszteriko-rádiuszt generál. Az antagonizmust pedig szánalmas létetek szituáció-inadekvát karaktere konstituálja; szóval semmi keresnivalótok e színjátékban. Ahogy persze nekem se. De én itt maradtam, a fajtámból egyedül. A fenséges Úrhölgy kibaszott ágyasai üldözték el a többieket. Azokról a perverz állatokról beszélek, persze, kik magukat tündéknek nevezik. Érdekes, de ezek a tündék is állandóan történeteket mesélnek! Valószínűleg ezért kedvelnek titeket, természetesen a differencia fenntartásának igénye mellett, ugyanis "az elbeszélésre való hivatkozás lehetővé teszi a neurózis(hisztéria) és a perverzió közti különbségtételt is, hiszen mindkettő egy sajátos elbeszélésformát mutat: a hisztéria az eredet lineáris elbeszélését mutatja(a neurotikus családi mítoszát), míg a perverzióban az elbeszélés megfeneklik egy helyen és a végtelenségig ismétli magát", lásd a megye történetének pofátlan integrálása középfölde történetébe, másfelől Lothlórien iteráltan übermenccses és infantilisan szeparált, pervertált magánya. Azt kérdezitek, hogy a társaim - a többi pszichiáter, az ápolók és gondnokok -  hová lettek, mentek?: "És voltak, kik a pusztaságba mentek, és együtt szomjaztak a ragadozó vadállatokkal, csak mert nem akartak mocskos tevehajcsárokkal ülni a ciszterna körül. És voltak, kik megsemmisítőként érkeztek, és jégverést hoztak a gyümölcsösökre, csak mert pofán akarták rúgni a söpredéket, hogy betömhessék végre torkát." Én is csak Galadriel miatt... Az a királynői szépségű nemes arcél, és az az illat, egy asszony illata, és azok a keblek óh istenem - túrt bele, végképp elérzékenyülve, a hajába Szauron - ha az ember ráhajtja a fejét, nincs is több kívánsága már, és "hű de szép segge van Juliette! Mondták, hogy fenséges, de ez még a hírét is felülmúlja, hajoljon csak előre, hadd dárdázzam meg a nyelvemmel... Nagy Isten! Hiszen ön kétségbeejtően tiszta; hát nem mondta Noirceuil, milyen állapotban akarom látni ezt a segget? - Nem, nagyuram! - Szarosat akartam! Koszosat akartam! Lehangoló ez a tisztaság! Node segítünk rajta. Itt az én seggem, Juliette, ez már olyan állapotban van, amilyenben az önét kívántam, ebben talál szart. Térdeljen le előtte, bálványozza, gratuláljon magának a megtiszteltetéshez, amellyel kitüntetem, amelyben mámorosan osztozna az egész világ... Hányan lennének boldogok az ön helyében! Ha az istenek leszállnának a földre, még ők is könyörögnének ezért a kegyért. Szívja csak, szívja; nyomja bele a nyelvét, csak semmi viszolygás, gyermekem!"
 

Csak semmi viszolygás!


/Az idézőjelek között szereplő részek Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra, Slavoj Zizek: A fantázia hét fátyla, J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura, Szent János apostol jelenéseinek könyve, Donatien Alphonse Francois de Sade: Juliette története avagy a bűn virágzása és Emil Michel Cioran: A bomlás kézikönyve szövegekből válogatva. Javított változat./

+Ajánló: http://hps.elte.hu/idei_html/61005979.html

"De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim"

ROZSDÁLT SIVÁR, az alapélmény a félelem, ez mint kődarab hullik bele világunk őrület-mátrixába, ebbe a zaccos ős-matériába, hogy rajta csapódjanak ki a rozsdált sivár foszlányai, ekként képezve meg azt az amorf és tehetetlen, keserves tömeget, mit bolondságnak ismerünk; ezek az aura foszlányok mindenhol ott vannak, bevetésre készen, építőanyagként hisztérikus kitöréseinkhez, neurotikus fásultságunkhoz, mániás depressziónkhoz, paranoiás hallucinációinkhoz, skizofrén dühöngéseinkhez, minden parafrén álmunkhoz, ott vannak a fontosabb kereszteződések és csomópontok mentén, az agórák peremén, de ott derengenek a legracionálisabbnak hitt döntéseink mélyén vagy a mindennapi rutinunk eseményhorizontján is; ködszerű és megfoghatatlan, képtelenség egyértelműen konstatálni jelenlétét, és itt fontos látni, hogy a bolond léte nem egy a világtól különböző mínőség - számunkra, "normálisak" számára megnyugtató - távolsága, nem egy elkülönült és értelmetlen kvantum, hanem a környezeténél észrevehetően sűrűbb rozsdált sivár delejes masszája, egy visszafordíthatatlan folyamat mellékterméke, a kirekesztés, a megvetés és a gyanakvó cinizmus által konstruált zárt tér egyik gravitáló pokla; ez a pokol a mi mennyországunk torzítatlan tükörképe, a mi mítoszaink és hiedelmeink izometrikus projekciója egy hibátlan és ellentmondásmentes rendszerbe; a viszolygás ettől a rendszertől való eltéréstől, a devianciától, éppen, hogy a félelemből ered, és ez kovácsolja egyre keményebbre és áthatolhatatlanabbra a rozsdált sivár legkülső burkát, nem törődve azzal, hogy a kitörhetetlenség fölött érzett dühében kóvályogva és mazochista indulattal fog önmagára támadni a külső világból visszavont, szűzi libidó, és pusztítja el magát; ezen a roncstelepen nincsenek oázisok, végeláthatatlan sorokban állnak a szétrohadt, kibelezett és leselejtezett vágyak, remények; keserű történet ez; "a bolondság úgyszólván az ember kronológiai és társadalmi, pszichológiai és szervi gyermekkora.", de míg a gyermeket mi, a saját kezünkkel űztük ki a világból(vagy mini-felnőtteket kreálva belőlük, vagy belefullasztva őket egy dögletesen infantilis, negédes ragacsba), addig a bolond saját magán hajtja végre ugyanezt, habzó, és egyre fogyó lélekkel, és motorikus trehánysággal morzsolva szét minden újabb, megtalált, érzékeny idegvégződést; ön- és közveszélyessége azonban megtévesztő, orvosok és pszichiáterek, börtönök, intézetek és kényszergyógykezelés, pszichoanalízis, kényszerzubbony és hideg fürdő, inzulin- és elektrosokk, különféle terápiák, medicinák, ráolvasások, de nincs, nem is lehet, megoldás, se gyógyszer, ugyanis ez nem betegség, és nem is valami kiküszöbölhető processzhiba, ez maga a fröcsögő szolipszizmus, az autoerotikus Nárcisz utolsó átka, és az ebből eredő, a filozófusok pimasz fantáziátlanságát tükröző, 'ismerd meg önmagad' különös maximája; tessék, baszdmeg!, megismerte önmagát, a folytonosan visszacsatolt autizmus makulátlan förtelmét, a Másik által neki ajándékozott értelemtől eloldódó, félautomata, belső koherenciája fattyú ártatlanságát; és ez semmi, ez semmi...

KETAMIN, egy jó tizenkét órás vagy esetenként akár néhány napos őrült rohanás, szédület; ijesztő hatalomhoz és irányítási képességekhez jutsz; te vagy a centrum, az origó, belőled indul ki minden mozgás, erő; megmozdítod a karod vagy fejed s a környező világ koncentrikus körökben, növekvő sebességgel veled mozdul, gondolataidat játszi könnyedséggel teremted elő a semmiből, teszed valósággá, s ugyanilyen flegmával űzöd vissza őket(vagy bármi mást) a semmibe; nagy cafatokat tépkedsz ki a tér-idő szövetből, majd konstruálod újjá pillanatnyi szeszélyeid szerint; a varázslatosan színpompás és a feketébe hajló sötétkék sávok ritmustalan váltakozásának vizuális horroránál jobban sokkol az a mély-gyomori üvöltésbe fulladó vad durva röhögés, ami a pünkösdi, demiurgoszi kiskirályságod himnikus szimfóniáját adja elő; a ketamin egy dühödt titán, a leglobbanékonyabb aura a többi közt, szabályosan belédrobban és onnantól kezdve nincs haladék, nincs lélekzetvételnyi szünet; eltapos és lehengerel, ahogy te taposol és hengerelsz pillanatok múlva, felzabál, te meg őt zabálod; möbius-szalagokban és idegbeteg tóruszokban tör fel újra és újra az infratérből és marja, tépi a húsodat, szétszaggat ... majd, immár vele eggyé válva, felemelkedsz, topológiai pofátlanságod röhögve csap át erkölcsi nihilizmusba, felbontva azt a kurva egódat, ám megvetve azt a még kurvább panteizmust, őrjöngve élvezed a hatalmadat az abszolút peremvidék lét-szilánkjai között; neked egy év telik el azalatt a fél nap alatt, és amikor ezen mocskos, dionüszoszi kitüremkedés zenitjén, a leghosszabb téli éjszakán, fehérbe öltözött asszonyok rohannak rád - a véred kell nekik - te a földhöz szögezve, képességeid híján, szederjes szájjal egy újabb trip-ért rimánkodsz; nagyjából ugyanolyan hirtelen tűnik el, mint ahogy megérkezett, boldog vagy és ijedt, ugyanis valahol, mélyen belül, sejted, hogy - minden ravasz szimuláció ellenére - a ketamin csak egyszer jön el

 

néhány szó a queerekről: ezek az emberek azok, akik még soha nem találkoztak egyetlen aurával sem, és soha nem is fognak, ők a tiszták, az árja faj, akik még soha semmiben nem hittek, soha semmit nem hittek el teljesen, az örök kétkedők, nem tamás, aki legalább a saját ujjainak döféseiben hitt, hanem a félszívű szüzei a hideg és büdös pánszkepticizmusnak, a paranoiások, akik még soha nem tiszteltek vagy csodáltak úgy igazán senkit és semmit, nem adják át vagy oda magukat soha semminek, óh szegények, nem képesek elfogadni, hogy létezhetnek dolgok csak úgy, mindenféle különösebb ok, karma vagy isten nélkül, hogy létezhet az a véletlenné szekularizált kegyelmi állapot, ami az öröm és a csoda; bármilyen élményt csak a saját kedvetlen rosszindulatuk fényében képesek befogadni, szinte azonnal megmételyezve a legszebb, legártatlanabb történéseket is maguk körül; értelemkeresésnek csúfolt örökös vádaskodásuknál már csak savanyú poklukat konstituáló önmarcangolásuk a félelmetesebb, kétpofára zabálják a részvétet és fertőző, negédes, önpusztítást hánynak vissza; ha szereted önmagadat, ne próbálj meg segíteni rajtuk!

ZENFEHÉR, az egyik legrégebbi és legarisztokratikusabb aura; bántóan éles, fehér ragyogása általában a fej és a vállak körül koncentrálódik, és minden esetben elkerüli a genitáliákat; ellentmondást nem tűrő, a keveredést megvető, rátartisággal őrzi abszolút tiszta homogenitását, soha nem végez centrifugális mozgást, ezzel is jelezve, hogy tökéletesen uralja a középpontot; hegyesen kitörő pulzálásokban fitogtatja erejét a régisége ellenére kamaszos lelkesültséggel; általában, a fej körüli glória-szerű sűrűsödése hátközépig lenyúló, úgynevezett sörényben folytatódik, továbbá váll- és mellvértre emlékeztető formában öleli körül, szinte birtokolván, a test felső harmadát, a testhez magához soha nem ér hozzá, ravasz információátviteli módozatokkal oldja meg a kapcsolódást; lábrészen ritkán képződik meg, vélhetően a nemiségtől való irtózása miatt, ha mégis, akkor az a becsontosodás veszélyével járhat(holott egy zenfehér megléte enélkül is elég hosszú ideig tart, évekig, vagy akár évtizedekig is); szerkezetileg nem egységes, igaz a hajszálvékony illesztéseket csak nagy nehezen, hosszas vizsgálódás után lehetne fölfedezni, igyekszik is elfedni azokat, még az ezekre való célozgatást is tiszteletlen indiszkréciónak tartaná; erős intellektuális képességű emberekkel szeret társulni, amely tulajdonságukat aztán fel is erősíti jelentős diszharmóniát okozva; ez általában is igaz rá, hogy csak az ő jellegére fogékonyak körül lelhető fel; már-már éterien magas absztrakciós szintjében és az említett xenofóbiájában rejlik fő és egyben ki nem mondott gyengesége, szimbiózisa az emberrel ennélfogva, kivétel nélkül, erőltetett és - bevallatlanul - kényelmetlen; humortalanságát absztraháló erejével, monomániára hajló lendületét pedig finomra hangolt anális fixáltságával próbálja kompenzálni; Nietzschének sikerült a lényegét részben megragadnia és felhasználnia az aszketikus pap ideájának megalkotásához, ami természetesen a német pszichológiai intuícióját dicséri; szociológiailag a vallásos illetve a tudományos hit fanatizmusában csapódik le, fájóan nélkülözve az övétől eltérő orientációkat; csikorgó, nagy hanggal kényszerít újabb és újabb ceremóniákba, gyakorlatilag ez az igazi terepe, a szerénytelen, transzparens ünnepi maszturbációk, tűzijátékok és légiparádék harsogó kedvetlensége, a kétségbeesettségükben megható, hipertrófiás megavíziók isten-szurrogátumai; összességében igen kellemetlen aura, ha szerencsés esetben sikerül megszabadulnunk tőle, akkor szinte rákpáncélként pattan le rólunk, maga mögött hagyva a fájdalmasan lüktető, megkínzott húsdarabot

 

HAJNALI SZIRMOK, kis, önkéntelen mozdulatokban ragyoghat fel, néha csak pillanatokra, ártatlan gesztusok nyomán érződik a jelenléte, egy félmosoly, egy vissza- vagy beintés, vagy amikor hirtelen kedved támad és rikoltozva lerohansz a parton a tengerig, harmatos üdeséggel és egy ragyogó nap igéretével túlcsurdulóan teli; legfeljebb pár percig tart és egy eredendő hangoltságra ébreszt rá, nem erőszakosan és nem követelőzően, távol áll tőle mindenfajta irányítási vágy; nagyon fontos, szinte lényegi, jellemzője, hogy imádja a testet, teljesen elveszejti magát, lubickol, benne, ő lényegül át a legjobban és legbensőségesebben az emberrel, szimbiózisában olyannyira átadja önnön lényegét, hogy sokáig, az ostobák, tagadták is a létezését, valamiféle felturbózott cupidó-maradványt magyaráztak bele, egészen addig, amíg Weöres Sándor a Medeia című versében le nem írta a következő sort: "Kora hajnalban a hideg tornácon ébredek." ettől az elemezhetetlenül brutális sortól a hajnali szirmok szinte megrészegült az örömtől, elsírta magát, extázisba esett, fellobbant, megsemmisült, majd a következő pillanatban ujjászületett, azok a szerencsések, akik ekkor kapcsolatban voltak vele, leírhatatlan és villanásszerű váltakozását tapasztalták meg az örömnek, a szomorúságnak, a haragnak, a szilaj kedvnek és sok más olyan érzésnek, amit hirtelenjében föl sem ismertek; az ekkor, ugrásszerűen megnőtt intenzitású energiáit azóta is tékozolja múló és lényegtelennek hitt pillanatokra, gyakran és szívesen tér vissza azokhoz, akik örömüket lelték benne; friss és enyhén sós aromája a tengert idézi, ahonnan először felbukkant, Aphrodité rázta ki szöszke hajából a parton; ez a hirtelenke csodálatos érzékenységgel érzi meg a vágyakat, a jobb illatúakban imád hosszasabban időzni, ilyenkor féktelenségében olyan intenzitással ajándékoz meg, hogy a lélekzet is belétek szorul, majd néhány perc múlva lusta, dús érzékiséggel távozik, ami olyan mintha egy selyemkendőt húznának végig minden idegsejteden; váratlanul és bizsergetve érkezik meg, mindig máshogy, sose várjátok

"s hallottam sárga és kék foszfor énekét"

 

elméleti bevezető: szabotázs a létstruktúra ellen

Nos, ugyebár, van olyan aura, amely az egész embert áthatja, minden sejtjét, a gondolatokba is beszüremlik, szinte az egész valója ettől sugárzik. Mások talán csak egy-egy testrészre korlátozódnak, esetleg csak egyetlen gesztusra, mozdulatra. Különböző lehet a színük, az ízük, a kedélyük, az állaguk, az intenzitásuk, vagy akár maga a hatásuk, az észrevehetőségük is. Egyáltalán, az, hogy milyen minőségben jelentkeznek, mikor, és hogy mire késztetnek minket.(Néha talán semmire se.) Szeszélyesek és kiszámíthatatlanok. Egy-egy aura váratlanul jön, nem hívhatjuk, de nem is tartóztathatjuk föl. Dinamikájuk szuverén, de persze nem is teljesen független tőlünk. Az úgynevezett auralátók ezzel kapcsolatos pimasz hazugságai a konstans, homogén, unalmasan és egyformán ragyogó, test-körüli és hétköznapi szemmel(!) láthatatlan gyűrűről természetesen ócska marketingfogás, bornírt vulgár-metafizika. Nem. Az aura nem az egészségi állapotunk vagy a szellemi kapacitásunk jele, nem az életerőnk, se nem pedig valamiféle misztikus energiamező. Az aura kedv, átok vagy áldás, diszpozíció, kegyelem vagy lejtő, mindig valami váratlan világtapasztalás. Legszebb metaforája a hasadék, a seb. Olyan seb, ami ha sokszor csak pillanatokra is, de megszünteti a körülöttünk lévő világ ok-okozati sémáját. Váratlanul, felrúgva minden konvenciót és törvényt, előzmények és okok nélkül képződnek meg és szaggatnak ki minket a mindennapjainkból. Ez, az embert a maga lényegében időről-időre átható seb, amit a kereszténység az eredendő bűnben, a távol-keleti vallások pedig a karmában értettek végzetesen félre, azt a prométheuszi attitűdöt realizálja ebben az istenekkel súlyosan túlterhelt világban, ami töredezett, mocskos, vad és értetlen olyan... titáni, azaz olyan... emberi. Ontológiailag hasadék, de teológiailag egy sértés, egy felháborító és blaszfémikus anomália az istenek szépen megkomponált világában. Mint titánok, mindig az evilágitól valami teljesen eltérőt akartunk birtokolni, de legalábbis nagyokat hörpölni belőle, nem törődve annak szörnyű megvalósulásaival. Hát tessék!

/a kiemelt a név, a többi a leírás, korántsem teljes, lehet nem is igaz, szubjektív/

FÉREGLYUK, szürkés árnyalatú, helyenként fekete és ezüst csíkokkal, folyton mozgásban lévő mintákkal, bár legtöbbször csak a szemünk sarkából tudjuk érzékelni, nincs állandó formája, a test legkülönbözőbb részeit hathatja át, ölelheti körbe, de soha nem a teljes testet, mintahogy soha nincs is jelen a teljes élethosszon - ez valamiféle íratlan metaszabály lehet a legtöbb auránál, hogy arányban áll egymással a test beburkolásának mértéke és az aura jelenlétének időtartama, tehát pl. egy teljes egészében átható aura(ezek a legritkábbak) megléte szinte az ember teljes életét felöleli, mindig jelen van -, általában néhány hónapig tart, néha-néha ordító szerencsét hoz a vele szimbiózisban élő emberre, viszont mindig valami zuhanás-szerű állapot kíséri, ajándéka a sebességmámor, a tér, idő és dimenzió-váltások részegítő könnyedsége(a félelmeinket játszi könnyedséggel és természetességgel tünteti el); a művészek, a meditációra hajlamosak és a transzállapotra fogékonyak előszeretettel használják ki, mint valami ihlet-gyárat, a legtöbb megvilágosodás is az ő keze nyomát dicséri, a féreglyuk nem is kedveli túlzottan ezeket a türelmetlen lélek-iparosokat, megadja nekik amit akarnak, majd gyorsan tovatűnik, félszeg érzékenységében ilyenkor még akár meg is sértődhet, igaz az ő hatása érződik az egyik legtovább, csak nehogy meggondolatlanul addiktívnak(lényegesen agresszívabb aura fajta) higgyük; eredetileg egyszerű szervízaurának indult, a többiek által okozott kisebb-nagyobb sérülések, törések fájdalmát volt hivatott tompítani, feledtetni, ebből következően "mindenevőnek" számít, azaz a queereken kívül, szinte bárkinél felbukkanhat, az átlagosnál picivel magasabb intenzitással bír, békésen beenged maga mellé más aurát is, de soha nem keveredik vele, ilyenkor az udvariassági időintervallumot kivárva angolosan felszívódik, - máig nem ismert okok miatt, ha két vagy több aura nem tud harmóniában keveredni, akkor, érthetetlenül, romlani kezd az intenzitásuk, a fényük, elhalással fenyegetve mindnyájukat - szóval ha féreglyukkal kerülünk kapcsolatba, csak türelmesen, finoman, kellő időt hagyva engedjük, hogy átjárja a lényünk, szédülősöknek fokozott óvatosság

folyt. köv.

écriture automatique?

szederjes - üvöltés - törmelék - távlat - sivatag - karis - üveg - ólom - szedatív - mocsok - turba - zermelo - kontingencia - vigyor - zsöllye - köztes - tétlen - hermelin - vulgár - tört - szüntelen - korty - piaf - cecey - undor - méla - zacc - kormorán - larosse - kenter - tus - szopadék - taverna - kantiánus - halár - zabál - dodona - szokvány - heveder - csillám - tönköly - köpeci - köpet - tolera - vagabund - kolera - szimbiózis - monokróm - kata - zodiák - karvaly - förtran - andalúz - eb - kontúr - fantom - szekér - bolond - fukó - dzsem - picabia - vadon - sharon - montázs - boston - kanyar - tangó - köd - kódex - zen - tremor - azúr - sokol - vörheny - húsvét - vétó - enduro - etető - sziget - csersav - sol - világ - lúg - toto - henye - bandázs - gizda - toprongy - cicus - intranzigens - robofág - veszett - lévi - völgy - dollár - alef - halef - szonár - parkúr - kovariáns - almanach - dodo - brikett - zihál - nünü - löket - varr - jakut - tamariszkusz - hess - pöröly - libidó - horiz - csélcsap - pronto - szesz - eredet - szuzi - anzix - kozák - tor - árván - angárd - bársony - ömleng - kris - üde - tatami - ouvre - féreg - térvény - eleven - holott - léleg - vákuum - béke - fojtott - tünde - zörej - tenger - kohol - dalol - temet - nevet - kevlár - elvál - szivárvány - halál - halál - nem - nem - még nem

Kuss!
Morgás, ami egyre halkul, a neszezés is bájtalan,
kék ruhában jön a bakter, megmondta a zoroaszter, származásban,
genomokban - legyen bár az hupikék - kell egy értelmezési keret:
szemérmetes fegyelemmel tisztaságot kér Kelet; vérző lények
tisztasága eddig sem volt éppen tréfa, küzdelemben élve-halva
felnyúlva és tapogatva, tisztelettel kéretik, minden apró porcika
 ártatlan, ha bizonyít; vérben úszó gonoszságok, halál rátok, ez vagy Te
és semmi több, pár liternyi önmagad, átszűrve és félve veszíti el
örökre Kemikále hercegnő kegyeit.

Felzabál egy napot a disznó, zsír!
Egy senki A. király udvarából nem sír, nem kér belőle,
a sötétet feloldja az aranyló kertek dala, előre!, himnuszokban hányja
vissza napunkat a gyermeteg cseréphadsereg, színekbe osztva,
masírozva intenek ki a - jobb időkben virtuális - vezérnek, ennek a félszeg
kövérnek, leölhetetlen szemétnek; gyorsabb, magasabb, erősebb
mint egy részeg és soha nem téved,
habár vádol: "kell legyen adalék, neked ugatok baszadék!", de szeret is,
ha nem is kéred.

A malac aranyat fal
és könnyeivel küszködve koplal, hever a zsíros háta
emlékekkel telve, nélkülem; tiszta, rózsaszín húsa remegve válik el
és rohad el, de majd csak holnap, látva
a mai nap csak a szépet, a képet, az a sok kurva egyenruhában lépked,
és ha tiszta az agyad és a véred és már a lényedet sem véded, te féreg!,
sorry, de ott a helyed te zsírmagyar spori,
bár majd egyszer
bocsáss meg magadnak, kérlek!

báró Julius Evola emlékére

 

A legtágabb értelemben vett háborús határszituáció a maga abszolút létében: élvezet.

Ez a mondat az az alaptétel, mely - szándékaim szerint - macheteként hasítaná szét a szentimentális polgári világ pacifizmusát. Elsőként jöjjön a megalapozó idézet, törhetetlen fundamentumként, Evola: Emberek és Romok című könyvéből:

"nem tehetünk mást, mint hogy szembeszálljunk saját teremtményünkkel, hogy vele mérjük magunkat. Ez lehetetlen, ha nem teremtünk egy szinte új, benső dimenziót, amely a háború határhelyzetében egy hideg, világos és komplex heroizmus formájában nyilvánul meg - egy olyan heroizmus formájában, amelyből hiányzik a romantikus, ösztönös és hazafiaskodó elem; amelyben a legpontosabb technika találkozik egy - hogy úgy mondjuk - áldozati diszpozícióval, vagyis az ember azon képességével, hogy szembeszálljon a legpusztítóbb szituációkkal, sőt szeresse e szituációkat, mégpedig azért, mert ezek a maguk elementaritásában lehetővé teszik, hogy csúcspontként megragadja, amit 'abszolút személynek' nevezhetünk."

Nos, ez az idézet, lepattintva róla azt az - Evolára oly jellemző - bombasztos lelkesültséget az arisztokratikus jelleg iránt, kiváló alapot nyújt arra, hogy megközelíthessük és valami fogalmat nyerhessünk egy ilyen határhelyzetről. Azt gondolom, hogy a szerző intencióinak megfelelően járok el, ha bármiféle dicsérő szó helyett a nekem nem tetsző - még mindig a polgári gondolkodásban bennragadó -  részeket emelem ki, a végletekig élezve és erősítve a tárgy adekvát megragadását célzó törekvéseket. Szerencsétlennek tartom ugyanis pl. az 'áldozat' és a 'heroizmus ' szavak használatát a fönti passzusban. Miért is? Egy ilyen határszituáció két (csoport) ember között jöhet létre. A meghatározó attitűd a személytelenség és az érdektelenség lesz, tehát szó se lehet itt semmiféle romantizáló hősiességről és áldozatvállalásról. Személytelenség, az által, hogy lényegtelenné válik a szemben álló személye, léte, és érdektelenség, az értékhierarchia teljes összeomlásával. A súlyosabbik kritikám viszont az, hogy ezt a benső dimenziót nem mi teremtjük, nem mi hozzuk létre, hogy majd azután azzal kedvünkre rendelkezhetnénk. Nem, itt három komponens alkot egyetlen szerves egységet: a szituáció abszurditása és a benne lévők személytelensége illetve érdektelensége. Szerkezetileg úgy néz ki, hogy a maga a helyzet indikálja ezen benső dimenzió szükségességét, ami karakteresen éppen a személytelen és érdektelen attitűdben valósul meg. Máshol és máshogyan meg sem valósulhatna, ekkor viszont meg kell valósulnia. És ez a lényeg, egy olyan stílus realizálódik itt, melyben már nem ismerszik fel sem isten sem ember. Itt már nincs igaz ügy és bajtársi érzelgősség, viszont nincsen gyűlölet sem az ellenség iránt. Érdekes és perverz módon találkozik a konformista polgári miliő és a klasszikus, reguláris hadviselés rettegése attól az úgy társadalmilag mint katonailag értelmezhetetlen szociál-pszichológiai fekete lyuktól, amit egy ilyen abszurd határszituáció válthat ki egyes emberekből. Gyűlölet- és szenvedélymentes hideg precizitás, bármiféle célt ugyanolyan megfelelőnek tekintő, nem törődöm, defetista és demorális - szó szerint - pszichopata jelleg, és annak az elementáris érzésnek a vegytiszta élvezete, hogy a hatalmat a maga abszolút létében birtokoljuk. Mi ez az abszolút jelző és mi az idézetben is szereplő abszolút személy jelentése? A társadalmi, erkölcsi és pszichés kötelékek totális felmondásával az abszolút személy fölött nem létezik többé tekintély, egyenlővé válik saját véges létével és képessé arra, hogy az őt életre hívó határszituációt élvezni és uralni tudja. Itt kell megjegyeznem, hogy a fekete lyuk metaforát egész egyszerűen, és persze totál szerénytelenül modell-értékűnek tartom. Nincs kiút ebből a szituációból! Ez a lényegi kiúttalanság torkoll esetünkben az 'abszolút személy' fenoménjébe. Most már megfogalmazhatjuk, hogy egy ilyen határhelyzet ontológiai státuszát a két szembenálló fél abszolút létjellege teremti meg. Szembenállásuk abszolút és feloldhatatlan, nem értik, nem gyűlölik és nem kímélik egymást.

A kiúttalanság kapcsán megjegyzendő, hogy ez másfajta következmények és előzmények szorításában is elképzelhető. A kávéházi írók egyik legnagyobbika, Sartre adja igen kítűnő lélekrajzát egy halálraítélt éjszakáinak, hajnalainak. A szerencsétlen soha nem tudja, hogy ez e az utolsó hajnala(nem közölték vele a kivégzése időpontját, talán még meg sem határozták). Gyötrődve kínlódik hajnalig, az éjszaka szinte vákuumként szívja ki minden csepp életerejét, egy roncsra köszönt a hajnal, hogy a következő éjjel aztán minden újra kezdődjön. Ez szinte ellenpontozza a föntebb leírt, szabad akaraton nyugvó - de ott sem kikényszerített - és talán következményeiben ugyanaz, de elfogadásában összemérhetetlen sors-szituációt.

Osztom Evola megvetését minden olyan megkülönböztetéssel szemben, mely egy nemzethez tartozáson vagy bármiféle biológiai tulajdonságon alapul. Posztmodern gőgösségem viszont nem engedi, hogy tiszteletét a rend és a hierarchia irányába, kétségek nélküli hitét az államiság vagy egy organikus impérium virilis felsőbbrendűségébe is elfogadjam. Az a stílus, ami az általa magasztalt arisztokratikus rend joga, jellegzetessége és velejárója és ott, mint ilyen, szükségszerűségként áll fönn, az az én leírásomban és felfogásomban kontingenssé és bármiféle fizikai, lelki és szellemi feltételektől függetlenül előállhatóvá demokratizálódik. Továbbá ez a stílus, ez a katonai attitűd Evolánál a ksatriják európai megfelelőinek, az általa használt értelemben az arisztokratáknak a szellemi diszpozíciójából természetszerűleg és állandó jelleggel következik. Ezzel szemben az általam felfogott változat lényegében egy szociál-pszichológiai nonszensz. De ez, egyfajta szélsőséges egzisztencializmussal szenyezett és kiélezett variánsa az evolai típusnak - reményeim szerint - eredendőbben ragadja meg az alapjelenséget.

...mellyel az a vergődő, zsinati mélység kényszerítené ki mindenkiből a maga szörnyetegét, mégha a genomokba ágyazott tipológiai nonszenszek ortogonális törvényei, azaz ideologisztikus elrendezései egyfajta szubsztilis, veleszületett, de már mindig is a lét fölött vibráló, freudi fölöttes én skizoid partícióinak, kívánatosnak is tartanák az azonos súlyú véletlenekbe szortírozott szabadság matematizált pimaszságát, korántsem függetlenül holmi energetikai dichotómiáktól; fogadd hát el véres áldozatom, ha már az önkívületi megfosztottságom oneirizáló magánya képtelen is arra a ceremoniális precizitásra, arra az aszklépioszi mámorra, ami konstans konstituensként kellene körbefonva táplálnia vadul dobogó, sötét félelmeimet; ezek a félelmek a feledésben is elfeledett zugokból törnek elő inferiorisztikus hajszálereken szertelen könnyedséggel, hogy majd a tétovaságukban is transzfinit idősorokban materializálódó felhangjaik pusztító közönségessége nyilvánítsa meg mindent elsöprő véleményét, melyhez, nem tagadom, csak asszisztálni tudok és kívánok, elvégre ezt a programot követem, algoritmizált vakhitem impuzusaiban lebegek harsogó örömmel és sokat akartam és akarok, hiszen álmok és vágyak tömegével bírni több mint művészet, hehe, de hát mit tegyünk?, rendszerünk hanyagul nézné végig mini-katasztrófáinak exponenciálisan akkumulálódó horrorát; hártyavékony, távolbavesző lényegiségét mindez hidegen hagyná, miközben éteri könnyedségű elefántok csont-tornyából jön az ukáz: indolens reaktorokban kell tárolni azt a distanciát, azt a metrikus morbiditást, melyhez egy abszurd, cirkuszi értelemben vett vidámsággal közelítve észrevehető lenne a szisztéma melankóliája, nihilje; ne akarjatok mindenre rávetődni - suttogják a páni hirtelenséggel felvillanó szemek, és tesznek is róla, pandórák jönnek, ezek a hanyagul sminkelt kurvái a bódulatnak, szoborszerű testek hívnak szakadár táncukra, a most élvezete maga a hatalom és erő, míg a késleltetett pokol nem lehet instancia, soha nem is lehetett a szélnek eresztettségükben megsértett bűntudat kafkai periratait egy halomba gyűjteni s a tengerparton egy szabad máglyán végleg megszabadulni tőlük; a távlat eksztatikus váltásában gyűrődik fel egzisztenciátok organikus modelje, kéretik hát az agora-i pozíciók kíméletlen eliminálása, indoklás: a birodalmi szubsztrátumok vakvágányra tolt gyűlöletes gyengeségét váltja fel egy még iszonyúbb ödipális matriarchális konzisztencia, töpörödött szobrok pattanak elő az alpári negédességtől túlcsorduló titánok bűzhödt ágyékaiból, mítosztalan kényszeredettséggel detektálják szolgai otrombaságukat és gyűjtik gyülevész hadaikat a ciszterna körül, sajnos a pofán-rúgás sutasága elégtelennek bizonyult, eh, annyi baj legyen, felkerestem nyugaton azt a sós szörnyeteget, a nyugtatót, a felejtetőt, hogy az ő logoszát manifesztálja minden hurrikán, szigorúan őrzött menekülési útvonalakat nyújtanak át nekem minden hajnalban és a nyugat egyetlen töretlen yang-vonala sugárzik vad dühvel, megvetéssel, és bár tudja ő is: orientációja édeskevés, talán a szolipszizmus émelyítően édes borzalmát legyűrő kristálytisztán emanáló immanentális ego-trip több lehet, mint provizorikus metodika; az isteni óvjon mindenkit a panteista kutyáktól, a fény keletről jön, de nyugat adja az erejét...

 

önellentmondásos és desperát reakció viharka posztjára



...hát egy alapállás, alapmagatartás kísérleti leírása következnék; szándékaim szerint minden riposzt-jelleget nélkülözve, semmiképpen nem a kábulat bármilyen értelemben felfogott ellentétének az apológiája...

A legelső behatás vagy tapasztalat, ahol az elhatárolás is megkezdődik, tehát a skizma helye a felismerés és a döbbenet által nyílik meg. Annak a felismerése, hogy ami ott van, ott áll velem szemben: ember, démon, az elkövetkező nap az nem én vagyok, az egy idegen. És idegenségében rémisztő és gyűlöletes. És megkerülhetetlenül és kiismerhetetlenül robban bele a sivatagomba ez a mozdulatlan, szűz sziklatömb. A furcsa az, hogy a találkozás pillanatában szinte mindig, szinte biztosan van egy olyan pillanat, amikor úgy tűnik, mintha ez a sötét gólem várakozna. Nem mozdul. Ekkor merül fel talán egy döntés lehetősége. Vagy a hozzáállásból már minden eldöntetett?, nem tudom. Nos, ez, annak a paradox szükségszerűséggel felbukkanó döntésnek a lehetősége, hogy visszautasíthatok minden könnyítést, minden metafizikát, drogot, vallást vagy védelmi mechanizmust. Ezt a visszautasítást, annak a teljes és  kristálytiszta tudatában teszem, hogy így meg tudom adni ennek a sziklatömbbel való találkozásnak a közönyét, derűjét, azt az őrülten érzéki agresszióját, amit minden vallás lényege (szerint) oly szívesen fojtana és ölne el. Minden ilyen találkozás harc. Harc a legtágabb értelemben véve, hogy szinte már alig fér bele valami abból, amit a mi - robotpilótákkal és hőkövető rakétákkal felszerelt - kényelmes militarizmusunk el tud képzelni és viselni. A felszereltség amúgy is csak akkor fontos ha nyerni vagy menekülni akarsz. Mindkét esetben félik és gyűlölik a harcot. (A görcsös nyerni-vágyással, mint a menekülés egy sunyi fajtájával a továbbiakban már nem foglalkoznék, elég egyértelműen látszik, hogy önbecsapás húzódik meg mögötte, hogy azt hiszik/remélik egy nyertes játszma a további harcok elkerülését ajándékozná nekik. Hah!) A golyóálló-mellény, a vallások, a tudomány, a konditeremben magunkra pakolt izmok, drogok, ezernyi ezoterikus keleti faszság, kinyomtatott és zsebben hordott pszichoroszkóp megannyi jogos és érthető próbálkozás a félelem, a saját félelmünk elkerülésére. A harcok választása nem ezzel ellentétben és vele szemben van, azaz nem vagy-vagy van (Kierkegaard sux). A "másik" lehetőség, a  védelmek visszautasítása  fintorogva húzza ki magát a kínálkozó alternatív szerkezetből. Ismétlem, nem valamivel szemben határozódik meg. A védekező mechanizmusok nélküli harc szeretete teremti meg őt. Ez nem bátorság, nem őrület és legkevésbé sem pozőr, hősi attitűd, ez inkább a szélsőségesen érzéki és agresszív tudat perverziója. Amikor a félelem és a keserűség a gyomrodba mar, amikor rádöbbensz, hogy nem ment meg sem az, hogy kábulatba süllyedsz, sem bármilyen tiszta elvek követése, semmiféle isten, holmi lélekvándorlási trükkök, nem ment és nem vált meg senki és semmi, nos, akkor, abban a hátborzongató otthontalanságban világlik fel tökéletesen, hogy tényleg, egy perc alatt vége lehet mindennek. És ennek az elfogadása már egy olyan közönyös és kegyetlen erő jele lesz, amely önmagát, a puszta létét, a céltalan és reménytelen létét állítja a gólem elé. Nem akar hős lenni, nem akar szent lenni, nem akarja az örök életet sem az emlékekben, sem reálisan.

...a gólem végül is összetörik, legyőzetik és visszatakarodik a prágai sikátorokba, persze ez nem mindig történik így, de most igen, most, amikor volt merszem elegánsan és flegmán végrehajtani azt a bizonyos kockadobást; ebben a dobásban nincs semmi megfontoltság, semmi remény, semmi irgalom; másképp, azt hiszem, nem lehet...

Égjen el most minden tőled
Én vagyok csak
Én és senki más...

...visszatérő álom: egyértelmű gyártelep, gyársor, a széléről indulva(már ha van értelme itt idő/tér-rendiségnek); élesen kiugró ablaktalan falak, ám az épületek megszakadásával is folytatódik a betonfelület közel sem egysíkú tömege; hasadékok, beszögellések, aláfutások, beton, beton, beton; beljebb vánszorogva(ebben az álomban nincs repülés) az első ami szembetűnik, hogy nincs árnyék, a sarkon befordulva is ugyanakkora lumen hasít pofán, meghatározhatatlan forrásból érkező merőleges fények; növényzet sincs vagy csak alig, repedésekből kibújó porfogók tagadják a betonréteg alatti talajt; az épületek alul elkeskenyedő felfelé szélesedő, dagadó, egymásba-nyúló hypertrófiák, és lüktetnek(dobbannak, pulzálnak, ritmizálnak, vergődnek), ám nem hallhatóan, szenzoriális mérések tökéletes csöndet jeleznének, nem, ezek közé a falak közé lépve a dübögés a hallható alatti tartományt tölti ki; valami termelés folyik itt, ez biztos, nincsenek külső jelei, de minden egyes az érzékeinket behatároló falon túlról érkező pulzus erről győz meg, ezek mögött az összehajigált tömbök mögött működnie kell valaminek, enélkül ekkora értelmetlenség kibírhatatlan lenne, szinte tapintható is az értelmetlenség elleni dühödt küzdelem, és nincs megnyugvás, sóvárgás van, eleinte azt hihetnénk valami furcsa, nagyobb gravitáció érvényesül ebben a kétségbeesett térben, nehézkessé téve a járást a légzést, de ez maga a vegytiszta sóvárgás(azzal nyugtatjuk magunkat, ez biztos belőlünk tör elő, de ez hazugság, ennek nincs és nem is lehet iránya) és támaszkodni kell; az üresen kongó perspektív vonalak és a fény súlya(hahaha, hallod-e Te Fizikus Úr?!, a fénynek súlya van, nem sebessége) minden itt töltött perccel egyre nagyobb lesz, és csak úgy váratlanul megtaláltatik és az ott kódorgóra bízatik a leírás, a tervrajz(a sóvárgás akaratra lel, kényre-kedvre lel); és - feltűnően vagy rejtőzködve, de - valahogy hiányoznak a kifutásai a dolgoknak, a konvergencia-pontok, így az egyre halmozódó hullámai a jelenvaló vannak, az összesodródó lét-szilánkok nélkülöznek nemcsak bármiféle katarzist és megnyugvást, de még egy nyomorult enyészpontot is, ahol talán esélyük lenne végre megszűnni, ehelyett permanens visszaverődésben saját ürességüktől a halhatatlanság leghorrorisztikusabb törvényét tartják be: a felejteni nem tudás aciklikus iszonyatát...

Ezen blog írója szokott néha pénzt adni kéregetőknek. Aprót, néhány tizest. A minap is ez történt. Ballagok kifelé a tudás-gyárból, az öreg meg ott ült egy ilyen bazi nagy útelválasztó betontömbön. Sok koldus a pofádba mászik, ez meg csak ült ott, és néha felfordította a tenyerét, jelezve mit is akar. Megtorpantam, kikotortam negyven-egynéhány forintot a zsebemből és a kezébe nyomtam. Hümmögött valamit, én meg indultam volna tovább, amikor megszólalt:
- Uram! Melyik út vezet Rómába? - Az összes - vontam meg a vállam. Az meg csak megeresztett egy keserű félmosolyt: - Bingó! -

Milyen fasza már nem? Miközben formálisan tökéletes választ adtam a kérdésre, halvány fogalmam sem volt mire gondol. Ekkor a periferikus látásommal észleltem, hogy egy jó két-három méteres agyonzselézett lynch-fej közeledik sasszézva az útmenti fák között. Dermedten álltunk. A sétány nyugtalanítóan kihalttá vált. - Add ide a pénzt, öreg! - röfögött felénk lynch. Az öreg odahajította elé aznapi keresményét, amit az elégedetten nyalt föl a porból. - Miért nem harcolsz vele? - kérdeztem tőle értetlenül. Később a  villamos felé a  tömegben még mindig nem értettem amit mondott. Én azért nyertem, ugye? Bingó!

"Istennek meg kellett tisztítania az Édenkertet, melyet az ember azáltal szenyezett be, hogy tiltott anyagot fogyasztott."

/Szasz/

 

Vajon az az érvelés, vagy inkább szimpatizáló szöveg, mely valamely nem elfogadott, deviáns magatartásforma mellett szól, az is kiteszi magát ezen devianciát sújtó megvetésnek esetleg haragnak? Nem kell válaszolni. Amúgy is helyesbítek. A most következő duma nem is valami mellett szól, inkább egyfajta értetlenségét fejezné ki a nagy többség által manapság elfogadott drogpolitika irányába. Hiszem, hogy van olyan vállalható alapállás, ahonnan nem érzünk ingert arra, hogy jogilag szabályozzuk mások drog/gyógyszer-fogyasztási szokásait, kultúráját; hogy beleszóljunk abba, ki milyen kémiai anyagokat óhajt használni. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy meghatározza, mások milyen anyagokat használhatnak, fogyaszthatnak illetve tarthatnak üdvözítőnek a saját életük alakításában. Továbbá senkinek nincs joga elítélni másokat csupán azért, mert termesztenek, előállítanak és terjesztenek drogokat, melyekre igény és kereslet van. Nincs joga elítélni őket azért mert bizonyos anyagokhoz nem az őáltala megszokott és meghatározni kívánt viselkedési formák szerint viszonyul. Az a beállítódás, vagy a drogokhoz való viszonyulási mód, amit itten vázolnék, nem egyszerűen a drogokkal kapcsolatos mindenfajta tevékenység teljeskörű legalizációját tartaná kívánatosnak (amellett, hogy ezt a kifejezést nem is tartom túlzottan szerencsésnek), hanem egyenesen értetlenséggel szemléli mindazokat a törekvéseket, melyek felügyelni kívánnának bármiféle drogokkal kapcsolatos ún. "visszaéléseket". Magyarán elutasít mindenféle kontrollt(az orvosit is!) a vegyi anyagokkal való tevékenységek kapcsán. Ugyanis nem fogadom el azt az álláspontot, mely feltételez egy eredendő és normálisnak kikiáltott viszonyt az általunk hozzáférhető anyagokhoz, és ezáltal problémátlanul különbözteti meg a normál használatot a visszaéléstől, a drogabúzustól. Véleményem szerint nem tudunk, nem vagyunk képesek mégcsak visszaélni sem ezekkel az anyagokkal, pontosan azért mert a velük való élést sem lehet normák közé szorítani; illetve ennek megkísérlése is már az utópia kategóriájába tartozik.

 

Az a véleményem, hogy ugyanolyan tipusú okok húzódnak meg a jelenlegi drogokkal kapcsolatos szabályozások, az egyes "veszélyes" (gyógy)szerekhez való hozzájutás nehézkessége az egészségügyben, és harmadrészt a profi sportban lévő manapság divatos dopping-ellenes hadjárat mögött. Első megközelítésben valami olyasmi ez az ok, hogy az a személy, aki önfejűen maga sáfárkodik különböző vegyi anyagokkal, az minimum furcsa, gyanús, megbízhatatlan. Amúgy pedig igaz, hogy a drogokkal illetve gyógyszerekkel kapcsolatos szabályszegések következményei komolyabbak, mégis talán a  dopping-ellenes idiotizmusban lehet legjobban megérteni a mögöttes indokokat. Arról halandzsáznak ugyebár, hogy ezzel próbálják megőrizni a sport tisztaságát. Mintha az valami mocskos dolog lenne, hogy valaki nem elfogadott összetételű és hatású anyagokkal szeretne gyorsabban futni.(Az obligát ellenérvet ezzel kapcsolatban az esélyegyenlőségről értelmetlennek tartom.)  Ilyen és ehhez hasonló álszent szövegekkel sikeresen sűrítik bele a rosszat, a tisztátalant a doppingszerekbe, a "veszélyes" gyógyszerekbe és a drogokba. Ezek ezáltal így üldözendővé, kirekesztendővé, büntetendővé válnak, mint mindenki, aki kapcsolatba kerül velük. Szabaddá válik az út a ragály, a járvány metaforájának használata és a bűnbak rítusának gördülékeny működése felé. (Ha kivetjük magunkból a kábító-szereket, a dealert és a fogyasztót akkor mi talán tisztábbakká válhatunk?:)

 

Itt most tennék egy kis "kitérőt". Pharmakosnak hívták régebben - azt hiszem a görögöknél - a varázslót, a boszorkányt, a méregkeverőt. Ami viszont számomra igazán fontos, mindemellett a pharmakos volt a bűnbak. "A pharmakoszokat általában megölték. Úgy tűnik azonban, nem ez volt a művelet lényegi célja. A halál többnyire egy kiadós korbácsolás másodlagos következménye volt. Mely mindenekelőtt a nemiszerveket vette célba. Miután a  pharmakoszokat elkülönítették a város térségétől, az ütlegeknek a bajt kellett testükből kihajtaniuk vagy előcsalniuk."/Derrida/ Tulajdonképpen a pharmakos testesíti meg a veszélyt, a Városba betörő veszélyt, a kinti, a külső veszélyt. Persze nekünk a Város lakóinak, a törvények betartóinak szükségünk van erre a veszélyre, ugyanis ez adja meg nekünk azt a megnyugtató biztonságot, ami megóv a rossztól. Világos, ugye? Ugyan nem az a helyzet, hogy a rossz nem ütheti föl közöttünk a fejét, hanem, hogy ez a rossz nem kapcsolódik szervesen hozzánk, nem a lényegünk része. Ennélfogva ezt a rosszat kényelmesen belevetíthetjük a bűnbakokba - akik így ennek okaivá és hordozóivá válnak - és így elég őket "megtisztítani", elpusztítani, s mi megint tisztákká válhatunk. Mai kontextusban mindez úgy jelenik meg, hogy az a félelem, ami abból ered, hogy nem vagyunk képesek uralkodni a drogok és doppingszerek világában, hogy nem vagyunk képesek kontrollálni hatásaikat váltja ki a dühödt fegyelmezési és ellenőrzési próbálkozásokat( ld. drog és dopping-ellenes háború). Fel kellene ismernünk végre, hogy nem létezik olyasmi, mint a drog démona. Hogy mindaz a rossz, amit a fogyasztókba és dealer-ekbe vetítünk, az bennünk van, a szerves lényegünkhöz tartozik, véglegesen, átruházhatatlanul, kiűzhetetlenül. Hagyjunk fel végre a pharmakos(bűnbak) rítusának infantilis gyakorlatával.

Szerintem kurva nagy hibát követünk el azzal is, hogy valakit függőnek hívunk. Amellett, hogy a drogok addikciós potenciálja részben igaz, részben nem igaz, részben pedig nem bizonyított, azok a kijelentések, hogy 'a drog rabságában' vagy, hogy 'nem tud ellenállni a kábszernek' azzal az előföltevéssel élnek, hogy létezik a fogyasztónak valamiféle a szituációtól független, lényegileg jó és tiszta személyisége. És hogy ez a virtuális, idealizált, tiszta személyiség megsínyli az éppen aktuális személyiség(ebben a felállásban ő a rossz) káros szokását, mintha szétválaszthatnánk bárkit is attól, ami ő abban a pillanatban, elválasztva a szokásaitól, a vágyaitól és valamilyen anyaghoz való vonzódásától.(Nem tudom belátni, miért kellene akár erkölcsileg akár orvosilag megkülönböztetni azt, hogy valaki nem tud felhagyni valamilyen szokásával, vagy hogy nem akar.) Elvetem azt is, hogy betegségként kezeljük egy drog fogyasztását(arról már nem is beszélve, hogy erkölcsi hibaként), egy szuverén személy döntése csak ne számítson már annak, illetve azért is mert egy ilyen probléma vagy szituáció megítélésekor szóba se szabad kerülnie semmiféle orvosi vagy farmakológiai szempontnak. Pontosan azért érzem irrelevánsnak az ilyen szempontok figyelembevételét, mert elvetem az ember valamilyen orvosilag megalapozott képének vagy ideájának előföltevését. Az ilyen szempontok nagyon fontos tanácsadó és segítő szerepkörének kiterjesztését rendkívül károsnak tartom. Szóval a függő státusz kiosztogatása mögötti blőd képzelgések normalizált vágyakról és szokásokról finoman fogalmazva sem túl indokoltak.

Mindezek mellett és az előzőekből következően mélységesen nem értek egyet olyan törekvésekkel, melyek kiemelnek egy-egy most még illegális drogot (mint pl a marihuánát) és annak a legalizálásáért küzdenek. Félszívű és gyermeteg javaslatoknak tartom, de a súlyosabb kritikám az az, hogy ezek egy nem átgondolt koncepció szerinti, vagy akár teljesen koncepciótlan ambíciók. Ugyanis az egész akció nekem úgy tűnik, mintha gyerekek egy újabb cukorkát szeretnének nyalogatni a már meglévő édességek mellett. De ezzel a törekvésükkel pontosan azt a felosztást igenlik és erősítik meg, amely különbséget tesz legális illetve illegális(értsd: jó ill. rossz) anyagok között. Ha csak nyalakodni szeretnének, akkor ahhoz nem értem mi szükség ilyen társadalom-politikai akcióra. Magát a drogszabályozás létjogosultságát és alapkoncepcióját nem kérdőjelezik meg, csak követelőző gyermekek módjára egy újfajta édességet szeretnének.(Az édesség ebben a metaforában mint legális drog szerepel.) Továbbá azt gondolom, hogy ezek az időnként fellángoló mozgalmak nem csak hatástalanok, hanem egyenesen károsak a mindenféle anyagok külső kontroll nélküli használatának ügyében. Ugyanis erősítheti azt a képet, mely szerint a mindenféle anyagokat fogyasztók, tehát (potenciálisan) mindenki gyerekként kezelendő. Illetve elveszi az élét annak az általam jogosnak tartott értetlenségnek, mely nem képes belátni az anyagokkal való foglalkozások közötti legális-illegális megkülönböztetést.

 
Természetesen szó sincs arról, hogy bármiféle drog fogyasztását pártolnám, propagálnám. Nem ugyanazt jelenti a fogyasztás és árusítás kontroll nélküli folyamatát természetesnek tartani illetve pl Leary példájára magát a fogyasztást üdvözíteni. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, mert még ma is erős ez ügyben az "aki nincs velünk az ellenünk" inkvizítori felfogás.

...az első, az egyetlen, az egyetlen említésre méltó és észben tartandó alapelv ez: remény nélkül; tulajdonképpen ez az egyetlen olyan orientáció is, amiért érdemes egyáltalán lerögzíteni általánosan egy elvet, és ami ennek a súlyát és komolyságát megadja, az az a tény, hogy ezen elv formája azonos a tartalmával, magyarán, hogy úgy jön létre és létezik, mint amit hirdet, remény nélkül, hogy ez az elv nem valamiféle transzcendens imperatívusz próbál lenni, nem követel a maga számára tiszteletet, de még figyelmet sem, ez egy szabad elv, ez egy elvtelen elv, transzparens idegenkedés az erkölcstől, a moráltól, és egyenes-vonalú írtózat a kísértet- és szellemírtóktól, a törvényt tűzön-vízen keresztül is betartóktól; hűtlen az őt követőkhöz, hűtlen még saját magához is, hah!, de a követői se különbek, fényévekre a korrektségtől és a sportszerűségtől, folyamatosan változó logikájuk szerint hozzák meg megjósolhatatlan döntéseiket, és mint az ámbrás ceteknek, víz alatti útjukat csak valószínűsíteni lehet, a legmegdöbbentőbb helyeken és időben bukkanhatnak a felszínre, remény nélkül, lemondva a jövővel való kokettálás konformizmusáról természetesen soha nem alkotnak közösséget, páholyt, rendet; "anarchista" kézségességükkel és mélységesen szubverzív érdektelenségükkel, értetlenségükkel félrevezetnek és gúnyt űznek mindenféle szociológiából és statisztikából, remények nélkül élnek, de nem  reménytelenül, egyáltalán nem ismerik a jövő ilyen kicsinyes felosztását kedvező és kedvezőtlen lehetőség-csokrokra, úgy fogadják már a következő pillanatot is mint aki meglepődik egy váratlan ajándék láttán, cselekedeteik végérvényes, azonnali reakciók és bűntudattól mentesek, gondolkodásuk felszínes és képtelen volta nem irányul semminemű jövőbeni tervre, affirmálják a jelen érzékcsalódások és érzék-realitások nélküli legteljesebb kegyetlenségét, létezésük jellege egyfajta végletekig vitt extrém-realizmus, de nem azzal a rossz szagú realizmussal, mely humortalan és fantáziátlan, hanem azzal kegyetlen és nem-törődöm realizmussal, mely igent mond minden pillanatra, különösebb lelkesültség nélküli igent, mélyen megvetnek minden tervszerű leírást illetve teleológiát, vallást és minden szilárdnak (ön)hitt elméletet, élvezettel kapcsolgatják le a jövőre irányuló, magát a szakadékok és bizonytalanságok ellen biztosítani akaró, reflektor-szerű és tervező kutakodások fénypászmáit; ilyenek ők, az éjszakai utazók...

avagy kiegészítés az előző posthoz

nagy szeretettel az IQ-fighter-eknek, hogy a biciklitúrákon el ne tévedjenek

részlet Philip K. Dick Kamera által homályosan című regényéből:

"Barris:(A nappali közepén áll egy nagy, új, fényes biciklivel, s láthatóan roppant elégedett) Nézzétek, mit szereztem húsz dolcsiért!

Freck: Mit?

Barris: Egy biciklit, egy tízsebességes versenybiciklit. Vadiúj. A szomszéd udvarában láttam meg, és rákérdeztem. Kiderült, hogy négy van nekik, úgyhogy ajánlottam húsz dolcsit, ők meg odaadták. Fekete srácok. Még át is adták a kerítésen.

Luckmann: Nem is tudtam, hogy húsz dolcsiért lehet venni egy tízsebességest. Elképesztő, mennyit ér húsz dolcsi.

Donna: Hasonlít a csajéra szemben, ahol lakom. Egy hónapja lopták el tőle. Azok a feketék biztos lopták.

Arctor: Naná. Ha négy is van nekik, és ilyen olcsón adják.

Donna: Vissza kéne adnod annak a csajnak. Legalább hadd nézze meg, hátha az övé.

Barris: Ez férfi bicikli. Nem lehet az övé.

Freck: Miért mondod, hogy tízsebességes, ha csak hét fogaskerék van?

Barris: (Döbbenten) Mi?

Freck: (Odamegy a biciklihez, és rámutat) Nézd, itt van öt, kettő meg a lánc másik végén. Öt meg kettő...

...az hét. Vagyis csak hétsebességes.

Luckmann: Ja, de húsz dolcsit akkor is megér.

Barris: (Értetlenül) Azok a feketék azt mondták, tízsebességes. Átvertek.

(Mindenki a biciklit nézi. Lehajolnak, hogy még egyszer átszámolják.) "

Az élvezet lehet olyan nagy amit az okoz, hogy valaki az emberiség azon két százalékába tartozhat melyet - igaz burkoltan - de azért egy fontoskodó elit-tudat itat át? Mintha bármi jelentősége is lenne annak, hogy valaki 50, 100 vagy ötszáz kérdésre a kérdezőnek tetszőbb válaszokat ad és gyorsabban, mint sokan mások. Mintha minden kérdésre létezne egy helyes válasz, vagy akárcsak létezne helyes válasz. Mintha egy bizonyos logikai út, okfejtés adekvátabb lenne a többinél. Mintha egy kurva számsorozatot nem lehetne végtelen - vagy akár kontinuum - sok féleképpen folytatni. Persze ne legyünk álnaívak, ezt az egész IQ-őrületet lelkes, önmagukat oly szkeptikusnak és felvilágosodottnak hívők, triviális tudományos tényekre a serdületlenek ízléstelenségével magukat rávetők, a tudomány eredményeiben már-már vallásos buzgalommal hívők hozzák létre és cirkuláltatják bántóan belterjes világukban. Ez a mindenféle kvízek, tesztek, szakkörök illetve a Tudás Fája és a 3. évezred világa. És ebbe a világba természetesen nem férhet bele egy szürrealista festmény, a bretoni automatikus írás vagy akár az axiomatikus halmazelmélet egy-egy cifrább tétele sem.

"Az intelligenciát az emberiség javára kell felhasználni, ezért az MH nem támogat olyan célt, amely nem az emberiség javát szolgálja." Az emberiség java, hát ez kurvanagy! Azért valahol megvan a bája ennek az ostoba hübrisznek, hogy nem támogatnak ilyen-olyan célokat. Izé, Eco a Foucault-inga című kiváló regényében szellemesen klasszifikál négy attitűdöt, amit most nem rekapitulálnék. A buta, az ostoba, a gyengeelméjű és a hülye. A fenti idézetet olvasva komolyan gondolkodóba estem. (majd azt a kompromisszumos megoldást javasoltam magamnak, hogy az eco-i taxonómia talán nem partícionál)

Ja, amúgy tag az lehet "aki a Nemzetközi Mensa előírásainak megfelelően lebonyolított és ellenőrzött, a Nemzetközi Mensa felügyelő pszichológusa által jóváhagyott intelligenciateszten jobb eredményt ért el, mint amelyre a népesség 98%-a képes" Hát micsoda sunyi szervilizmus párosul itt a magas intelligenciával! És komolyan elégedettséget okoz nekik, ha holmi szedett-vedett pszicho-okos tesztjét nagy buzgalommal és még nagyobb sikerrel töltik ki? Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen magas-intelligencia még soha nem reflektált önnönmaga keletkezési szabályaira, történetére.

" Mensa igyekszik tudatosítani és népszerűsíteni az intelligenciát mint értéket, hozzájárulni ahhoz, hogy az emberi intelligenciát az emberiség javára fordítsuk." Az intelligencia mint érték, he?!, mintha valami nagyszerűt is birtokolnánk a gyűlölködéseinken a vágyainkon a humorunkon túl/mellett/helyett(és valakik többet is). Amúgy ez a törekvés az intelligencia tudatosítására megérne egy dekonstrukciós misét. Számomra ez most csak az elfojtott előítéletek metaforájával kongruál, ami nem túl bíztató.

Véleményem szerint az intelligencia korántsem választható el egy ember habitusától - a vágyaitól a félelmeitől a pillanatnyi jókedvétől - sem attól a szituációtól melyben éppen tartózkodik, de azoknak az anyagoknak a hatásaitól sem, amiket megelőzőleg fogyasztott vagy éppen fogyaszt - a tudatmódosított intelligencia persze már önellentmondás, azaz blaszfémia. Nem vagyok meggyőződve az intelligencia konstans potenciáljáról, bármikori dzsoli-dzsókerként való bevethetőségéről sem, ennélfogva értelmetlennek tartok bármifajta ennek alapján történő mérceállítási próbálkozást. Az pedig, hogy ki hogyan képzeleg az őt körülvevő világról az egy dolog, viszont ha delirálási próbálkozásait valamilyen eszement szempont alapján még értékesnek is hiszi, az több mint nevetséges.

/az idézetek a Mensa HungarIQa honlapján megtalálhatóak/