egy szöveg árul(kod)ó automatizmusa nem áldás és nem átok, az automata, amit nem tudunk nyakoncsípni, de mégis, folyton, minden egyes írással, kódexszel, regénnyel és verssel, minden értekezéssel, kritikai szöveggel és blog-poszttal szabadjára engedünk, ezt a (f)elszabadított gépet vizsgáljuk, de hűvös vagy érzéki, giccses vagy sírásra késztető, ám mindig halott szemeibe - sivatagi szőttesébe - nézve, soha nem kapjuk ugyanazt, a jelentés, a jelenlét intakt egysége megszűnt (ártatlannak lenni), az írott szöveg, ez az eredendően dilettánsan összehajigált(értsd: precíz, gondos alapossággal megtervezett és nem különben kivitelezett) mechanikai komplexus (a kevésbé olajozottan működő lelki komplexusok mintája, sőt prototípusa, lélek-köddel feltöltött csontváza) egy permanens áruló, egy betű-gólem, ami pöccintésre indul, íme a perpetuum mobile, hogy soha többé ne ajándékozzon meg bennünket (a varázs-szer-gyártót, a patikust - és itt nyílik tér a hála szavára Derridának, Platón patikájáért), senkit jelenlétével, elkaphatatlanul csatangol keresztül-kasul a városon, a tudás-képződmények összegyüjtött logosz-abszurditásán, valóban gólem, a tudás szubverzív sikátorait bújja, távol a főterek megnyugtató axiómáitól, alapvetéseitől, s bár nem személy, de annyi apokaliptikus becsület sincs benne, hogy 666 személytelen butaságát vállalja, az írásban felbomlik minden metafizika, a szőnyeg-filozófia folyamatos és megunhatatlan fraktál-kaleidoszkópja tündököl az igazság akarása csikorgó csövei között, az írás az episztémék kaotikus metasztázisának, egy káprázatos poliszémiai katasztrófának az egyetlen és eredeti helye, az írás egy csábítóan gyönyörű, ellenállhatatlan méreg, a testbe, az élőbe, az élő memóriába beavatkozó, eszünkbe-juttató, radikálisan új állapotba hozó idegen és halott(vagyis inkább soha nem élt) féreg, vegyszer vagy szerkezet(sötét metonímia sor rulez), apátlan(száj soha ki nem ejtette), abortált jelek huncut kriptográfiája, jel-kripták megannyi sora, az újra és újraolvasásokban hallhatjuk hol sértően gúnyos, hol félrevezető, széttárt karú, csillingelő kacaját, olvasáskor felemelkedik és a szemhéjaidra csókolja: vedd észre! ez nem reprezentáció, soha nem fogod ugyanazt olvasni kétszer, Hérakleitosz bolond ugyan, de még le is írta??, a szavak-jelölők alatt/felett(?) soha nem marad meg ugyanaz a jelölt, az írás nem építőanyag a tudás házához, az írás lényegileg folyamat, soha nem nyugtat meg, vagy ha igen akkor holnap olvass újra, a derridai elkülönböződés brutál egy eufemizmus, írott, méghozzá
a nagyok nem írnak, se Krisztus, se Buddha, se Szókratész, se egyik megvilágosodott bölcs tanító sem, tanítványi följegyzések őrzik önnön értetlenségük és fontosság-tudatuk kínos(a mestereknek az) stréberségét, mondom, amit mondok gólemek és mérgek nélkül, a kimondott szóért jótállok, a szó az egyszeri, megismételhetetlen, velem egylényegű fénylő, ragyogó, világképző entitás, viszont az írás, az írás felbont és de(kon)struál, semmit nem teremt, nincs teremtője, az író azonnal elveszik, az írás egy halott árva, de mégis, írás nélkül már nem lehet, nem, de vajon a példabeszédek és koanok leírt árnyékvilága elegendő lesz a megvilágosodáshoz(hőn áhított)?, lehet, nem, akkor..."Legyen világosság!" - hadarta el Isten egy cetliről
