s meghalt, miután megszülte gépfiát

Előző este érkeztünk meg. A rakodással még egy kicsit várnunk kellett, ugyanis a révkalauznak – ahogy öregedni és óhatatlanul kristályosodni kezdett – egyre több időre volt szüksége, hogy átszivárogjon a teljes rakományon. De éjfélre már minden a parton volt, az egzotikus fűszerekkel teli ládák, a legmodernebb orvosi felszerelések a városka világhírű egyetemének, négy ketrec a hatalmas szőrmókokkal és egy vadonatúj, szemérmesen mosolygó telihold a pihetollak közé rejtve. Illetve, egy nagy halom értéktelen kacat (lemerült automatonok, lapok egy rég elveszett, talán meg sem írt sárkánykönyvből, kiüresedett rigmusok, magukba fordult tükröződések, átok-hangszerek), amit a helyi sznob rétegre szándékoztunk rásózni. Két nap kimenő, végre, elszabadulhatunk erről az átkozott dereglyéről, kielégíthetjük sótól kimart vágyainkat, csillapíthatjuk fel-fellobbanó lázainkat, elszórhatjuk nehézzé vált pénzünket. Italok, lányok, párlatok, küzdelem, vérzsír. Esetleg – megfelelő kenőpénz ellenében – fellopakodhatunk a félkegyelműekhez, figyelő-tornyaikba. Ez utóbbi igazán mulatságos, egyben meghökkentő és talán gyümölcsöző kikapcsolódást nyújtott a magunkfajta mélytengeri kereskedőknek. Hivatalosan ezek a fél-lények figyelték az éghajlat, a légköri-lélektani viszonyok legapróbb változásait, a párasűrűséget, az óceán belsejéből áramló viharok közeledtét, mozgását, továbbá minden nagyobb emberi, állati, démoni hangulatváltozást, elektromos, tektonikus érzékiségekben bujkáló mozgásokat. Tizenkét ilyen torony épült – az elviselhetetlenül és nyomasztóan buta szcientisták szerint csillagövi jegyeknek megfelelően - elszórtan, ebben a tengerparti kisvárosban és – leszámítva a két legkisebbet – egyenként két-három tucat félkegyelmű lakta őket. Közülük a legnagyobb és legimpozánsabb építmény a viharok, a szexuális késztetés, a zabolázatlan fiúi energia felgyülemlésének tévedhetetlen indikátora – s nem kis mértékben előidézője - volt. Egyszer három éjszakát töltöttem el ebben a bábeli monstrumban. A méreteiből adódó, olykor tehetetlenül zúduló erő itatta át minden tégláját, az ott lakók minden porcikáját. Bár akkoriban csendes volt a légkör, az ottani félkegyelműek magukba szippantották, abba a pár napba sűrítették össze a tavasz minden nőrabló, apagyilkos szenvedélyét, a városka levegőjében vibráló rezdületek feszültségét, vágyszemcsék miriádjait és egy saját vihart generáltak belőle tornyuk legfelső karéja fölé. A tetőre, ahonnan egy nyitott, befejezetlen terasz ásított a mélybe vagy imát lehelt a sötét magasságba, bármiféle mellvéd vagy párkány nélkül, oda gyűltek akkor éjjel ezek az izmos, tagbaszakadt, földközeli – de a toronyban lakozásukkal, e közeliségből minduntalan és szüntelen elvágyódásukkal tüntető és attól szenvedő - testek szikrázó, telt elevenségükkel, elsőszülöttségük leplezetlenül naiv hitében, valójában nem is a nőkért, nem a vad, titáni engedetlenség mámoráért, hanem az atyai, a gyűlölt és imádott és mindenkori atyai áldásért, ami már soha nem lehet az övék. A legvadabb, ártatlanságában is legsötétebb, sötétségében is legszívhezszólóbb kiáltást hallhattam akkor tőlük, de hiába, ily sokan, összegyűlve, összebújva, kérlelve és átkozva sem tudtak egy lenni, egység lenni, félkegyelműek serege. Pedig az az áldás ott lebegett fölöttük, ott, a felhőkben. Az éj megritkult és a vihar a vágyakkal visszabújt nap-sárga függönye mögé, hogy az újabb, áldatlan hajnali fényben megláthassam a tompán ragyogó, padlóból, falakból kitüremkedő, viharvert, mélyzöld testeket, a táncban, a rítus görcseiben megfáradt mozdulatok tanácstalanságát, beletörődöttséget az elhagyatásban, történeti létük impotenciáját, magnélküliségét. Hogy megláthassam a szégyent.

Kilenc torony tudott még felépülni azokból az odahordott építőanyagokból, amit az első felhúzására szántak. Kilenc vadállati másolat. Nem pusztán utánozzák az elsőt, az elsőszülöttet, nem egyszerűen csak hasonlítanak hozzá jellemben, szépségben, felépítettségben, meredélyben. A másolati kistestvér eltéríti világában, sorsában és atyához való viszonyában az eredetit. Van a másolatok létében valami ördögi intenció, egy olyasfajta – talán részükről nem is szándékolt, végig sem gondolt – mozgásirány, amely elviselhetetlenül érdes és édes kacajjal parodizálva félrelöki, újraírja a hagyományt. Azt a tradíciót, ami az először születettben, az első teremtményben éled fel újra és újra, ami eltéphetetlenül és erősebben köti őt az atyához, mint arról sejtelme lenne bármelyiküknek is. Beteljesíteni az atyai szót, az igét. Ez lesz átírva a később jövők által. Az a bábeli momentum, ami az elsőt a kistestvérekbe szórja szét, az ősnyelvet szétaprózza, az első, elemi hit és tudás egységének sikertelenségét reményként plántálja a kisebbekbe, az őt követőkbe. Itt nem születik semmi lényegi új, semmi eredeti, az elsőben még elfojtott vagy fel nem ismert mozdulatok, irányultságok teljesednek ki. Az iker-lét, a paródia archetípusa ez; a másik tükrözése, de elferdített visszatükrözése, elpusztítva megőrzése a cél, a silányabb anyagban felmutatni az eredetinek egy olyas minőségét, mely az elsőben nem juthatott volna napvilágra. Az elsőszülött még nem lázad az atya ellen, a legidősebb fiúban még olyan sűrű és nehéz a felmenők léte, hogy nem tud ellenük, tehát önmaga ellen fordulni. A kistestvérek viszont, egyre könnyebbek, mozgékonyabbak, részlegesebbek, egyre kevesebb szállal kötődnek az ősiséghez, generációjuk forradalmi energiáit ők hordozzák igazán magukban. Az első bizonyos tulajdonságait felerősítik, míg másokat elnyomnak, elhagynak magukban.

A tizenegyedik és tizenkettedik torony egészen más anyagból készült. A nagyobbik valami csoda volt, tervezettségben, kivitelezésben, látszott, hogy itt embernek és istennek tetsző dolog született; harmonikusan karcsú arányok, báj és kellem a díszítettségben árasztotta környezetére könnyed csillogását a borítást képező színes-arany és ezüst lemezkéknek és csilingelő, kicsit ravasz, kicsit édeskés, de üdítően tiszta muzsikaszavát, amely csinosra vágott teraszokból és ablaknyílásokból áradt szüntelen. A legszebb általam ismert épület, architektonikai Aphrodité. Egy hatalmas fa töltötte ki, fonta át belülről, burjánzóan elevenné változtatva őt. A torony épült esetleg köré vagy ő nevelte fel magában, lényegtelen. Nem gondolunk külön a fára és a toronyra, önnön lényegük legjavát adva, mint lakóik, a két félkegyelmű, fent és lent, a városka, az emberek, a többi torony, a mindenség, tehát a logosz gondos, gondozó egybegyűjtése és tékozló kiárasztása, a szemérmes félénkség és a röhögő mersz az őket át nem érzők számára felismerhetetlen összekacsintása, az apály szomorkás illata és a dúskeblű dagály nyújtózása, ők, ketten egységet alkottak. Prémes és tollas állatkák serege, harsogó, életteli növényzet telepedett meg rajta, fészkelt benne, nézegette és imádta ezt a teljességet és vitte hírét, termékeny képét, emlékét e csodának, mintegy beporozva a világ – hozzá képest - sivár maradékát. Egyébként, a teliholdat e toronyba hoztuk, hogy a legutóbbi itt jártunkkor megígért csodás, meseszép szőtteseket, kelméket megkaphassuk cserébe. Lelket és lunáris ragyogást hoztunk testért, az éj nyugtalanságát, vibráló kétértelműségét szoláris önhittségért cserébe, és a csere háttérben meghúzódó lényege, a dörzsöltség automatikus működése töltötte el elégedettséggel mindkét felet.

Egy másik háttérben, mint vakító napfényben az észrevehetetlen, szinte csak hűvösségével jelenlévő árnyék, mint csodás zenei áradatban egy hang vagy a megnyugtatónál picivel hosszabb szünet elsőre talán fel sem tűnő, később tudatosuló, leheletnyi disszonanciája, éppen hogy nyikkanó, kattanó, gépi zörej-mag, vagy mint zavarodott kis teremtmény az isteni testek, aurák között, és mint a későn jövők előhírnöke vagy precedense, az utólagos értelmezések, után-lövések megalapozója és legitimálója, a legkésőbb készült és egyben legkisebb torony e mesebeli, zenés, vidám bátyjának a háta mögött, egy elhagyatott parkban bújt meg. Fémlemezekből volt összetákolva, vagy helyesebb lenne úgy mondani, hogy tákolódott folyamatosan. Egy belső gépezet - talán maga a torony vagy egy pimasz paródiája a szellemnek - épített, szegecselt újabb és újabb lemezeket, állványzatot a tetőre, de mivel az ehhez szükséges anyagokat alulról szedte ki, ezért az egész építmény mégsem lett soha magasabb, ugyanannyit süllyedt a mélybe, mint amennyit sikerült a magasba törnie. A bátyjától áradt felé a szeretet gyengéd dallamok, szelek hátán utazó húsos-illatos levelek és hívogatóan szélesedő ösvények formájában. De ugyanezek az ösvények a másik irányba szűkösen törtek éles kanyarokba és sziklákba, ugyanezek a levelek fonnyadtan és kiszáradva bukdácsoltak örvényekben alá és az édes dallamok a vas és acél nyöszörgésében ismertek rá önmagukra. Az építését még emberek kezdték el, de már nem bábeli hiúságból, nem feszítő nagyravágyásból és büszkeségből, semmi nemes vagy nagy ívű vagy önfelülmúló cél nem lebegett a szemük előtt. Valahogyan úgy kezdtek bele a munkába, mint ahogy a bambaságba, érzéki vakságba süpped bele néhány ember. Kedvetlen, tétova mozdulatokkal kezdték összehordani és egymásra pakolni az építőanyagot – senki sem tudta, hogy hol és kik által készített/másolt tervek alapján - és úgy tűnt, mintha állandóan abba akarták volna hagyni a munkát. Sose készültek volna el, ha ez a legutolsó torony maga nem akar megszületni. Minél fáradtabbak és kétségbeesettebbek lettek az építők, számuk mindjobban megfogyatkozott, az annál dinamikusabban nőtt. Végül eltűnt, széthullott körötte minden élő, hogy ő, a legkisebb, az utolsó vagy inkább az utolsó után – eleve későn - érkezett, de nem réseken becsusszanó, nem valahonnan kívülről elborító, hanem önnön magunkban, a nagyobb testvérekben fellobbanó kesernyés íz, a szüntelenül leplezni vágyott diszharmónia enyészpontja, egy egészséges testhez nélkülözhetetlen vírus cinkossága megszülethessen vagy – ami ebben az esetben ezzel egyenértékű – létének tudatára ébredhessen. Beszélik, egy automata lakja, a torony szülötte, mások szerint alkotója, aki időnként szétszedi, szétszereli önmagát, hogy anyagával, alkatrészeivel segíthesse a pszeudo-növekedést és évek, évtizedek múltán újra kiválik, különválik mint véletlenszerűen előálló gép-kupac, felesleg.

De ma nem a tornyokba igyekeztem. Haladtam felfelé az egyik utcácskán, hagytam el magam mellett óriás arcokat, mosolygós vagy szégyentől, haragtól lángoló házfalakat; emitt a nyugalom kertjei hívogattak, máshol az ablakokon kiömlő téboly riasztott meg. Tűzakác pergett a fákról és csak egy idő után tűnt fel, vált ki ebből a zuhatagból egy rikító színű madárraj és segített eltalálnom a kevés itt maradt lélekkovács egyikéhez. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy az ódon ház küszöbéről visszatekintsek a városkára, a néhány hely egyikéről, ahonnan mind a tizenkét torony látható és az egyetlen helyről – és az egyetlen pillanatból, amikor először jársz arra – ahonnan úgy látszik, a tornyok mind meghajolnak, megdőlnek a tizenegyedik, a csodálatos szépségű felé. A lépcsőház szomjasan nyelte el testemet. Még káprázó szemmel kezdtem el fölfelé botorkálni az oldalt pihenő növények kibocsátotta párás félhomályban, amikor egy dübörgés ősi hangjai robbantak bele a csöndbe. Azt hiszem, van egy olyan érzékszervünk, ami elmúlt, rég letűnt korok eseményeire fogékony, valamiféle mitikus belső hallás. Most is – bár pár másodperccel később már rájöttem, hogy csak kölykök egy csoportja rohan, robog le a lépcsőn labdát kergetve – a gyomromban, a sejtjeim legmélyén lehanyatlottam a robaj elől, várva egy proto-apokaliptikus, bibliai vihar közeledtét, beteljesülni látva az özönvíz szörnyű, nem kizárható lehetőségét. Elrohantak mellettem, nem az arcuk vonalából, de mozdulataik azonos szinten égő, dolgozó hevességéből, válluk kissé furcsa, kaján tartásából, karjaik össz-harmonikus játékából tudtam, rokoni kapcsolat lehet közöttük. Talán egy, másfél tucatnyian lehettek, vezérrel, nagyhangú lángot-vivővel felszerelkezve. Érdekes, ahogy megakadva majd gyorsulva-nekilódulva, kifelé, a környezetükre nem figyelve örvénylettek el mellettem, mint egy fiú-csontokból és izmokból és inakból és sötét pillantásokból összeeszkábált daráló-lény, a tudatomba sodort ez a förgeteg – akár egy őszi levelet – egy tört másodpercig megvillanó felismerést, hogy csak nagy erőfeszítéssel és türelemmel tudtam ezt a száraz falevelet megtartani, és szétporladó értelmét a semmibe hullástól megmenteni. Van felismerés vagy tudás, ami villámcsapásként ér és ég belénk, hogy valami oknál fogva onnan már semmi se törölhesse el, van viszont olyan felismerés is, amiért küzdenünk el, finom és komplex küzdelem ez, mintha egy hatalmas, lágy szövésű pókhálót próbálnánk nagy szélben a kezünkben megtartani, hogy ne sérüljön, ne szakadjon el. Amit most ezektől a fiúktól kaptam, az is ez utóbbi volt. A legelső, ami feltűnt, az a kis pislákoló fény vagy e világnak egy foszlánya, aminek a nyomán el tudtam indulni eme furcsa értelem irányába, az a mozdulataik nem-teljessége, nem odaillő megtörése volt. Egy labda lerohanva lerugdosása a lépcsőházban az művészet, a test isteni felfénylése, az a tánc önmaga. Most ez a tánc dadogni kezdett, a léptek nem a helyükre kerültek, az ívek megtörtek. A lerohanások szikrázó, reflektálatlan derűjébe egy felhő kúszott; nyúlós, alig észrevehető, elfújhatatlan köd lepte el a lépcsőházat. A mozdulatok immár nem álltak meg önmagukban, hanem valami, valaki ellen irányultak, az irányváltások szándékoltsága, a kanyarok kitérítő ereje, a korlát élei mind-mind szolgálatába szegődtek ennek az eltérítő hatalomnak. Megsérteni, megsebesíteni, elpusztítani azt a kissrácot, azt a maguk közül valót, csontjai roppanását, inak szakadását hallani, szétrombolni a létét. Fájdalmasan elhajlították törzsüket, hogy belekönyökölhessenek, nagyobbat léptek, ugrottak a szükségesnél, hogy ütközhessenek vele, rángatták, rugdosták, csapkodták a játék ürügye alatt, így értek le vele a lépcső aljába. Mely magasságokból indulhattak, abba belegondolni sem mertem. A legkisebb, egy szemüveges fiú - picit félelmetes, objektív távolságra - lemaradva, elgondolkozva ballagott le utánuk. Hogy mosolyt vagy elszörnyedést, fakó részvétlenséget vagy az irányítók hatalmi gőgjét láttam-e az arcán, azt már nem tudnám megmondani; megérkeztem a lélekkovács ajtaja elé és kopogtatás nélkül benyitottam.

Egy festményért jöttem. A kovács csak intett a szemével a belső szoba felé, szájában szögek és csavarok, kezeiben mindenféle szerszám, előtte az asztalon felnyitott professzorok és tudósok várták, hogy sorra kerülhessenek. Átléptem a mindenfelé heverő fémdobozokon, rugókon, kapcsolókon és mechanikai szerkentyűkön és a mű közelébe értem. Dermedt, ájult szellem, lelki mozdulatlanság, kifogysz a levegőből, rozsdás keringő, egyes részeid ólomnehezek és zuhanni vágynak, más tagjaid felfelé cibálnak.

A festmény két részből állt, egy durva vonalakkal felvázolt, fekete krétarajzból és alatta egy színes-gyönyörűen és részlet-gazdagon kidolgozott, pompás rézkarcból. Abból a bibliai pillanatból próbált valamit megragadni, amikor a testvérek meglátják Józsefet, amint jóhiszeműen, naivan, talán fütyörészve, gyönyörű köntösében feléjük tart, a lerohanás előtti utolsó pillanatot, mielőtt még megragadnák, összevernék, kútba vetnék. A testvérek utolsó ártatlan pillanatát. Álltam a kép, illetve a képek előtt és az a szörnyű sejtésem támadt, hogy nem volt ilyen pillanat, hogy ez az egész falat beterítő műalkotás a mellbevágó állításával valami furcsa és nyugtalanító módon annak ellenkezőjét is mondja. A felső tábla ugyanazt ábrázolta a maga hányavetiségében, amit az alsó cirkalmasan. József mind a tíz bátyját, ahogy ott ülnek, guggolnak, álldogálnak a reggeli fényekben, a kihunyt tábortűz körül, egy irányba néznek meredten. Öklükre, alkarjukra támaszkodva, térdre rogyva, egyedül a földben bízva meg, szurtos fejük mozdulatlan, szemükből kicsordul a némaság. Csak a legidősebb, hatalmas alakban látszik még remegni az atya szelleme, a reflektálatlan vonzalom az arra érdemes felé, a többiek már mind elsőszülött bátyjuk egyéb kódjait olvassák, működtetik. A harag, a gyűlölet, a vakság, a gépi reakciók Benjamin fertőzte kódjait. A két legkisebb testvér nem látható a képeken. A rézkarc ezt ellentmondást nem tűrően mondja. A duplája, az epigonja vagy eredetije, a fölé helyezett szénrajz ezt a mondást és ez által az őt szemlélőt billenti meg. Valóban a tíz idősebb testvér, ezek az ősi, civilizálatlan lények, isteni vágyakkal és állati ösztönökkel van a fölső képen is? Habár fönt és lent szinte vonalról vonalra megfeleltethető egymásnak, az alsó, vörösben ázó karcon, mint egy boncasztalon, nincs remény. De fölül Ráhel fia József és Ráhel fia a legkisebb, ha más-más síkokon is, de betörnek a műbe. József a testvérek szétpattant pupilláin keresztül, mert az elkapott és megragadni kívánt pillanat mélyén - mert a pillanat, a pupilla és a kút itt eggyé válnak és gyorsabban mélyülnek, mint a beléjük dobott kődarab - bűvölet van és szépség van. A bűvölet süllyed el, az értelme pedig, ami megragadható, ami könnyű, fölszáll a felszínre. Ott, azonnal sikerült megélnem, nem a kép kiáltását, hanem saját magam helyzetét, létét, azét, aki ott áll és nézi ezt a csodát, vagy csak később sűrűsödött értéssé az a fájdalom, ami abban a pillanatban fogott el? Hogy én is a képen vagyok, valamiféle nyugtalanító módon rám is szükség van, hogy ez a műalkotás megtörténhessen. Hogy én vagyok Benjamin.

Üres kézzel jöttem el, a hajóig még meg kellett tennem egy lépcsőháznyi hosszt és tizenkét torony mérte távolságot.