villamos

Az utolsó előtti őszt Párizsban töltöttem. Üldögéltünk a Rue Jamais kávéházaiban, teraszokon, a mindenhová átszüremlő esőcseppek között, abszintes pohárkáinkat a korlátra tettük, Fulton, ez a köpcös, röhejes alak még a járdára is pakolt ki néhányat, hogy a rozsdás lé belecsuroghasson, az ereszekről, esőcsatornákról és lámpaoszlopokról gyűjtögettük, mint szorgos méhecskék, ezt a városi nektárt. Vártuk a délutáni villamosokat. A szemünkbe is engedtünk a nedvességből, hogy átáztatva, átöblögetve, színes, vibráló foltokká változtassuk a környező világot. (Van egyáltalán szem-­világ, felfogó­-felfogott különbség?, állítólag a metatropikus vidékeken él egy madárfaj, egy etológiai skandalum, ami vadászat közben nem tudja megkülönböztetni magát áldozatától.) A párizsi esőnek különleges anyaga van. A világ többi részén a csapadék beborít, bemocskol, szétzilál, feledtet; Londonban, például, nyálkával ken össze, mocsárba húz és lidérceket szabadít rád, a tengerpartokon melankolikussá tesz és a házfalakba old, belemos a partra vezető lépcsőfokokba, a forró égövi területeken eltikkaszt és kimeríti a lelket, a Sinto óriás cseppjeit pedig csak fekve tudtuk elviselni, óvakodva nézve föl, minden loccsanásra a földet kaparva. Párizsban nem. A párizsi eső felüdít és fénykörbe von, minden cseppje kristály, ragyogóvá lesz, amire csak ráhull, a kontúrokat élesebbé, a színeket mélyebbé és áthatóbbá, az egész várost zegzugosabbá varázsolja. Ó, csak Párizsban álmodok az esőről és álmaimban csak Párizsban esik! Ott ültünk ebben a szivárványos-­párás közegben és néztük a szemközti hentes előtt álldogáló nőket, combokat, felkart, dagadót, vérvörösen felvillanó mosolyt, a fogazatok harci ragyogását, zsírtól fénylő bőrkét, kiterített árut, a sörényes dögöket, ezt az egész parádés piacot. Fulton, a legizgágább, nem bírt magával, időnként felpattant és ki­-kiszaladt az úttest közepéig, sosem tovább, kockáztatva a villamost, nyálcsorgató idióta, gőgfehérben lépdelt a húsdarabok felé, fejét hátravetve, dülleszkedve, hogy aztán annál megalázkodottabban, párában fuldokló röhögésünktől kísérve sunnyogjon hátra, lapítva, kúszva kapaszkodott vissza, föl a bárpulthoz. A nők fölényesen zsebelték be súlyos, csontig vetkőztető, eltérített pillantásainkat. Kifinomultan szórakoztunk, mint a kisgyerek, aki behunyva szemeit eltünteti maga elől a szüleit vagy valami egyéb kívánatos dolgot, hogy annál nagyobb legyen az öröme azok újra megpillantásakor, mi is vágyakozva pislogtunk a női káprázat mögül előbukkanó malachúsra, marhaszegyre, aszpikolt belsőségekre. Zuttty! A közlekedési rendszer hatalmas robotkarja pontosan elénk pottyantotta le az aznapi első villamoskocsit. Hogyvolt?! Brávó! – kiáltották köröttem többen is, de az én figyelmem a vízterhes levegővel egyetemben szétfröccsent, váratlanul és végérvényesen szomorúvá váltam. A megállóban álló hölgyek egy része kicserélődött. Karajok, csirkezúzák, lapockák, farhátak, oldalasok kerültek emberi megfelelőik helyére. Újabb kocsi, ömlött a hús, újabb cserélődések, s a szervek, fajok, húsipari toldalékok őrült kavargása kezdődött meg. Különös torzók és kimérák váltották föl estére a finom hölgyikéket. A hentesbolt előtt járkáltak továbbra is peckesen, s fojtott taps kísérte lépteiket, de elfogyott a szusz és csillapodott az éhség, lassacskán készülődtünk hazafelé. A bejárat mellé, honnan – ki tudja, egy érett malacfej hullott, vigyorogtunk egymásra, föl s alá vonuló lábak-­csülkök között kerestük egymás tekintetét.

video

Simultak egymáshoz, beáradás és visszahúzódás, apály és dagály, eggyé válni, átitatódni, beleolvadni, amennyire csak sötét, olcsó testük engedi, ziháló mélybe húzás ez, elrozsdált, cigány eredetük sok ezredik kópiájának megszelídült örvénye. A lány jólesően süppedt egyre beljebb a villamoskocsi ritmusát követve, fészkelődve, szuszogva próbálta befogadni, kitölteni a fiú ölének minden kis szegletét, zugát. Bimbózó női lényének állatiságával kereste a másik, egyelőre csak kisfiús, a szemérem sötétjében pislákoló gerjedelmét, egy elnyomott, elnyomorított törzsi intelligencia szikráit. Van egy felívelő szakasz, a közlekedésügyi hatóság mérnöki tagozatának robotkara és vele együtt a fiú megfeszül, sivító hang és gőz ömlik az eresztékekből és nekivágja az égboltnak a dugig tömött vagont. És van egy megnyugvó, visszahulló, egy passzív szakasz, a zuhanás, az alábukás női princípiuma, a mélybe rántás misztériuma, ahol a becsapódás előtti utolsó pillanatban egy újabb robotkar fogja föl és lendíti tovább a kocsit a következő állomás, a következő nemzedék felé. A lány tekintete a semmibe, illetve a jövő egy nem kevéssé valószínűtlen és termékeny változatába, míg a fiú szeme az előttük ülő játékkonzoljára tévedt. A valóság követte a játékot. A fiú agya és lelke mohón itta a videojáték fényzuhatagát, a szimuláció részegítően hatott, felajzotta idegszálait, két világ metszetébe ékelt teste meg-megremegett a villódzó virtualitás értelmének, utasításainak megfelelően, amit a lány büszke élvezettel fogadott. A valóság villamoskocsija most sem tehetett mást, hozzásimult mozgásának ritmusában a szimulációban pattogó társához. Ahogy érezhetően közeledett a játék vége, a fiú egyre jobban szorította magához a másikat, féltő gondoskodással feledkezett meg magáról és a lányról is, fénypont­-villamosokért izgult, fénypont­-akadályoktól rettegett. A lány zihálva húzta magára e hamis referencia­ burkot, a félreértett felajzottságot, mint ahogy a húsmadár veszi fulladva magára, mintegy őrült delíriumában, kirágott belű áldozatait. (A tudósok máig nem értik ennek a kis, színes madárkának a gesztusát, lezajlott, már­-már elfeledett, győztes vadászat áldozatának felöltését, megjelenítését, újraélesztését.) A játék végén, a győzedelmes kielégültség végén, a sikerült semmiségből kihullva, a fiú bamba képpel tért vissza és forró nyálának egy csöppje a lány, a létező, a felfaló vállára hullott. (A húsmadár sokáig nem mosdik az említett aktus után.) Megborzongott majd megpihent.