"Zenével az életet 

1986-7-8 táján lehetett, amikor a nagynéném a tízes évei közepén járt. Gyakran megfordultak nála a barátai: lányok, fiúk. Hangosan ment a zene. Az utcából és a szomszédos utcákból jöttek a "kortársak". Buli volt. Mama nem hiszem, hogy otthon volt, igen, dolgozott. Többször csatlakoztam hozzájuk, és mint unokaöcs, különleges pozícióban voltam. A nagynéném ugyanis a társaság igen népszerű, (ma is) igen dekoratív tagja volt. És még borzasztó diplomatikusan is fogalmaztam. Jól tudom, hogy ha most látná miket írok, első hozzám intézett szavai a következők lennének: "Nagynénéd a tudod ki?!" Hiába(,) öregszik az ember. 

Mentek a nyolcvanas évek slágerei, engem pedig, mint központi figurát, odatessékeltek a szoba közepén álló - Tippi bácsi avantgárd minimalista terminológiáját kölcsönözve (kösz má') - múzikcenterhez és rányomtak a fejemre egy fülhallgatót. Jó hangos volt. Ment minden, amit akkor meg lehetett szerezni ügyeskedéssel. Mint ma, csak akkor a kazetták jártak kézről kézre; az egyik sziszikeccs (ejtsd: C.C.Catch) kazetta már jó régen az alacsony (cca.165), szemesemálljól Attilánál volt, Szabina (a nagynéném barátnője (cca.175)) pedig látva mennyire nyöszörögtem utána, ráparancsolt a testalkatilag is feleakkora Atiskára... hogyan is mondta... "húzzál kifelé azzal a sziszikeccs kazettával!" A házibuli után a járdán, a ház előtt még beszélgetett a társaság, megtanítottak keverni, ööö... csípővel, aszonták csináljam. Csináltam. Öregebb fejjel rájöttem min röhögtek. A kis csírák... 

1995-ben érkezett el hozzánk a parabola antenna-láz. Négy hold, nyolcvan csatorna, rengeteg zeneadó: Music TV, VIVA (a német), Viva Zwei, MCM (francia), VH1, arab cifrafosásos, magascés nyekergés ... A Viva Zwei-on régi számokkal vegyítették az újakat, úgy, mint ahogy most a VH1 teszi. Pl.: Das war in 1984. Ez volt a 80-as évek kánaánja, ha fel akartad frissíteni zenei adatbázisodat, gyerekkorban hallani vélt dalfoszlányokat, ismerős, egyszer már valahol valaki által dúdolt dallamot, amit annak barátjának régi kollégiumi szobatársa hallott a hentesnél fütyörészve valaki által, amit az a valaki egy Odesszai középiskolás gyárlátogatással egybekötött kirándulás alkalmával hallott Kodakjukkal sűrűn kattogtató, harsány színekbe öltözött amerikai turisták szájából, szóval jöttek vissza az emlékek nyirkos, fénytelen, pókhálós szegletekből úgy, mint a tsunami. Niels Ruf próbált ökörködni, sztorizni, bejelenteni a számokat egy hihetetlen ocsmány díszlettel büntetett stúdióban, hogy most ez meg ez következik. Az első igazán komoly élményem az volt, mikor 1997 februárjában, az első heti British Charts-on a Depeche Mode a hetedik helyen nyitott a Barrel of a Gunnal. Elég szokatlan klipet rendezett nekik az Anton Corbijn. Mivel még fiatal voltam, és nehezen lehetett követni a napi zenei híreket, az internetet is csak fél éve ismertem, semmi előszele nem volt a DM visszatérésének. Főleg, hogy előtte kétszer is majdnem meghalt Gahan. Egy évfolyamtársam egy 93-as cikket hozott nekem a suliba egy újságból (mondjuk ki, feltehetően a BARÓ magazinból). Bizonytalan, borús jövőt jósolt benne a lelkes "újságíró" a csapatnak. Persze, 1995-ben Alan Wilder, a zenei agytröszt otthagyta őket, elvileg szakmai összeférhetetlenség miatt. Később hozzájutottam a szólóalbumához, aminek az Unsound Methods címet adta, és minő szerencse, akkor néztem meg az Apocalypse Now című amcsi, 1979-es filmet, aminek nyomasztó, fülledt, dzsungeles hangulatát, és néhány erős mondatot (a Nitzer Ebb énekesétől hallható Martin Sheen filmbéli monológja, így kezdődik: Every time I wake up I feel I'm back in the jungle...) a filmből. Ha már megemlítettem, Brando ismét nagy volt benne. Nem is folytatom tovább ezt a gyermeteg asszociációs láncot. 

A kilencvenes évek - akármennyire elkoptatott szó - zenevilága olyan nekem, mint a nagynénémnek a nyolcvanas éveké. Nem is sejtik egyesek, milyen erős kötelék ez. Valakinek Pink Floyd, Led Zeppelin, Janis Joplin, Mitch Miller, Black Sabbath, Billie Holiday, Frank Sinatra, Madonna, ... Te mit fogsz hallgatni ötvenöt évesen, miután sikeresen letörölted egzisztencia-teremtési hadjáratod gyöngyöző izzadtságcseppeit homlokodról, kinyújtottad megmacskásodott izmaid, megcsapkodtad - szigorúan tenyérrel, nem ám péklapáttal - a szintén nem mai csirke feleséged egyre tekintélyesebb farát, spiccre vágtad a macskát vécére menet, kiröptetted (oh, mily fennkölt...) gyermekeidet, ... szóval mit teszel be a lejátszóba? A gyökereidet akarod megszólaltatni, hallani újra, mit mondanak. És itt most nem a Coco Jamboo-ra meg a Macarena-ra és társaira gondolok. 

Megkockáztatom, hogy még az idő sem számít, hiszen milyen régen volt egy Stripped (1986), egy Friends will be friends (1986), egy Orinoco flow (1987), egy Hey Joe (1968), egy Rachel's song (1982), egy Praise you (1998), egy Falling (1990), egy Strangers in the night (1961). Ami számít - az olyan egyszerű embernek, mint én -, az az élmény, emlék, a felfedezetlen mélységes dimenziók, amiket felszínre hoz, megteremt. Az, hogy én egymagam, akár százszor is visszatekerve próbálom leírni a szövegét, szótárral az ölemben keresve a hallás után ennek-annak vélt szót, hab a tortán. 

Tehát... Jimi Hendrix - Purple haze 
Cigi a száj sarkában, boros üveg pihen az asztalon, épp egy öblös pohárban lögybölöm a vöröset, a marhasültnek már csak percek kellenek, a feleség kiabál a konyhából, hogy hol a bor mivel locsolja meg a húst.
Ehh..., excuse me, while I kiss the sky..."