Kedvelem a metrókat. Valami olyasféle kiűzetési helyek ezek, mint Baudrillard-nak voltak, lehettek az amerikai sugárutak. Egy folyam, egy örvény, belépsz és csak reménykedhetsz, hogy jó helyen szállsz ki, vagy hogy egyáltalán kiszállhatsz. Egy olyan autonóm valóságnyaláb, mely önnön heterotópiájában őrzi meg élvezeti potenciálját. És itt hallottam az eddigi egyik legszebb hegedűfutamot is, hogy elkísérjen és majd néhány száz év múlva leszálljak pár megállóval arrébb. Ám az ilyen kötött-vágányú járművekhez mindig kapcsolódik valami balsejtelem is az azt irányító személytelen erőkről. Személytelenség és el-ragadó húzóerő. Vajon sikerül elkerülnünk ezeknek a szövevényes hálózatot irányító demiurgoszoknak a figyelmét? Nem igazán. Deutsch novellájában, például, az adott tér sajátossága, valamiféle tér-idő hurok ejti csapdába az egyik szerelvényt és a rajta utazókat. Ott is van a pályán a vonat meg nincs is, nem találják, de a lámpák és a jelzőberendezések mégis érzékelnek valamit. Nem lehet mit tenni ellene, nem lehet megelőzni, kikerülni, kijavítani a szerencsétlenséget. Maga a totális személytelenség, a süket, néma és vak, érzések és ézékek nélküli teremtő-pusztító félisten játszódik itten. De talán ez még mindig a jobbik eset. A minap egy lassú, de robusztus gondolatot követve ballagtam lefelé, át a bugyrokon, az egyik metróaluljáróban, szinte reflex-szerűen elsajátítva már a föntebb leírt kiűzetési praxist. Érdekes, de ezúttal, először egy vizuális ingerre figyeltem föl. Két hatalmas, megtömött vászonzsákot pillantottam meg, egy madzaggal összekötve a nyakuknál és egy XIX. századi öregember cipelte őket a vállán átvetve. - „6000 lesz” - ordított rá az ellenőr hölgy, amikor az megpróbált elslisszolni mellettük. Az ellenőr hölgy feje dagadni kezdett, megháromszorozódott, elkezdte kitölteni a rendelkezésre álló teret és elfoglalta a kijáratot; se ki, se be. - 6000! - robbant újra a hang, de már nem is a torkából, hanem azokból az óriási, lebegő fejekből sugárzódott szerteszét. Na, azt leshetitek, röhögött fel bennem az - amúgy láncra vert - anarchista kisördög. Ennek a szerencsétlennek, az utóbbi években talán összesen nem gyűlt össze egyszerre ennyi pénze. Ő maga is valami ilyesmit motyogott és próbált kifelé eliszkolni. De a hang nem hagyta magát: „Akkor mennyé' vissza!” Stop! Egyszerre csönd lett. Így utólag már nem tudom felidézni vagy rekonstruálni, hogy csak nálam, az én fejemben csendesült-e el minden, vagy valóban elhallgattak a körülöttünk lévő emberek, elnémultak az árusok, a szerelvények, kerekek, transzformátorok, mindenféle gép visszafojtotta-e a lélegzetét. Mindenesetre templomi hangulatba kerültem, mint amikor néhány pillanatra megszakad a gondolatok folyása és lebegni kezdenek ott, ahol abbamaradtak. Ezeket a gondolatokat ilyenkor, mint a gázzal töltött luftballonokat, félre lehet tolni és megpillantva rá lehet csodálkozni a körülöttünk lévő sötétségre. Ebben a néhány másodpercnyi eksztatikus állapotban volt időm aprólékosan megfigyelni a háttérben nevető ellenőr kollégákat, az értetlenül maga elé meredő koldust(egy tanulmányt lehetne írni azokról az arcokról, kiknek a tulajdonosa, azt hiszi, hogy most vagy ő bolondult meg vagy a környező világban tört el valami) és persze a főszereplőt, ezt a furcsa lényt, ezt a cerberust, aki éppen most vert vissza diadalmasan egy támadást. De ki ellen? Még az oly értelmetlen dühben és agresszióban is van valami megfogható, valami értelemszilánk. Ha ott helyben megverik ezt a koldust és megölik és felkoncolják (vagy ha csak simán és ésszerűen továbbengedik) az egy - adott esetben nem is megérthető, de -  megfogható, evilági dolog. Ekkor mondható lenne, hogy ezek az ellenőrök brutálisak,pszichopaták vagy emberségesek vagy éppen csak közönyösek. De hogy „mennyé' vissza!”? Hova és miért? Micsoda hely lehet a metró, valójában?