jön a dudás,

megy a tudás,

csiki-csuki csalogány

Cataleptic, Cantor, catathone, castrathive, catoblepas. Ezeken a szavakon lépkedett lefelé a lány, miközben nézte és hallgatta, vagy inkább oly módon fogadta be az óriási fejet, ahogy épületeket, várakat, nagy, tömbszerű monstrumokat szokás, ahogy a zsigereinkben érezzük az irdatlan nehézkedését, szédületet, gyorsuló zuhanást, sújtást. Nem értette ezeket a szavakat, nem ismerte az eredetüket, álomérzet lepte be, lépcsőkön, kőfolyosókon fellopakodó szavaknak tűntek, mint ahogy vannak furcsa férfiak, kiket szinte tapinthatóan körülleng valami elképesztő, valami abszurd, kik a sötétből kilépve magukkal hozzák ősi eredetük ébenfekete foszlányait, ezek a szavak is, mint napvilágra jutott lidércek, sisteregték ki magukból érthetetlen, értelmezhetetlen jeleiket, ám halványulva, elfogyva, kihűlve. Hannah-Sho ezekbe az egyre hidegebb szavakba kapaszkodva-szédülve hallgatta Ivrojeu hatalmas fejét, miközben eme hatalmas fej húsos, állati szája a nehezen kigördülő, omlatag, széteső mondatok között – ahogyan más esetleg köp egyet, csettint vagy csücsörít – madarakat hozott világra. A kastély, ahonnan elraboltak, helyesebben szólva eltünedeztem, megközelíthetetlen volt. – nyögte ki zavartan és egy aprócska rigó már pislogott is ki a szája szeglete mögül, hogy összegyűjtve a bátorságát elröppenjen. Nem volt alja. Annak a várnak, egész egyszerűen nem volt alapzata. Nem abban a formában és értelemben, hogy a levegőben lebegett volna, mint ahogy a nagy mester, Maguire sur-René megálmodta monumentális, inspiratív képén. Nem. Itt nem volt alap, ahová leereszkedhettünk, ahová visszatérhettünk volna, mindig vezetett lejjebb egy lépcsőrendszer, egy megbújó kamra, alászálló aknák sora vagy egy pinceféreg. – Frontier ebben a pillanatban éles-gúnyosan felnevetett. A többiek megrökönyödve néztek az eddig békésen üldögélő és egy varázslatos, színes virágcsokorból szirmokat tépkedő, válogató férfira. Ott kuporgott a szanatórium belső udvara fölé magasodó, tölcsérszerű terasz kőkorlátján, a magasban, az ősöreg fák és elnagyoltan szabott-összehajigált kőkockák fölött és virágszirmokat gyűjtött, mint aki egyébbel se törődik, élvezettel és mohón nyúlt a virág-halomba a soron következő kis, színes semmiségért, megszagolta majd aprólékosan maga elé rendezte őket. Csak régi barátja, a pszichiáter tudta, hogy a látszat ellenére nem bolondot játszik. Ez nem színlelés, igaz, szigorúan véve, nem is saját maga. Mint egy húr, együtt rezeg környezete kapcsolódásaival, reményeivel, félelmével, a legnyomasztóbb mélységek és az eksztatikus öröm közötti feszültségben, a bolond lét jón és rosszon túli bugyraiban, multipolaritásában létezik. Ivrojeu kihasználta az alkalmat, hogy egy pillanatra nem rá figyelnek, sóhajtva leejtette a földre mázsás koponyáját, berepesztve a márványpadozatot, két kis kócsagot engedve ki a szájából, akik csivitelve kezdtek el fölöttük körözni. A pszichiáter megcsóválta a fejét és megkérte, hogy folytassa. – Háromszor próbáltam meg lejutni az alapokig, háromszor próbáltam meg a dolgok alá pillantani – mesélt tovább Ivrojeu, immár egy biztosabb pozícióból, fejjel lefelé, súlypontját e földön nyugtatva s nem az eget ostromolva, lassan süllyedve, ványadt testével időnként körbetekergőzve, szemeit forgatva.

Az első próba gyönyörű volt, lélegzetelállító; míves csapóajtókon és meleg falú lejárókon sétáltunk végig, fáklyák barátságos fénye kísért, időnként ismeretlen illatok leptek meg és csalogattak tovább, feliratok ragyogtak a falakon, amiket se elolvasni, se megfejteni nem tudtunk, de nyugalom töltött el a láttukra, míg egyszer csak vége szakadt a lépcsősornak és kijutottunk a szikla gyomrából, mintha kettévágták volna a lépcsőt is, sziklát is, a világot is. Párkány nélküli szakadék akart magához ölelni, a végeláthatatlan mélység és magasság forgott és omlott egymásba. Csak nagy nehezen tudtunk a morzsálódó, széthulló lépcsőkön visszakapaszkodni a biztonságosabb, belső fokokra. Mesélik, szóbeszéd, ha nekirugaszkodsz és kivetődve, megpördülve eldobod magad, a legcsodálatosabb látványban lehet részed. A sziklafal külső – a lépcsőkről nem látható - oldalán káprázatos domborművek, szobrok és faragványok, színpompás karcok állják az évmilliókat és várják másodpercnyi csodálóikat. Mi az alap után szomjaztunk, így visszamentünk. De, most már másképp, ööö, szeretnék oda vissza, hm..., visszamenni, látni …ugrani…tudni…Kijutni, értik?! – Hannah-Sho megborzongott, míg Ivrojeu egyre nehezebben beszélt, hangja elfúlt, pofazacskója óriásira tágult, feje az erőlködéstől a lenyugvó naphoz vált hasonlatossá, ez a hatalmas vörös gömb már-már szétrobbanni látszott. Egy impozáns méretű füstalbatrosz bébi küzdötte, préselte ki magát a szájából, egy fújtató, kormosan pulzáló, ontológiai fél-lény és miután kicsusszant, a márványlapokon bukdácsolva a terasz széléhez igyekezett. Szerencsétlen Ivrojeu még akkor is fuldoklott és köhögött, mikor a fióka, némi nyújtózkodás után, levetette magát a korlátról. A füstalbatrosz nem repült, meg sem mozdította a szárnyait, a földbe csapódás előtti utolsó pillanatban eltűnt. Pontosabban szólva ellobbant, füstté vált. Az udvaron játszódók, lődörgők, bentlakók és látogatók, súlynehéz törpék és a torzonborz, sátánvajat majszoló óriások, az állati atavizmusba visszamenekülők és a csak triplán létező szellemi langaléták meghökkenve figyeltek fel. Pernye és füst szállongott lustán fölfelé, bár szélcsend volt, hogy a magasban újra összeálljon, megtestesüljön, poraiból, hamvaiból madármegtestesüljön egy picivel idősebben és vitorlázva, zuhanva, ködelőtte – füstmögötte, lent eltűnve, fönt újra megjelenve, minden fokkal öregedve folytassa lépcsőzetes útját fajtája titokzatos, ősi fészke felé. A füstalbatrosz faj egy irónia, egy jól sikerült, a főnixekkel szemben megengedett, evolutorikus tréfa. Ez a fajta irónia vagy színpadi gesztus metszi keresztbe a törzsfejlődést, egész fajokat hozhat létre, tizedelhet meg vagy éppen teheti zárójelbe magát a faj, a nem, a fejlődés fogalmát. A mitikus főnixmadár, ez az örökifjú csodalény, aki minden egyes elporladása után frissen, ifjan, ragyogóan támad föl, törvény és vicc-szerűen húzta maga után a füstalbatroszok kormos és aszott, függőleges csapongásaikkal, idézőjelbe tett szétporladásaikkal ténylegesen elemésztődő, entropikus faját. Talán az utolsó feltámadás után a legédesebb a zuhanás, utána szétoszlik a füst.

A második próba sem volt sikeresebb. Teljesen mindegy, hogy merre indulsz el lefelé, soha nem fogsz egy már járt úton a végsőkig menni és soha nem fogod tudni, mikor akadsz el, nem elsősorban saját magad miatt. Hatalmas fogaskerekek között kellett magunkat végigpréselni. Csak később döbbentünk rá, hogy ezek is lépcsők, egymást keresztül-kasul szabdaló, összekapcsolódó, egymásba futó, torlódó és felbomló lépcsők. Minél lejjebb jutottunk, ez a szövevényes lépcső-háló annál kaotikusabb és átláthatatlanabb lett. Minél lejjebb jutottunk, ezek a lépcső-szilánkok és lépcső-fogaskerekek és lépcső-birodalmak egyre sajátosabbak lettek és egymással megférő vagy éppen harcban- és különálló topológiával, saját fizikai világgal rendelkeztek. Megszűnt a homogén gravitációs mező és a mindenre kiterjedő és mindent átfogó természeti törvények kizárólagossága. Volt olyan lépcsőszakasz, ahol fokonként más tömegvonzást tapasztaltunk, ahol szinte lehetetlen volt megbecsülni a következő fok mélységét, ahol másodpercek alatt tettünk meg kilométereket, de a következő méter leküzdése már évekbe telt. Olyan mélyre jutottunk, mint valószínűleg senki azelőtt, kapaszkodtunk az utolsó biztosnak hitt lépcsőfokokba és lógtunk, bámultunk bele a semmibe. Ez a semmi nem egyszerűen sötét volt, nem a feketeségétől borzadtunk el és himbálództunk kővé vált denevérekként fejjel lefelé vagy ki tudja milyen irányba, nem, ez a semmi a szemekben is megjelenő, totális üresség, a félreértett és szétcincált, lelkétől megfosztott tudomány zuhanó üressége, a Név nélküliségének, nélkülözésének üressége volt. Csak néhányan tudtunk visszatalálni az otthonos felső világba.

Ivrojeu kitátotta a száját és seregnyi kolibri zúdult ki rajta, Frontier kihajolt a peremen, figyelmesen nézegette az alatta játszókat és néhány megtapadt szirmot fújt ki a tenyeréből, amik lassan libegtek alá, míg az alant lévők – egyelőre, szirom-előttiségükben - játszották a mai napot. Hannah-Sho úgy látta, úgy tudta látni ezeket a történéseket, ahogyan mások egy szimfóniát hallgatnak. Együtt érzett-rezgett ezekkel a történésekkel, maga előtt sem teljesen világos indokokból figyelt föl bizonyos motívumokra, amik csak egy későbbi szempontból válhattak fontossá, megsejtette az eljövendőt és megsejtett valamit a történések alatti rétegekből, ezekből a kolibri-szirmokból, a párkányon kuporgásból, a hatalmas fej tragikus törékenységéből, várva a harmóniára és várva a disszonanciát. – Kimerültem és nem akartam többé tudni az alapról, nem szomjaztam többé a tudás bizonyosságát, nem kerestem az Egyet. Fáradtan, egyre nehezülő fejemet vonszolva jártam a biztonságos, felső szinteket, teremről teremre, belső palotákon, függőfolyosókon, csarnokokon vágtam keresztül, elképzelhetetlen mennyiségű ismeretanyag vett körbe és itatott át. Nemcsak a szerteszét hányt könyvek, súlyosak és lebegők, szétszórva, ám nem bábeli könyvtár, mert soha nem volt közöttük egység, rend, soha nem foglalta őket egybe katalógus, kizáró, kiátkozó könyvek serege, csupa vad, autonóm világ, de amibe átfolyik, átszüremlik a többi, szövegek folyékonyságát megvalósító, áttetsző, áttetszető irodalom. És nemcsak a falakat elborító szövegek, képek és nyomatok, a szanaszét heverő szobrok, a legváratlanabb helyeken felbukkanó táncosok és előadóművészek játéka, információval terhes, a háttérzenével összekapcsolódó és így komplexebb tudásban szintetizálódó illatokat árasztó füstölők. De volt itt kollagén béke tudományos köntösbe bújtatva, materialista sárkányok vitája az oszthatatlanról, szimulákrum-maratás a ködfátyolba vetítve, néhány különlegesen nehéz, kísérleti ima a Bogárteremben. Ezeket nézegették, körmölték, szagolták, hallgatták, kapargatták a tudósok naphosszat a falak előtt és alatt, a termek sarkaiban, fejüket összedugva vagy csak magányosan, végét-hosszát nem látva szóródtak szét a tudás egyre aprólékosabb, fraktálszerű hajszálerecskéin. Innen kerülhetett ki a te könyved is, – nézett a lányra szigorúan Ivrojeu, ám ezt a szigorúságot némileg enyhítette, hogy bal oldali pofazacskója újból gyanúsan kidudorodott – bár fogalmam sincs hogyan. Rejtélyes és megfejthetetlen, hogy teremnek oda az emberek, tárgyak és egyéb lények, s az onnan való eltűnés sem kevésbé az. Találkoztam tudósokkal kiknek fogalmuk sem volt, mi módon kerültek oda, arról sem, hol vannak tulajdonképpen, de olyannal is, aki már évezredek óta próbált odakerülni és számára is meglepő módon sikerült. Láttam a tudásvágyba bomlott agyú őrülteket, kik őrjöngve vetették ki magukat az ablakon át a mélybe, de másnap újra ott voltak szokott helyükön és megszokott falfeliratukat, tudás-szegmenseiket silabizálták remegő kezekkel, vizenyős tekintettel. Emlékszem másokra, kik minden különösebb látható ok nélkül tűntek el, egyesek azonnal, a kevésbé szerencsések apránként, makacs füstfelhőként oszlottak el, míg csak meg le nem pattogzott minden, rájuk rakódott, ideig-óráig újjáteremtődő, újjászülető felesleg. De termek és tudós szobák, érzéki folyosók, ablakok és falfelületek is tűntek vagy felejtődtek el egyik napról a másikra, hogy a tudás új, eddig ismeretlen birodalmaiba léphessünk és veszejtessünk el.

Ivrojeu elhallgatott. Látszott rajta, hogy még a füstalbatrosznál is súlyosabb szülést készül elviselni és valami egészen másfajta mélységet világra hozni. Óriásira tátotta száját. Megszülte önmagát. Ivrojeu, aki született, kis, tömzsi szárnyaival, súlyos fejét lelógatva, nehézkesen repkedni kezdett köröttük. Ivrojeu, aki szült, levetett, elhasznált kabátként omlott a földre és orbitális feje normál méretűre zsugorodott vissza. Az újszülött, a madár-Ivrojeu, nemzőjének szinte tökéletes mása, de vele nem azonos, szintén tágulni kezdett, feje felpuffadt és hörögve-öklendezve köpte ki, hozta világra Ivrojeu-t, a harmadik generációt, egy már kevésbé hasonlító, de jobban repülő, életképesebb egyedet, míg ő, a születettből szülő elhalványult, fakó burokként hullott vissza a földre. Sorra születtek az Ivrojeu-k, köpködve, hányva, okádva a következőt, egyre apróbban és kevésbé hasonlítva az eredetire, röptük fokról-fokra gyorsabb és bonyolultabb, haláluk brutálisabb, megrázóbb lett. A végén már valósággal kirobbantak elődjükből, csak néhány tollpihe maradt a sorozat megelőző tagjából az újonnan született körül. Követhetetlen, gépágyúszerű lüktetés, a születés és halál eleddig ismeretlen gyorsaságú, groteszk tánca, az evoluon faj újabb, idio-szeriatikus példánya. Eltűntek a szem elől. Vajon ezek a szemmel már nem látható, szupergyors és szuperintelligens aprócska lények megnyugszanak önmagukban, valaha? Senki nem tudja, meddig folytatódik ez az őrült zuhanás az utódokba, a leszármazási fejlődés szubatomi szintekig gravitáló, kilátástalan paródiája.

Ivrojeu, az eredeti, az evoluon atyja, kezdett magához térni. A szokatlanul könnyed fej és megkönnyebbült test ide-oda hajladozott a kora délutáni szélben, Frontier bohócszerűen, bár ott a magasban nem egészen veszélytelenül, lekövette mozdulatait és a többiek nevetni kezdtek a két, szimmetrikusan és élvezettel hajlongó fűzfaágon. Ivrojeu, sápadt, kicsiny arcát tapogatva, rátért utolsó alászállására: Ezt már nem én akartam.

(folyt. köv.)

(a szerző megjegyzése: Az első alászállás végét, a kikukucskálást a sziklaperem mögül, a meredély hívó szavára hallgatást, a nyiladozó értelem első beletekintését saját félelmeibe és vágyaiba láthatják is a kedves olvasók, ha elzarándokolnak a pandorai képtárba. A jégsziget északi csücskén található múzeum megközelítése nem egyszerű, de megéri a fáradtságot. A kegyetlenül metsző, sarkvidéki viharból bejutva az épületbe szinte azonnal belesüppedünk abba a párás, üvegházi, mediterrán klímába, amit nem valamiféle fűtőberendezés, hanem maguk a kiállított műalkotások árasztanak és biztosítanak. A szóban forgó festmény a legfelső szint egyik sarokgalériájában található. A kép közepén, a szikla hasadékában látjuk az utazókat, szolid túrafelszerelésben, vértelen, gyötört arcok bámulnak ránk. El kell telni egy kis időnek, míg a kép szemlélője realizálja, hogy ő maga az, aki kiugrott a mélység fölé, ő maga az, aki elvetette magát a biztos sziklafalról. A festmény elhelyezése nem mellékes. Az épület legészakibb sarkában áll, háromszöget képezve a falakkal és mellette a két hatalmas ablaküvegen keresztül láthatjuk a hó és jégvihar szüntelen támadásait, s a képtár e sarkvidéki tombolást széthasító erejét. Mintha folyamatosan haladnánk előre, ezzel az ékkel fúrnánk magunkat bele a fehér pusztaságába. Ezen a lépen nem láthatjuk az oldalsó sziklafalak díszítményeit, azokat a gyönyörű, festett képeket és karcokat, melyekért megérné ez a halálugrás. Egyes mértékadó, művészettörténész körök azt állítják, ez csak egy triptichon középső táblája és a két, eddig meg nem talált, szélső táblán vannak ezek a képek, eme vizuális tudás esszenciája. De ez az elmélet csak e körök rugalmatlan látásmódjáról és szegényes, félénk fantáziájáról tesz tanúbizonyságot, elképzelni sem tudják, hogy egy műalkotás is tudja tartalmazni a világot, ahogyan az tartalmazza őt. Ez a festmény önmagában áll, de nem önmagáért. Fizikai kerete nem határolja le. A hasadékban lévők pillantása, a visszahőkölő tériszony és rémület, amivel szemlélik az őket nézőket, az ugrót, kibillenti a képet az objektum ontológiai státuszából. Az ugrás és a rémület trópusa játszik itt egymással, a képen kívüliségbe ugrottunk a képen kívüliségért és e kettőt a mű kell, hogy összekösse a szédület és zuhanás és rémület megjelenítésével. – ch)