automatice

 Szokás szerint késő este indult haza. Fáradtan, de rugalmas léptekkel haladt át a konok lépcsőkön, a széttaposott utcákon, a bizalmatlan árkádok alatt. Szerette ilyenkor magát érzékenyre hangolni, figyelni az amúgy fel nem tűnő árnyalatokra, az apró neszekre, halk ritmusokra, a visszahúzódó térbeliségre. Ez az érzékelés-változásra való képessége sokszor elbűvölte, lassított, megtapintott valamit, szinte újratanulta maga körül a világot. A háza előtt mindig megállt egy percre, egyenesen, kicsit nyújtózkodva nézett föl a sötétlő tömegre, és a vigyorgását, a nyugodt élvezetnek ezt a sokszor félreértett testi megnyilvánulását, most sem sikerült elfojtania. Ez a két, szemben, vagy inkább egymás mellett, álló, az éjszakában pihenő tömeg mozdulatlan, chirico-i várakozással figyelte egymást, azaz a csak néha és alig hallhatóan, a másik felé áradó fojtott, ritmikus dübögés pándimenzionisztikus fragmentumait. (Ez a pulzálás tanít(hat), mint ahogy taníthat egy váratlan beszélgetés-foszlány, egy arc látványa, szándéktalan mozdulatok, néhány odavetett sor, taníthat a lehető legantifilozofikusabb értelemben, az idegen valójának és nem pedig motivációinak megtapasztalása értelmében.) A férfi - mindezek végiggondolása nélkül -  benyitott az utcának felkínálkozó, tágas, mediterrán jellegű lépcsőházba. Itt már csend volt, a legkülönbözőbb cserepekből és vázákból kiburjánzó növényzet lepte el a falakat, a korlátot, a sarkokat, hogy most békésen aludjanak a beszűrődő fényben, csak a léptek zajára rebbentek meg néha; elidegenített macskák - megannyi kis relax-csomó - pislogtak álmosan a felfelé haladó alakra, néhányuk félálmában még azt is hihette, hogy fújt rá. Óvatosan lépett be a lakásba, nehogy felébressze az ott alvót, és egyenesen a fürdőszobába ment. Anélkül, hogy a tükörbe nézett volna, rögzült, már-már rituális mozdulatokkal vetkőzött. Tökéletesen ellazulva pihent el az előre elkészített hűvös fürdővízben. Később, hangtalan léptekkel kiment a nap utolsó cigarettájára. Mint egy rongydarab ült ott az erkély tövében, lehajtott fejjel, meredten figyelte ujjai táncát, ahogy azok szinte már maguktól sodorják össze a dohányszálakat. Fejét az oszlopnak döntötte, hátát az elmúlt napnak. A napi feszültség kilégzésszerű dinamikával, mindenféle tudatosság és technika nélkül távozott el belőle. Gondolatai olyanok voltak mint testi valója, mint életének minden egyes napja. Egy tömbből hasítva, finommegmunkálás nélkül. Még hosszan és érzelemmentesen pislogott le az utcára, a városra - és még egyszer, utoljára megkísértették a Körkörös romok - mielőtt visszament volna a lakásba.