automatice

 

A borzas, szőke hajzuhatagot úgy cibálta a part menti szél, mint egy magára hagyott, harcban megtépett, büszke zászlót. Lobogott és verdesett, mint a körülötte repkedő, neki udvarló gömbsirályok, mérgesen és ittasan és boldogan, ugyanis a gazdája is mérges volt és ittas és boldog. Hannah Sho kedvenc kocsmájának teraszán üldögélt három-négy kilométerrel a víz szintje fölött és egyáltalán nem bánta, hogy arcát-vállát, a maga elé kiterített papírhalmokat csapkodja ilyen intenzitással a haja. Boldog ittassága rendíthetetlen és permanens mámorából fakadt, az alapkarakteréből, amit a mérge burokként ölelt át, ahogyan egy tornádó öleli körbe féltő gyengédséggel benső csendjét. De ez a belső, békés mag, ez az „aranyló, dús lélek” – ahogyan azt Frontier pszichiátere nem kevéssé találóan megjegyezte – most egészen picire zsugorodott és félénk tintahalként nagyon mélyre húzódott, meglapult a mélytengeri rétegek között. Ugyanis pár perccel ezelőtt füttyögést hallott és ahogy felpillantott látta, hogy a helyi légvitorlászok vadonatúj suttyingákkal fölszerelkezve jöttek már megint madarakat irtani. A füttyök neki szóltak, azok a legmodernebb fegyverek pedig az öldöklésnek. A suttyinga egy roppant veszélyes, éppen ezért igen érdekes eszköz: általában két és fél - három méter hosszú fémrúd, a végén egy aprócska, billenős csigával. Első, avatatlan pillantásra úgy működik, hogy ezt a rudat meglendítve a végéből kilökődik egy hegyes tüske, ami azután az áldozatába csapódva dumdum-golyó-szerűen szétroncsolja annak belső szerveit. A valóságban ez egy sokkal filozofikusabb, szofisztikáltabb fegyver, hiszen a konstruktőrök nem azért töltöttek hosszú éveket a kifejlesztésével, hogy legyen egy újabb, egyszerű, parittya-elven működő, kőkorszaki bunkó. Se tárgy, se kezelő szinten. Ez a fegyver majdnem olyan veszélyes arra, aki kezeli, mint arra, akit célba vesznek vele. A fejlesztési koncepció mélyén – talán öntudatlanul – a szamuráj-kard harci aurája rezgett, de mint távolra ható fegyver. Ez az aura egy olyan totalitás, amely egyetlen, szétbonthatatlan, atomi egységbe rendezi a küzdő feleket, egy olyan bíró, döntnök és pártatlanul szemlélődő harmadik fél nélküli szituációt teremt meg, ahol a lehető legnagyobb felületen ragadható meg a másik. Ennélfogva aki suttyingával ölni akar, annak maradéktalanul át kell élni, érezni áldozata helyzetét. Te vagy az, aki ott repülsz, szaladsz, menekülsz, te vagy, aki bármely pillanatban elkészült a halálra. Tat tuam asi. Az vagy te. Nem isten, nem a végtelen, nem egy magasabb dimenzióbeli lény, hanem a másik. Előbb a rettegése tör rád, hogy később minden, pihenésedet szolgáló helyből, a lombok árapályát figyelő fél-meditációidból, a késő esti cigaretták füstjéből, a neked kedvesek tekintetéből, tehát minden biztonságosnak tudott, hitt zugból traumatrop-szerű kattogással törjenek, ugassanak rád az arcok. Ha vállalod ezt, ha magadra tudod venni ellenséged, áldozatod súlyát, akkor leszel csak képes igazán hatékonyan használni ezt a fegyvert. Egy madarat megölni nem nehéz, viszont átvenni az elröppenés előtti – leküzdhetetlen és rutinná alakíthatatlan – bizonytalanságát, a repülés és zuhanás eufóriáját, a gyors döntések cicázó, cikázó véglegességét, ezt a hiperventillációba bukó szívként verdeső testiséget, tehát eredményesen vadászni rá egy ilyen rezdület-fegyverrel – nos, ez nem egyszerű, és ezek a ricsajos vitorlászok nem úgy tűntek, mintha felkészültek volna erre a precíz vadászatra.

Hannah Sho óvatosan sóhajtott egyet és – ugyan még fél szemmel ezeket a vandálokat figyelve, de - visszafordult a munkájához; egy furcsa alakú könyvet – vagy könyvszerű dolgot tanulmányozott, legbecsesebb darabját utóbbi zsákmányszerző körútjaiknak. Alighogy kezébe vette, előbbi idegessége nyomtalanul eltűnt – mint, mikor először megérinthette, egy fényűzően berendezett kastély térképcsarnokában, miközben barbár hordák torlódtak fel körülöttük, akkor is ugyanez az érzés ragadta meg - és egy olyasfajta lassú nyugalom árasztotta el, mint amellyel az alattuk hullámzó felhők buknak egyik alakból a másikba, és amely nyugalom furcsán ismerős volt a számára. Egy lassú, lelket-felhőt formáló, transzformációs zsongás szállta meg, és ő békésen pihent el benne, mint egy óriás kezében. Tőle amúgy sem volt idegen ez a fajta érzés, ez a relaxos-xanaxos meditatív stich; barátai ismerték ezt az oldalát és – amúgy hibásan, ám Hannah Sho nem sokat törődött címkékkel, titulusokkal - nevet is adtak neki: a sho-i panteizmus. De ez az állapot most kicsit más volt, szikárabb, ellentmondást nem tűrőbb és már tudta is, hogy mire emlékezteti; gondolatban visszakerült abba a száraz, levelekkel kibélelt, novemberi délutánba, az idegszanatórium parkjába, ahová Frontier vitte el sétálni és bemutatni a barátainak. Ez az emlék lassan jött elő és órákba telt az eltűnése is; nem egy fénykép élességével hasított belé s nem is a tudatalattiból mart föl, inkább egy olyasféle békés, sűrű élményanyag volt, amely az átélése pillanatában nem is tűnik különösebben jelentősnek, csak napok vagy hónapok vagy évek múltán kezd el átitatni, mint egy forró égitest lelassított, belső robbanása. (És kialakul egy hosszabb-rövidebb időn át tartó szimbiózisa a „törmelékkel” azoknak, kik hagynak magukban időt ilyen belső égitestek szétesésére.) A parkot mintha Escher rajzolta volna finom, élvezetes és nemkülönben bizarr vonásokkal. A zöldtáncú fák, a gép- és üvegházak páfrány-öltözéke, a szanatórium barátságosan sárga épülete hatalmas ablaktábláival, a csikorgó kavicsfolyamok és levélseregek trajektóriái alárendelve a szökőkutak – ezen furcsa, megmerevedett, ki tudja milyen korból itt-maradt állat-lények – vezérelvének, mind igyekeztek, rohantak abba az escheri enyészpontba, egy magányosan álló, különös szoborhoz, amely szükségszerűen megszakította, meg kellett, hogy szakítsa ezt a bolondos szőttest. Frontier egyenesen idevezette a lányt. Két óriás ült ott a szoborkolosszus előtt, ritkán szóltak egymáshoz, és ezt is gyakran megszakították, ki-ki a saját rituáléjával. Az egyik olykor hajlongani kezdett és rigmusokkal billentette magát tovább, nem akart beleragadni egyetlen pillanatba sem, a másik – az ún. pszichiáter – ilyenkor rágyújtott hosszú, orosz cigarettái egyikére, olyasféleképpen lassítani kívánva így a betege által leküzdött perceket, ahogy egy madár próbál fékezni a szárnyaival. Szóval hagytak időt egymásnak és ez a bensőséges, de teljesen tolakodásmentes viszony megérintette Hannah Sho-t, a tengerzúgás is abbamaradt, pedig azt mindig hallotta, függetlenül attól, milyen mélyre hatolt be a szárazföldön. Csodálkozva is pislogott rájuk, a borostás, barátságos arcukra, majd ez a csodálkozás meghökkenésbe csapott át, mikor elismerő hang ütötte meg a fülét, bár egyikük száját sem látta mozogni: „Maga sokat öl és még sincs bűntudata!” – A pszichiáter erre hidegen felnevetett, mint ahogy a szél nevet a bükkfák között: – „Jól beszélsz barátom, O’Flex Prokov! Én is szeretnék abban a világban élni, mit ő teremt!” – Ezután a néhány, rejtélyes szó után mindketten magukba merültek, és habár Frontier lassan továbbsétált, a lány még kettejükkel maradt egy kis ideig.

Hannah Sho lapozgatott a könyvben és mosolygott; a lapok jobb oldalán volt a tulajdonképpeni szöveg a lehető legbizarabb és legegzotikusabb dialektusokban, bal oldalon pedig valamiféle útmutató az értelmezéshez. Úgy festett, mint valami lazán összetákolt lista különféle emberekről, ahol az egyes részleteket jól-rosszul megértve egy nagyobb összefüggést teljesen eltorzítva, homályosabban, vagy ha szerencsénk van, éppen hogy élesebben láthatunk. Kezeivel végigsimított néhány lapot, ugyanis látszólag teljesen rendezetlenül némely lapok dombor-nyomottak voltak, mások szinte áttetszően vékonyak és vászonból, bőrből, farostból, papiruszból és többféle nemesfémből készülhettek, szinte kaotikus egyveleget alkotva. Érdeklődve kutatott nevek után - azoknak az írásjelét legalább ki tudta silabizálni – amikor egyszer csak felismerte a Prokov nevet. Összerándult, mint akit rajtakapnak és ez a sokat látott kislány összecsukta a könyvet, ami érdekes módon minden nyitás-csukás után, mintha más formájú és vastagságú lett volna. Mielőtt a siklóruhájában levetette volna magát a mélybe még utoljára átpillantott a gyilkosokra. A legtöbbje eltűnt(ahogy visszafelé kutatott memóriája hang-regisztereiben, zuhanó sikolyokat vélt kihallani), egy maroknyian pedig, szétroncsolt testükkel festették át a szirt csúcsát. Hannah Sho vállat vont és sirállyá változott.