Joe Heller emlékére
-Kurvák vére, pfejj!!! – ordított bele mellettem az iroda csendjébe Jagoda, én pedig összegezve lelkem minden érzékeny rezdülését, pillanatnyi összpontosítás után, tetszetős, vállból indított lendítéssel vágtam bele félliteres üvegkorsómat a személyzeti osztály újonnan gravírozott ajtajába. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mintákból élek, így ez a szépen kivitelezett mozdulat, ez az álomszerűen megrajzolt ív, a váll-csípőm keresztvonalának harmonikus spirálja és a gyakorlat végén ragadozószerűen megmerevedett, büszke pillanat mind-mind egy híres atlétát másolt, ahogyan a beszédstílusom, az étkezési vagy szexuális szokásaim, a járásom mintája, ritmusa is fölveszi azét, akivel eszem, beszélgetek, szeretkezek vagy sétálok. A legtöbb ember fedezéket jelent számomra a fürkésző tekintetek elől. Az egyiktől a másikig futok és lebukok mögéjük, a karakterük, a ritmusuk, egy-egy jellemző vonásuk mögé. Erőteljesebb vonásoknál, ízeknél lehet ez feltűnő, adott esetben bosszantó, pl. addikcióknál vagy valamiféle mentális devianciánál. Nem tudom, miért csinálom. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy lógatom a fejem és csorog a nyál a számból, mint a söntés másik oldalán ülő, idült alkoholistának, hogy rángatózva, peckesen robogok le a lépcsőn, ahogyan azt pár perccel korábban a vezérigazgató-helyettestől láttam, hogy könnyes szemmel végigénekelek néhány strófát valamely utcai szekta zenész-adakozó-kéregető katonáival.) Hirtelen, a másodperc törtrésze alatt felgyorsítottam a belső órámat, hogy alaposan kiélvezhessem, ahogyan az üvegajtó átpókhálósodik, berobban és millió darabkára esik szét. A szemem sarkából láttam, hogy Genrih is hasonlóképpen tesz, az elmúlt hét végén tanítottam neki, valahányadik vodka után, ezt a trükköt; kicsit csodálkoztam is, hogy már ilyen jól tudja alkalmazni. Amíg az ajtóban kialakultak az első nagyobb hasadékok, volt időm megfigyelni Genrih profilját is, félrecsapott tányérsapkáját, éles metszésű, határozott vonalú orrát, pimasz, mohó, hímsovén tekintetét, ahogyan szinte kocsányon lógott ki héj nélküli szemgödreiből, gunyoros-cafrangos száját, ahogyan feleselt homlokának kisimíthatatlan ráncaival, ócska kecskeszakállát. Beesett, nevetséges, kegyetlen, szűzi, desperát. Nem tudok egyértelmű és konzisztens karaktert megfogni rajta, mint egy prizmagömb, megfoghatatlanul sok oldala van, hol szépen csillog, hol sötét anyagot lövell ki magából, de csak tükröz és felszínes és végtelenül sekélyes. Pont ezért kedvelem. Én mindent magamba szívok és ott, belül rontom meg, ő már eleve és azonnal a roncsolt, abszurd, félreértett képét adja vissza a világnak. Ő ezáltal őszintébb, de romlottabb is. Ő Káin és én is Káin vagyok, az elfeledett ikertestvérek, a sekélyes és a még sekélyesebb Káin, a fantom-Káin és a másik, akikből egyet csinált a történelem. Sekélyes csak az tud lenni, aki megjárta a pokol, a lét legmélyebb bugyrait, aki olyan mélyre ereszkedett, hogy már a visszatérés is kétségessé vált, de most már csak nevet ezen, még ha magában nem is rendezte le a dolgot. Sekélyesnek lenni a színlelés, a maszk viselésének magas fokú gyakorlata. Sekélyesnek lenni nem egyszerű, egy bizonyos fajta – talán humorosnak is nevezhető – alap beállítottság, leheletnyi (még épp nem mérgező), saját magunkra irányított cinizmus és energia befektetése szükséges hozzá. Jagodának - Genrih Grigorjevics Jagodának hívom a hírhedt NKVD vezér után – a színlelés volt a lételeme, a tulajdonképpeni közege. Ő színlel, én utánzok. Amikor ideérkezésem után pár hónappal, kiismerve már az itteni viszonyokat és valahol pontosan ezért, nagy, öles betűkkel, pop-artos stílusban kiírtam a faliújságra a Feljegyzések az egérlyukból első négy mondatát: „Beteg ember vagyok. Rosszindulatú ember vagyok. Egy cseppet se vagyok rokonszenves. Azt hiszem, fáj a májam.” Jagoda nyüszítve röhögött és úgy vigyorgott napokig, mint ahogyan egy-egy jobban sikerült kurvázás után szokott. (Minden jó poénnak van egy durva, első pillantásra is könnyen felfogható és megemészthető része és van egy efölött a durva rész fölött irizáló, alig észrevehető része is, a poén sóhaja. Az előbbi adja a tréfa anyagát, azt a matériát, amibe ezzel a sóhajjal belekarcolhatunk, ezzel a füstszerű vagy éppen gyémántkeménységű résszel díszíthetjük vagy kedvünk szerint irányíthatjuk. A poén durva része szokott csattani, ez ajtóstól ront az agyunkba, ezt mindenki érti és harsogva röhögünk. A sóhajt sokan nem értik, a sóhajt sokaknak nem is kell érteni, mert míg a durva rész személytelen, addig a sóhajnál nem mindegy ki meséli vagy adja elő a viccet. A sóhaj nem megfogható, valahogyan a léttel van kapcsolatban, valami törés, magát a poént lehetővé tevő szomorú közeg referenciája. Például a faliújságnál történtek sóhaja a láthatatlanság. Hogy ez az érzelmi és szellemi sivárság tényleg és totálisan sötét, önnönmagára záródóan az. Semmit se látni, se hallani, de ezt megmutatni, bebizonyítani sem lehetséges. A minap megfeledkeztem – az ottani ön – magamról és elfütyültem a zsarátnok-szimfónia II. tételének néhány hangját, egymás után, szépen, ahogyan kell. Eltűntem. A folyosón nekem ütköztek, ha szóltam valakihez, nem válaszolt, néhány órára megszűntem létezni a számukra. Nincs szimfónia.) Megmutatta az ipari kamerák felvételeit, melyeken éppen a nagy igyekezettől lógó nyelvvel ragasztgatom föl a betűket, mire elneveztem őt Dzerzsinszkijnek. Ez megalapozta a barátságunkat. Természetesen nem azért a lusta analógiáért imádta az általam ráaggatott gúnyneveit, mert történetesen a belső ellenőrzési osztály vezetője volt. Mindig egy-egy nagyobb átszervezés, vezetők cseréje után kezdtem hívni, tiszteletem és cinizmusom jeléül, kalapomat megemelve a túlélési képességeiért a soron következő GPU főhóhér nevén. Így lett később Mensinszkij, legutóbb pedig Jagoda. Dobogó szívvel és csillogó szemmel várja mindig a következő nevet, mellyel – szerinte – töményebben és pontosabban tudom kifejezni az erőviszonyokat, az ő beágyazottságát a cég életébe, ezáltal a lehetőségeit és lehetséges buktatóit, mint bármilyen drága pénzen vett elemzés, kémkedés. Szóval egyedül ő volt az, aki finom humora okán és sekélyessége szabadságában – amit nem utolsósorban az enyémhez mérhető műveltsége és intelligenciája biztosít -, majdnem teljes egészében értékelni tudta ezen első – és sok későbbi – tréfámat. Senki más nem ért föl eddig, gyanítom legtöbbjének még a mondatokat sem sikerült összeraknia. És persze a félelem. Ebben is kiegészítjük egymást. Ő másoktól tart, hogy üldözik, bántani fogják, nem szeretik, én magamtól félek. Most sem tudtam megállni és elképzeltem, hogy az ajtóval egyetemben Jagoda arca is szilánkosra törik. Abban a pillanatban visszahőköltem és kiestem a lassított időből…
Én, Bobby M’locus, ünnepélyesen fogadom, hogy megszabadulok rögeszméimtől. Nem nyitogatom az ajtót háromszor mielőtt belépek valahová és kétszer mikor ki. Nem fordulok vissza jobb oldalt egy nő után, ha már balra megtettem (csak hogy visszabillentsem valahogyan a világ egyensúlyát). Nem tűzök ki magam elé részidőket (például, hogy hamarabb kell eldarálnom magamban egy vers első strófáját, mint hogy az a közeledő koldus megszólítana vagy hamarabb kijutok-e egy koncertteremből – nem törődve a rosszalló pillantásokkal – mint hogy az utolsó hang elhalna – és persze mindig elégedetlenül nyugtázom, hogy ez utóbbit nem tudom ellenőrizni; persze ellenőrzés-mániákus is vagyok – próbálom leellenőrizni magamat, hogy az ellenőrizhetetlen szituációkban hogyan viselkedek). És elsősorban és legfőképp lemondok arról a nőről. Békés, becsületes, kurvázós életet fogok élni. Persze nem leszek rá képes, és csak saját gyengeségemet bizonyítom, de e bizonyíték kéjes, az a nő pedig kétségbeejtő. Mielőtt életemben először megpillantottam volna, már magába szippantott az őt körülvevő csönd. Pár perccel később arra eszméltem, hogy Jagoda ordít suttogva a fülembe, hogy térjek magamhoz. Nem emlékeztem az alakjára, az arcára, sem arra, hogy egyáltalán váltottunk-e pár szót, csak karkötőjének az egyik kövét, egy égővörös rubintot bámultam. (Mint amikor egy másik nőnek – egy gyönyörű, göndör-fekete hajú, mediterrán nőnek - a nyakláncáról nem bírtam levenni a szememet. Az egy fából faragott, kis totemékszer volt. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de a XIX. században találkoztam vele egy kormos, sötét kávéházban. Valaki kilép reggel az ajtón és elégedetten vagy szomorúan, komoran vagy éppen valamitől feldobva nyugtázza, hogy egy hét után végre kisütött a nap, a szomszédnak megint kiszökött a kutyája, esetleg a tegnap esti utcabál maradékai csikorognak a talpa alatt. Szóval, hogy megváltozott körülötte a világ. Nálam ez a változás picit nagyobb mértékű. Reggel elindulok a munkába és egyszer csak azt veszem észre, hogy lovas-kocsik robognak el mellettem és én már nem adatbázis-programozó vagyok egy ultramodern üvegpalotában, hanem egy híres bécsi idegsebész segédjeként lobotómiás műtétre készülök, vagy egy általam ismeretlen korban és ismeretlen rendeltetésű gépházban rakom össze az éjszakát, vagy egy hatalmas kemencét fűtök be valahol a távol-keleten és elfordulok, hogy ne lássam, mit égetnek el benne.) Hamuban pislákoló, utolsó, izzó fadarab. Napokig csak ezt jelentette számomra az az ékszer és az azt hordozó, nagy részében megégett, felhólyagosodott, ellenállhatatlan női test. Nem ismerem, nem tudom a nevét, nem tudom megragadni, csak ezzel az imával tudom hívni: Hamuban pislákoló, utolsó, izzó fadarab. (Valami szekta tagja volt régebben, egy végeláthatatlan roncstelepen éltek, rozsdás, csikorgó gépszörnyek ölében. A vezérük egy reggel kinyilatkoztatást kapott, tehát hatalmas máglyát építettek gumiból, hulladékpapírból és mindenféle éghető anyagból, lelocsolták benzinnel és belefészkelték magukat. Senki nem érti, hogy ez a nő hogyan élhette túl. Hamuban pislákoló, utolsó, izzó fadarab.) A kollégák irtóztak tőle, én megőrültem érte, az itt-ott elszenesedett bőréért, megégett, felnyírt varkocsáért, begyulladt szemeiért, álmosan lecsengő idegrángásaiért. Nem bírtam uralkodni magamon, ha a közelemben volt. Mintha néhány mozdulatának és gesztusának egyenes vonalú, azonnali összeköttetése lett volna az én érző idegsejtjeimmel. Utánzási kényszerem nála nemcsak felerősödött, hanem szinte beleolvadtam a test-játékába. A közelében jobban tudatában voltam az ő testének, mint a sajátoménak, mintha kitépte és magával ragadta volna a lelkemet s én kettőnk közt lebegtem volna a vigasztalan űrben. Soha nem tudtam átfogni egyszerre egy pillantással, csak egy-egy részletet tudtam megfigyelni rajta, egyszerűen ahhoz hasonlatosan nem voltam rá képes, ahogy a Napba sem tudunk sokáig nézni. Csak a karjának az ívét, a sálja nyugtalanító mintáját, egy heget az arcán, szétharapott, aszimmetrikus ajkait. A hirtelen beállt csendről értesültem mindig először, hogy a közelemben van. A léptei, ahogyan egy csészét az asztalra tett, ahogyan macskaszerűen végigdörzsölte az állát, mindez egyetlen hang nélkül, nesztelenül történt. Utolsó élményem vele egy orgazmus volt. Egyik kora hajnalban ott ült a közös étkezőben, résnyire szűkült szemmel és léttel, és szokása szerint hagyta kihűlni a kávéját. Észrevett egy gyönyörű, lédús almát az asztal közepén és azonnal, rebbenés-szerűen nyúlt oda. Ujjaiból, ezekből a szétrágott, sebes csonkokból – melyeket még a távolból is kibírhatatlanul érzékinek találtam - kis tölcsért formált, úgy közeledett a gyümölcs felé, lassan súrolva végig az asztal lapját. Azonban mielőtt megérintette volna, a mozdulat végérvényesen és jóvátehetetlenül megtorpant. A törés utáni következő pillanatban már kezében volt az alma és a mellkasa felszabadultan emelkedett meg, de a hörgő sóhaj már belőlem szakadt föl. Kimenekültem onnan.
Az az utolsó előtti pillanat, a megtorpanás pillanata lassan elmerült és tudtam, soha nem fog többé a felszínre jutni. De még a mélyből is segített, hogy ne öljem meg ott helyben Jagodát, amikor kacsintva közölte, hogy végre kioltotta az izzó fadarabot. Udvariasan visszamosolyogtam rá és találtam magamban egy elhagyatott részt, ahol megtörhettem picit ezt a pillanatot. A személyzeti osztály ajtaja végül is beszakadt, óriási sivalkodás és rohangálás tört ki, Jagoda a térdét csapkodta, én pedig kimentem egy cigarettára. Csak az első pár slukkot szívtam el, aztán néztem, hogy emészti el magát. Lassan égett le.
