Swinhoe vagyok, a fő-királyi álomműves. Csak az idegeneknek kell így bemutatkoznom, itt az udvarban - ahogyan kissé lekicsinylően ezt a monumentális kastélykomplexumot hívják - a nevem és a mesterségem egyet jelent. A swin a mi nyelvünkön jelenthet merülést, könnyedséggel csak esetenként telve, semmiképpen sem egy kő zuhanása, inkább egy pihetoll lassú lebegése a földfelszín felé, a külső befolyásokra igen érzékeny, rétegszerű, nyugodt alábukás. De különleges kávé-koktélunknak is ez a neve, ennek a receptbe foglalhatatlan, többszintes italkülönlegességnek, amit nem csak az adott ivókehelyben látható rétegződése miatt hívnak többszintesnek, hanem elfogyasztásának kronológiai jellegzetessége miatt is. Ha valakinek ezt az italt főzzük, azt úgy mondjuk, hogy időt adunk neki. A swin nem egyetlen csésze kávét jelent, hanem - akár egy napon át tartó - rituális alászállást. Az első csészényit rendszerint a padláson, vagy a ház valamely magas, kitüntetett pontján isszuk meg, ez üdítő és tiszta és amfetaminnal dúsított, felpezsdíti az embert. Ilyenkor kacagva, felszabadultan lógatjuk a lábunkat és gyermeki gondolatokat vitatunk meg a barátainkkal. A következő körökben egyre lejjebb haladunk, az épület alsóbb szintjeire, le a földszintre, ki a kertbe, le a folyópartra vagy a pincékbe. Az odakészített italok is egyre sűrűbbek, nehezebbek, zaccosabbak, józanító hatásuk nyilvánvalóbb (ahogyan egy műalkotáshoz is mindég közelebb és közelebb ülünk, vagy távolodunk tőle, vagy egy zeneművet nagyobb odafigyeléssel hallgatunk, elmerülünk bennük, a swin esetében a mű maga a lét, ennek a napnak a léte). A vidámság alábbhagy, a szavak suttogóvá válnak, a társaság megritkul, szétszéled. A hagyományos kikapcsolódások, részeg tivornyák ellenpólusa ez a ceremoniális józanodás. És a nap végén, a mélyponton, egy katlan vagy forrás aljában pihegve, ha valaki hajlandó eljutni addig az önmagával való szembenézésben, mindenki megmerítkezik a tiszta vízben. Figyelemreméltó hasonlóságot találtam az önök egyik vallásában. Ha jól emlékszem keresztelésnek hívják. A víz alá merülés, a felejtésbe bukás itatódik ott át az újra megszületés reményével, ami olyan ajándék, hogy őszinte meghökkenésre késztetett önökkel kapcsolatban. A nevem második fele, a hoe egy jelölő, sőt egy rang, a legmagasabb mesterségbeli tudás rangja, de garanciát is jelent a minőségre, ha valaki hoe, akkor ez nemcsak azt jelzi, hogy a szakmájában a legmagasabb tudással bír, hanem, hogy egyben jót is áll a munkájáért. Hogy valamennyire érthető legyen a történetem, szólnom kell még a nevemben szereplő ’w’ hangról. Persze csak az önök ábécéjében jelölöm ’w’-vel, valójában nem úgy kell kiejteni, ahogyan azt errefelé ismerik. Ezt a hangot nem tudják megtanulni a gyerekek önmaguktól, a szokott módon, a saját beszédkészségük kialakulásával. Elsajátítása, ha egyáltalán, a késő kamaszkor idejére esik. Valakinek később, mások pedig soha nem tudják magukévá tenni a kiejtését. Egy játékeszköz szolgál ennek megtanulására, egy aprócska, faragott síp, amely fújási technikájának, tanulási folyamatának íve van. Egy avatatlan külső szemlélő (beszélő) ugyanolyan zöngétlen, fals hangot tud csak előcsalni belőle, mint az, aki már tökéletesen ki tudja ejteni a ’w’-t. A gyakorlási folyamat zenitjén viszont, énekesmadarak és -lányok seregei követnek és úgy dorombolnak körülötted, mint egy macska, csakhogy újra hallhassák varázslatos hangjaidat. De ezeket a hangokat, a síp kezelésének ezt a csodálatos technikáját el kell felejteni. Meg kell tanulni egy nem természetes hangképzést, ezáltal önművelést, kultúrát kell létrehozni, majd félredobva a segédeszközöket saját önmagunkból is meg kell tudnunk tenni ugyanezt, ezáltal újraértelmezve – éltetve a tradíciót. Aki megáll a folyamat közepén, az tulajdonképpen még messzebb van a ’w’ hangtól, mint az, aki még el sem kezdett gyakorolni ezen a kis játéksípon. Aki megelégszik azzal, hogy szép hangokat tud fújni és nem hajlandó lassanként elfelejteni a hangszert, az csupán egy holt terhet cipel magával. Nem köti semmi - alkotón - a múlthoz, ezekhez a csodálatosan megalkotott hangokhoz, soha nem lesz képes – értőn, élő viszonyulással - beszélni a nyelvünkön. S akik nem értik meg a síp elhagyásának szükségességét, azok azt sem értik, hogy az én munkám nem elsősorban abban áll, hogy az uralkodót legyezem, miközben alszik. Kívülről persze úgy tűnhet, hogy egy majdnem meztelen herélt feszülten figyeli az alvót és néha legyint egyet a különlegesen hajlékony legyezőjével. Ebbe a legyezőbe hajszálnál is vékonyabb ion-ötvözet szálak vannak beleszőve, amik úgy simítják vagy borzolják az agyhullámokat, mint közönséges fésű a hajat. De nem vagyok holmi botcsinálta pszicho-sebész sem. Az álomművesség nem uralási aktus, abban az értelemben, ahogyan egy gyógyító vagy sebész uralja az adott, fájdalmas testrészt. Elmerülök olyan mélyre, amennyire tudok és merek, ahogy teszi azt az uralkodóm is, csak ő a pihentető illetve serkentő álmaiban, én pedig az ő motívumaiban. Érzem az orromban azokat a porszagú, nyári délutánjait, a hátamban annak az ósdi, vasalt utazóládának a nyomását, ahogy sokszor ott aludt el gyerekkorában, a félig nyitott, panoramikus keresztfolyosón, a szolgálók egyik fő közlekedési csomópontján. De nem zavarta álmában azok zajos fecsegése, a sürgölődő lábdobogás, a sziszegő parancs-szavak, a mormogásba fojtott szolgalázadás. Sőt, inkább az ő nyugalma áradt át rájuk, ez az utcai játékoktól és harcoktól aléltan pihegő test örvényként nyelte el a szolgálókat, hogy azok egy lassú, megfontolt, derengő közegben töltsék el a nap további részét. Mindőjükben megmaradt, csöndes, mosolygásra késztető emlékként, ahogy a késő-délutáni, kert-zuhatagon átszűrődő napsugarak párducfoltokkal jutalmazzák a fiút aznapi sikereiért és felvértezik a kudarcok elviselésére. És ahogy vékony, inas karja éles szögben a földre zuhanva, tenyérrel fölfelé, önmagát, önmaga tökéletes elégedettségét a világnak felajánló gesztusa ellenpontozza a sírba tétel festői-krisztusi kéztartását. Ez az egyik királyi alapmotívum, erre a kiáradó nyugalomra való öneszmélés, a hieratikus rend megteremtésére szolgáló erő, hogy a káoszban is megőrizhető az önuralom, ami lassan kiterjed és áthatja a körülötte lévő világot. Ez elengedhetetlen, tehát általános uralkodói jelleg. Viszont a másik motívum végtelenül személyes és érzékeny. A tiszteletről és a zenéről szól. Az uralkodónkról közismert, hogy nem kedveli a nagyszabású hangversenyeket, zenei előadásokat. Egy ilyen birodalomban, ahol a kultúra, a nyelv, a rekreációs vagy akár a közigazgatási struktúra így át van szőve a zenével, ez valóban példátlan. Sokan, ennek megfelelően, uralkodónk viszonyát a zenéhez minimum közömbösnek vélik. (És – paradox módon – abban is ezt látják, hogy a királyi udvarban található, számtalan kis zenei műhelyt, páratlan akusztikai adottságokkal rendelkező kis zugokat nem bontatta el, hogy helyére egy koncert-arénát építessen.) Abban az értelemben van csak igazuk, ha a zenét, mint koncertet, előadást, a látvány és a hang közösségi ünnepét gondoljuk el. A szóban forgó alapmotívum, mindezekkel szemben, a zene intimitásáról mesél. Azt gondolom, néha meg lehet tapasztalni a józanság egészen szélsőséges állapotát, szóval, amikor a hegedű hangjai becsalták a királyt az egyik zeneszobába, már ebben az állapotban léphetett be. (A hegedű hangjai nem swin, a zene lehet az.) A művész, észre sem véve őt, hegedült tovább. Úgy állt(am) ott földbe gyökerezett lábbal és aggyal és lélekkel, mint egy nyomorult, mint egy hitetlen. A hangok és a közöttük lévő szünetek lerombolták ezt a csodálatos, királyi palotát és egy kis kápolnát építettek köré(nk). Ekkor a nő észrevett, de nem ingott meg és egy hangot sem veszített el. A király megrendült, a művész rezzenetlenül játszott. Az utolsó hang után leeresztette a vonót és várt még egy sóhajtásnyit. Nem kiment, nem füstté és nem láthatatlanná vált. Úgy tűnt el, mint a hangjai, úgy tünedezett el, mint kedvesünk illata a nyarak utolsó, időtlen hetének verandájáról, amely már csordultig szívta magát napsütéssel. Az új uralkodó pár perc múlva kisétált a szobából és ment a dolgára. Vonásai ugyanolyan szabályosak voltak, léptei a megszokott, kedves ritmusban következtek egymásra, egyik kezével ugyanúgy simította maga mellett a falat járás közben, mint azelőtt. Láthatólag nem történt semmi. Volt egy öreg álomműves mesterem, ő mérte föl oly módon tanítványai fejlődését, hogy az miként vélekedik az elmondhatóságról, a kimondható, kimondani való dolgokról. Az első, az alapszint nála az volt, ha beláttuk, hogy nem szükséges mindent el vagy kimondani. A következő: nem szabad mindent kimondani, és végül a harmadik szint, hogy nem lehet mindent szavakba önteni. Nem mondhatok többet arról a hegedűművészről. Figyelem az alvót. Látom magam előtt a következő napját. A lázadás napját, egy birodalom széthullásának kezdetét. Látom lándzsákkal átszúrt testét és így persze a saját haláltusámat is a rákövetkező éjjel. Neki sem mondok reggel semmit. Természetesen a legyezőmmel a gondolatai közé tudnám csempészni a jövőről való tudást, a saját halála elkerülésének lehetőségét. De a második alapmotívum a tiszteletről is szól. Az övéről: meghagyom uralkodónak ezt a férfit, a saját halála árán is. És az enyémről, hogy nem akarok isten lenni. Ám ne higgyék, hogy magyarázkodásom bármilyen felmentéssel is szolgál a számomra. A fényforrás eltűntével az árnyék nem hozzá hasonlóan fog eltűnni, hanem nyom és hiányérzet nélkül kiveszik, kikopik. A világból, a világlásból.
Lassan megvirrad.
