Kezdjük a végtelennel! Ez az erdőnek nevezett lény iszonyatos kiterjedésű volt, a neki otthont adó - anya - bolygó méreteihez hű. Más, normál méretű(a normálison persze a még ép ésszel belátható világűr-gömbön belüli bolygóméret-átlagot értve) égitestek könnyed játékszerként bukdácsolhattak volna a felszínén. Lassan és kétségbeesetten terjeszkedett széltében, a közepén viszont foltokban és szürkés sóhajjal adta át magát az enyészetnek. Földrésznyi lomb-tömegek mozdultak, hullámoztak egyszerre ezek körül a halál-tölcsérek körül, süvítő sikollyal, vagy éppen némán, de annál félelmetesebben. Az alj- és kúszónövényzet teljes hiánya, mint egy nyári, szünidei délután tökéletes tudatalatti-nélkülisége szikrázott sötéten; szakrálisnak ható templomi csend, mint valami akusztikus só-fürdő morzsolta az alsóbb rétegeket, hogy csak a talaj és a belőle kirohanó oszlop-törzsek sokasága alkossák ezt a teret, na és persze a jó 800-1000 méteren kezdődő, zúgó-mocorgó, zaj-zabáló zöld-tömeg. A csak a vérfenyők körül sűrűsödő sötétségben vízszintesen függeszkedő dúr-gepidák vetődtek fától-fáig, keresték áldozatukat. Fölöttük súlyos, barnás és bíborszínű dwarf-gömbök - a parti légmedúzák távoli, erdei rokonai - hullottak alá akár egy kilométert is a magasból, a mozgási energiával táplálkoztak, majd lassan ingadozó méltósággal húzták vissza magukat az indáikon e különös lényei a növényi és az állatvilág találkozásának. Nagy ritkán bonyolult láncokba vagy alakzatokba álltak össze és lendületes, ostorcsapás-szerű mozgással hullámzottak tova a fatörzsek között. Hasadófák reccsentek szét a legkisebb nap delelőjén, sugárirányba szétvetődve, mintegy bőrként levetve fizikai megjelenésüket. Helyükön lassan sűrűsödött, szilárdult meg az új anyag, vált előbb a láthatatlanból áttetszővé, végül keményebb, tömörebb, áthatolhatatlanabb lett az előzőnél is. Anti-grav madárrajok röpültek ki a lombrétegből lefelé, cikáztak egy ideig, teleszívták magukat a még abban a magasságban is érezhető fényaromával, majd elfáradva visszacsapódtak, föl, a lombok közé. A fényaroma a talajszintről szivárgott föl, ugyanis apró bőrhólyagokba csomagolva stricheltek vele ott a zúzalék-emberkék, ezek a mord, tömegnehéz titánok, akik félig a föld színe alatt mozogtak, csak deréktől fölfelé látszott ki mokány, nagyrészt kőtörmelék testük. Lassú, engesztelhetetlen vándorlásukkal vették, szívták ki az életerőt a földből amerre csak jártak; meddő, üres, egyre jobban elcsöndesedő vidéket hagyva maguk után az enyészetnek. A fényaroma, ez a mitologikus drog, Platón patikájának legelső terméke. Ami máshol az alkohol, a kokain, a lembas, a Fűszer, az itt ez a csodálatos, rendkívül illékony anyag, ez a földből kirabolt, soha nem látott koncentrációba kényszerített életesszencia. Senki nem tudta legyőzni ezeket a zúzalék emberkéket, gyakorlatilag halhatatlanok voltak, senki nem tudott ellenállni a pusztulás okozóinak. Kivéve egyvalakit. Száz vagy ezer vagy tízezer-évente született mindig egy néma bagolyfióka alig észrevehető eltéréssel a karmaitól számított függőleges merőlegestől. Szinte azonnal kitaszíttatott a saját családjából és fajából. Ezek a ferdetestű baglyok képesek voltak kiszakítani a zúzalék emberkéket a földből és sok millió mérfölddel odébb lepottyantani azokat. Így az már elszakítva a többiektől, a törzsétől, lévén ekkora utat képtelenség vándorlással megtenni visszafelé, teljesen kővé, megfagyott obeliszkké változott, gömbjei pedig szétrepültek, felszívták a környező fák és élőlények. A ferdetestű bagoly teste minden egyes ilyen kimerítő úttal egyre ferdébb, laposabb és árnyékszerűbb lett. Az utolsó útja után végleg eltűnt a háromdimenziós térből, éles fekete foltként fel-feltünedezett még, kivetült a valós testtel rendelkezőkre, hogy figyelmeztessen a veszélyre. Azt beszélik, egy ilyen bagoly egyetlen rikoltással hatalmas területeket tudna megtisztítani a zúzalék-emberkéktől. Némák. Soha, senki egy hangot nem hallott még tőlük, sem a csőrükből, sem a repülésük neszeit. Csak a súlyos és veszélyes terhük nyöszörgését lehet alkalomadtán hallani.