A párbaj

Mily koordinátarendszerben határozódik meg egy park léte? Az ösvények kanyargóssága, a fák égre törő sudársága, egy váratlan hely(aprócska forrás, racionáltan elrozsdált játszótér vagy akár egy értelmetlen emlékmű) felbukkanásának valószínűtlensége mind hozzátesz ehhez a furcsa városi fenoménhez. Városi, hiszen ahogy temető kell, hogy legyen minden városban, úgy más jellegű dolgok is néha (el)temetésre szorulnak. Annak érdekében, hogy jobban megérthessük mit jelent egy park, mit jelent ott sétálni, gondolkozni, párbajozni, idézzük fel és fontoljuk meg, mi jut eszünkbe akkor, amikor ezt a szót halljuk: rom. Egy jelentésréteg talán minden kontextusban hozzácsapódik a szóhoz, ez pedig az idő sűrűsége. Vagy talán szerencsésebb lenne úgy mondani, hogy az idő nehézkessége, egy olyan érezhető súly, amelyet minduntalan(és megunhatatlan) érzünk, ha elmegyünk egy ódon kastély, templom mellett, vagy akár ha megállunk egy pillanatra Van Gogh parasztcipői előtt. Frontier szívesen járt ide sétálni, még ha most egészen különleges indokkal is jött. Mit sem tudott s akart tudni ilyenkor időről, kontextusokról, parasztcipőkről. A város másik végében lakott, de a varjakért elzarándokolt idáig, holott – önmaga előtt is bevallottan – egyáltalán nem kedvelte az állatokat. Viszont ha létezik egyáltalán olyan csodálat és egyúttal gyönyörérzet, ami nem tartalmaz egy csepp irigységet vagy féltékenységet sem akkor ő ilyen szemmel nézte ezeket a madarakat és a repülésüket. Úgy osztályozta a varjakat röpképük szerint, ahogy Borges a lexikonokat a tigris-ábrázolásaik alapján. Két kedvence volt, a zuhanó-varjak és a cirko-varjak. A zuhanó-varjak fehérek voltak, mint a frissen hullott szűzi hó és a fejükön minden irányba meredtek szét a tollpihék. Valószínűleg a sokktól. Ugyanis ezek az őrültek azt csinálták, hogy röptükben egyszerre csak mozdulatlanná dermedtek, oldalra billentették a fejüket és elkezdtek zuhanni a föld felé. Az utolsó pillanatban szertecsapták szárnyaikat, hogy tompítsák az esést és így csapódtak bele az avarba. Utána hosszú percekig csak kóvályogtak és kábultan meredtek maguk elé az alsóbb ágakon. Frontier nem értette őket, de mély szimpátiával nem értette. Volt ebben a zuhanó létmódban egy olyan mag, egy olyasféle értelem, amely rokon-szenvként vonzotta őt. Ám ha lehet, akkor még nagyobb rokonszenvvel és gyengéd odafigyeléssel fordult a cirko-varjak felé. Ezek a madarak nem is igazán repültek, inkább csak bukdácsoltak a levegőben. Mint megannyi szakadt, fekete kátránypapír sodródtak légrétegek és -örvények között. Egy-egy szárnycsapással feljebb emelkedtek, majd háttal, fejjel előre vagy a legkülönfélébb testhelyzetekben belevettették magukat a következő hullámba. Frontier tágra nyílt szemmel meredt nehézkes testükre, ahogy akár több száz métert is bukdácsoltak lefelé, mintha egyszerre csak egy-egy szintet estek volna, mintha egyre sűrűbb légrétegeken kellett volnalejjebb verekedniük magukat. Hullottak lefelé az élettelennek tetsző madártestek, hogy néha egy suta szárnycsapással kiemelkedjenek a zuhanásból és fellélegezhessen az őket figyelő. Frontier ilyenkor idegesen babrálta kabátja hajtókáját, maga sem értette, varjak iránti vonzalma miért billenti ki az évek alatt felépített sztoicizmusából. Miért van rá ilyen hatása ennek a néhány hófehér és kékesfekete tollcsomónak? Egyszer, meggondolatlanul, elmesélte ezzel kapcsolatos őszinte érzéseit a pszichiáterének, mire az a megszokott üvöltő röhögésével válaszolt. Soha többet nem mesél neki nem kitalált érzésekről és történésekről! Elfintorodott, kínosan összehúzta vállait és hogy eltávolodjon ettől az emléktől, elindult a fürdőhöz. Már vártak rá; az ellenfele szúrósan méregette, ugyanis Frontier szokás szerint megint segéd nélkül érkezett. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy szóljon valamelyik közeli ismerősének. Utóbbi években, mióta, úgymond hazatért a semmi tündéreivel vívott háborúból, heti átlaga két-három párbaj volt. Ócska, évszázadokkal ezelőtt leselejtezett mordályokkal lődöztek egymásra, egy rég letűnt kor koreográfiája szerint. Három lehetőség, egymás után lőnek egy-egy perc célzási idővel, húsz-harminc méter távolságból és sorsolnak ki lőhet először, bár Frontier mindig átengedte ezt a jogot ellenfeleinek. Most is csak vállat vont, kikapta a döntnök kezéből a fekete figurát és odaállt a helyére. Néha, az első két fordulóban még csak el sem sütötte a pisztolyát, inkább figyelte a másik viselkedését. Figyelte ezeket a ziháló, kivörösödött arcokat, ezeket a félelemtől és dühtől vonagló, eltorzult húsmasszákat. Nyugodtan állt; most sem volt kedve felemelni és használni a fegyverét, igazából nem is emlékezett már a vele szemben állóra, arra, hogy ugyan mivel sérthette meg a másikat. Figyelmét újfent elvonták a varjak. Egy gyönyörű, fehér példány, szárnyait szorosan összezárva, süvített keresztül az égen, jó 4-500 méterről indulhatott és egyre gyorsulva tartott a föld felé. Frontier összeszorította az ajkait. A madár minden fékezés nélkül csapódott bele a levéltengerbe. A férfi arcából kifutottak az emberi vonások. Az ellenfelének a harmadik golyója pont ekkor fütyült el mellette, mire a férfi óriási erőfeszítések árán elvonszolta a tekintetét a becsapódás helyéről és mint valami súlyt, rakta rá a vele szemben állóra. Amaz kiürült pisztollyal és lélekkel nézett vissza rá, majd az egy percet kivárva, óvatos csendben tűnt el a többiekkel. A régi, romos fürdő omladozó falaival és oszlopaival, kiszikkadt medencéivel, rothadó-gőzölgő, meleg-vizes csőrendszerével továbbra is ott terült el a párbaj színhelye mellett, a felső szintek üvegablakaiból gyógyírként áramlott lefelé a hűvös levegő, és az őszi délelőtt továbbra is bársony-meleg palástjában sétált.