A zongorista ujjai elhagyták a megszokott, bejáratott útvonalakat és röppályákat, nem engedelmeskedtek többé a hosszú, kemény gyakorlással kiépített ideg-orbitálok parancsainak. A ritmus összesűrűsödött, a hangok addig felépített csodaszép hídja óvatosan megremegett, majd az egész darabokra hullott. A torzó utolsó hangjait semmilyen reakció nem követte a közönség részéről. Lassan fölkelt a helyéről és kivonult ebből a visszhangtalan csendből. Soha, életében még egyetlenegyszer sem tudta végigjátszani ezt a darabot. Nem vágyott különösebb virtuozitásra, nem akart elsajátítani zseniális kunsztokat vagy villámgyors technikákat. Egy szolíd, biztos tudással akart pénzt keresni a 20-as évek bárjaiban és lokáljaiban. Utálta magát, utálta a kezeit, amiért nem tudja megbízhatóan, kifinomult alapossággal eljátszani ezt a néhány művet. Van ezekben a darabokban valami, valami varázslat, nem evilági vagy éppen nagyon is evilági érzékenység, olyan, még ezekkel a dadogó szavakkal is leírhatatlan vonzás, ami túl van azon, hogy borús vagy derűs legyen, hogy szomorúnak vagy felemelőnek érezzük. Volt egy aggastyán, alkoholista tanára a zeneakadémián, akit ittfelejtett az idő, akinek egyetlen dicsérő szaváért ölni tudtak volna nem csak az évfolyamtársai, de titokban még a többi tanár is, és aki ezekért a félbehagyott darabokért hajlandó volt bármilyen rossz hírű negyedbe elzarándokolni utána. Ám ő utálta és megvetette a tanárokat, a különcöket és az alkoholistákat, ha nem is mindig ebben a sorrendben. Úgy járt-kelt abban a miliőben, a sok sziporkázó tehetség és csodabogár között, mint egy idegen. Fintorogva, méla idegenkedéssel tévelygett ebben manír-mocsárban, csak azokat a (számára)drágaköveket kereste, amikért tulajdonképpen itt volt, semmi mást. Komor, feszült figyelemmel gyakorolt, hiába, minden este órákat. Türelmetlen hüpcével rázta le magáról a segíteni akarókat, tévesen gőgösnek és nagyravágyónak hitték, holott csak azt a pár dallamot szerette volna legalább egyszer életében eljátszani. Csak azt a pár dallamot, amik valamilyen rejtélyes okból megragadták a lelkét, az elméjét és nem eresztették, és amely dallamokhoz a maguk ragyogó valójában szeretett volna pár pillanatra közel kerülni.  A döbbenettől elszorult torokkal, de pontosan, szigorúan. Valahogy így: