automatice

 Furcsa. Óvatos, divergens neszezés és a lustán szálló, délutáni por illata tördelték csillogóvá, álomszerűvé a zöldeskék és narancs fényeket, hogy azok elfojtott nevetés-fosz-lányai cibálják ki végül a tudatot sötét üregéből. A tudat lassan feltápászkodott, megrázta magát, emlék-cseppek záporoztak róla szerteszét. Ránézett a testre. Önmaga számára is meglepően nyugodt maradt, legalábbis frontálisan, kívülről, nem lehetett észrevenni rajta semmi változást. Csak a legbelsejében, elfeledett és elhagyott tudat-szinteken, rég meg nem látogatott poros, napszítta terasz-neurózisokon(azt hiszem, minden mentális "defektusnak" van egy megfelelője egy házrésszel, így a neurózis a terasz, a perverzió a pince vagy a belső úszómedence, a skizofrénia a gardrób vagy a szuterén, a kert az álmodozás helye, de az önmagában tökéletesen megvalósult lezártság, a nárcimus is egy kerti analogon, a hisztéria egyértelműen a konyha, a delirium tremens pedig egy könyvespolcokkal és bőrfotellel kibélelt szobasarok), emlékregiszterekben kezdett formálódni egy távoli, vibrációs sikoly. 

A felhők hívogatóan puhának tetsző paplan-tömege mélyen a lábunk alatt tekergőzött, gomolygott, hányta ki önmagát és pusztult el, szívódott föl nálánál nagyobb örvényekben. Kicsik és nagyok, megszokott és bizarr formák születtek újjá tisza-virág létükbe, a cirkuláris inkarnáció nagyobb dicsőségére, újabb és újabb ábrákkal és dimenziókkal ékesítve a szféra-bőrt. Némelyik vakítóan verte vissza a napfényt, hogy halála után is hivalkodhasson mozdulatlan, retinákban felvett utolsó formájával. A többi sötétlő, komor tömegként, egyetlen lassú, szétbomló imával adta vissza magát névtelen, homogén urának. És hogy kié a le nem mosható, csak lézerrel roncsolható, elmúlásában mégis oly törékeny lét tragédiája, ki válik adóssá ezekért a könnyeivel? Talán az alkotó, aki lehetetlent nem ismerő demiurgoszként egy világgal ajándékoz meg?, vagy maga a létrehozott metál - vagy tintába kicsapódott - világ?, esetleg te magad, a tárgy, a jelekre, vátozásra vágyó, - egyelőre - pőre ősmatéria? Adam-mal ilyenkor, hajnaltájt, csak ezért ereszkedtünk le tíz-kilométereket és ültünk ki az állványzat szélére, hogy a csigák és kábel-liftek bonyolult hálózatán keresztül bámuljuk ezt a fénylő, vad, hérakleitoszi táncot és hogy egyszer végre találjunk egyTetovált Felhőt. Úgy éreztük a semmiben lógunk, kivetve az üres térbe és lassan magunk is felhővé válva borzadunk bele csodálatos végzetünkbe. A csoportvezetőnk, Mr. Durmont, kocsisok közt cizellált káromkodása rántott vissza minket az álmodozásból: - Adamka, az istenek cinizmusa cibálná ki lelkedet egyszer azon a bamba pofádon, hát nem fenséges látvány?! - Mr. Durmont gyakorló pszichiáter volt. Alapelve, hogy a világon egyetlen dolog, egyetlen entitás létezik: az erő. Hajdanvolt pácienseit, már ha azokat a szerencsétlen és leselejtezett emberi roncsokat hívhatjuk így, különös lelkesedéssel irtotta ki. Képletesen és szó szerint értve, egyaránt. Nála nem voltak évek-hosszan elnyúló terápiák; bömbölve és artikulálatlanul követelte az önszeretetet, a tömény egoizmust, az élvezetre való törekvést. Mr.Durmont nem járt konferenciákra, nem publikált neves pszichiátriai szaklapokban, ő csak követelt, mint egy diktátor, követelte a pácienseitől a pénzüket és azt, hogy szeressék és becsüljék önmagukat, a testüket, a vágyaikat. A kezeltjei közül nagyobb arányban is lettek öngyilkosok, mint a kollégáinál, viszont akik nála "rendbejöttek", azok még talán egészségesebbnek is tűntek a környezetüknél és a felek megkönnyebbülésére soha nem kellett visszatérniük. Mr. Durmont mindkét kimenetelt jóleső kacajjal nyugtázta, így adva hangot a jól befejezett munka feletti elégedettségének. Mi pedig egyszerre csodáltuk, ahogy a legpusztítóbb kozmikus viharban is röhögve verte bele a szegecseket az egyre magasodó vasgerendákba, miközben mi árnyékvetőink mélyén dideregtünk; de féltük is szangvinikus dühét, féltük fortyogó, lobbanékony életerejét, dörgő, maró szarkazmusát. Most is ott állt az eggyel föntebbi szintjén az állványzatnak, vicsorgott és tréfásan fenyegetett minket; ott állt a zöld-szikrázó, reggeli fényben a fényesen csillogó vasgerendák között, egyenesen a célunkra nézett, megcélozta a Napot, ez a szurtos, ördögi kocsihajtó. A rendelőjében lehetett ilyen, az íróasztala mögött, ilyen elégedett. Megint visszafordult hozzánk: - Mégis mit gondoltok, mit láttok? Ez az amorf pára-tenger egy ezüstsújtásos élet- és világszimuláció. Egy olyan emulált világlátomás, ahol újra megkaphatjátok rég elfeledett és elsiratott élet-processzeiteket, egy szelíden és óvatosan, de határozottan hangolt mátrix valós vagy képzelt koordinátáit. És elsősorban a képzelteket kapjátok vissza, minden egyes elkeseredett próbálkozását a mássá, az idegenné válásnak...  - Ekkor hirtelen elhallgatott és feszülten figyelni kezdett. Remegés futott végig az állványzatokon, alig kitapintható pulzusok gyors egymásutánja. Idegesen felpattantunk, tudtuk, igyekeznünk kell, az érzéstelenítő altatás legfeljebb már csak pár száz évig tarthat ki. Addig el kell érnünk a Napot, hogy ez a bonyolultan megkomponált, kozmoszi, gravitációs test-ékszer egyensúlyi helyzetbe kerülhessen. Csodaszép lesz. Láttam Mr. Durmont arcán, hogy neki is valami hasonló járhatott a fejében, szinte atyai gyengédséggel simított végig a durvára esztergált szegecseken, majd az alkarjára karistolt terv-rajzra pillantva és vissza sem nézve frissen elindult fölfelé.