Prokov
Úgy ült ott ez a három ember a parkban, akár a gyűjtőlencsék erős, szórt fényáradatban. Hannah Sho a nőiség fenotípusa, mint egy parányi, odacsöppent kristálydarabka, vagy inkább egy aprócska, csillogó víztükör a lehullott, puha-barna levelek között, amiben feketébe zuhant színekben pompázó madárkákként ezernyi felület, hang és mozdulat lubickolt és verte vissza a park fényeit. Nem csak a látható fényeket, hanem, például a környező, megbékélt hangulatot, ahogy egy mitológiai variációként a lábait hosszában elnyújtva üldögélt, a szél lágy sóhaját valami selymes anyagért, ahogy a haja meg-meglibbent, mintegy köszöntve a fák felé, a távolból odaszűrődő vidám zajokat, ahogy vékonyan metszett szeme álmos kacérsággal néha oldalra pillantott, vagy akár a szobor büszke, kemény tartását, ahogy árnyalatnyit elfordult a gerince íve. A pszichiáter és Prokov viszont inkább csak a szobrot tükrözték óriás, tagbaszakadt, sötét termetükkel. Prokov, ez az egy tömbből hasított, egyszerű, problémátlan lény és a pszichiáter, kinek kőkemény, fegyelmi burkán azért ki-kicsordultak valamiféle komplex sóvárgás lávacsöppjei - minden különbözőségük ellenére - olyanok voltak, mint két hegyomlás, két, soha abba nem maradó sziklagörgeteg, hogy eltakarhassák a mélyükben alig észrevehető, nemesfém-telérként csillogó tiszteletet. Az egymás iránti tisztelet azon fajtáját, mikor meghagyjuk, meg merjük hagyni a másikat önnön helyén, nem próbáljuk erőszakkal kimozdítani onnan (azzal az indokkal, hogy meg akarjuk érteni). Hannah Sho-t ez a tisztelet, amelyet csak a szeme sarkából vagy inkább csak az összes érzékszervét élesen és egy nyalábba tartva, eme koncentráltság sarkából érzékelt, egy táncra emlékeztette. Egy udvarias és finoman kivitelezett harcra, aminek a megvívása ritkán föllelhető emberi gesztusokat – például ráhagyatkozást - követel. Ráhagyatkozást a veszélyre - ez a lány számára csak közvetetten, valahogyan a két férfi hűvösségéből volt kitapintható, közvetlenül nem utalt rá semmi, és talán még Frontier viselkedéséből, ahogyan, feszített fémhúrként, körülöttük sétált, és szokása szerint a madarakat figyelte – egy nem jelenvaló létezőre, pozitív derűs várakozással egy távolban ébredő mennydörgésre, egy sokkos állapotban eltolódott, eltemetett történés felbukkanására, a tudatalattinak csúfolt élmény- és gondolati rétegek felfeslésére, megnyilvánulására. Ráhagyatkozás a veszélyre nem bátorság és nem vakmerőség. A ráhagyatkozás maga a vallás. A kis igazság ezzel kapcsolatban az lenne, hogy tárgyszerűen, mint egy kődarab állunk bele az elkövetkező viharba. Lehet hogy sírógörccsel, vagy szétpattant pupillákkal, de egyenesen, sallangmentesen, lehántva, dísz és színpad nélkül, mély vidámsággal. És bár nem vagyunk és esetleg nem is lehetünk mindig intelligensek, azaz nem lehet mindig kezünkben a környező világ torzítatlan képe, azaz ez a vallás, azaz maga a vallás nem ideológia és nem világkép, de a telér-tisztelet – egy-egy komorabbnak tűnő bánya mélyében megbúvó gesztus - ennek a belátása, az idegenség megtartása, pedig egy szép titka lehet. Nem okosság és nem bölcsesség, inkább egy tágra nyitott tekintet várakozó szelídsége, egy roskatag mozdulat megtisztító zuhanása. A pszichiáter ekkor - mintha szándékosan várt volna addig a pontig, hogy a lányban megszülessenek ezek a gondolatok, de utána, mivel hogy egy magas fokú gondolati koncentráltság után a figyelem szükségszerűen kifelé árad, ahogyan apály következik a dagályra - lassan beszélni kezdett hozzá. Szavai, mint megannyi kismacska-gombolyag puhán huppantak le a fűbe, némelyik Hannah Sho nyakába, ölébe mászott, a többi szétszaladt. – Prokov tíz évvel ezelőtt érkezett ide. – kezdte és követhetetlenül gyorsan rágyújtott egy újabb cigarettára, úgy tűnt, mintha már egy égő szálat húzott volna elő a dobozból. – Eleinte nem is láttam, nem találkoztam vele. Nem szoktam az újonnan érkezőkkel foglalkozni, az igazat megvallva nem is érdekelnek. Azon a novemberen úgy rontott ránk a hiper-monszun, mint gepárd az áldozatára. Ezeket a viharral csordultig teli éjszakákat mindig az egyik üvegházban töltöm. Hallgatom az orkán üvöltését, és az egyéb, erre visszhangzó üvöltéseket, amik átszitálnak, megtisztítanak, megfosztanak minden érzéstől, analógiától, intuíciótól, homályos gondolattól, csak a szikár gondolati-logikai váz marad bennem és reggelre olyanná válok, mint egy csontváz, vagy mint ez a szobor, a szűken mért anyag egyszerű, primer önmagasága, egy kiürített pohár tiszta várakozása, egy el nem beszél(he)t(ő) történet kevéssé koptatott szavai. – Itt egy pillanatra elhallgatott, valamiféle szubtilis derültség futott végig az ajkain, szemmel láthatóan jót mulatott magán. - Nem, nekem nincs vizuális tehetségem és érzékem, de az a kép, ahogyan akkor Prokov ott ült az egyik üvegkalyiba ajtajában, kitárva önmagát és a benti növényeket a tomboló időjárásnak, az beleégett a retinámba. Mítoszteremtő kép, valóban, ahogy az idegszanatórium egyik gondozottja bőrig ázik. Mint az ördög, a kénköves, szurtos ellentmondás, akinek már megbocsátottak mindent, az ősbűnt, az elfelejtettet, a meg nem történtet, mindent, most ott állna az elízium kapujában, a szépség, a fény, a harmónia küszöbén és nem tudna belépni, nem tudna tenni egy lépést sem. Nem hiszi el? Még most sem hiszi el, hogy a pokol, a rossz, a sárba-tiprás nemhogy nem létezik, de nem is lényeges, hogy ez itt, amit maga előtt lát, nem csapda, nem fondorlat, ide bármikor visszatérhet, ez itt tiszta és könnyű és mindig és szabadon? Nem vagyok festő, nem vagyok művész, de akkor egy pillanatra azzá váltam. Akkor, egyetlen villám-villanásnyi ideig sikerült megragadnom valami fontosat, valami tőlem függetlent, egy külső, idegen tapasztalás mestertől jövő adományát. Ezzel az egyetlen paroxista pillanattal többet közölt velem a múltjából és belső világából, mint az ezt követő hosszadalmas terápiák során. Persze nem mindent és nem azért, hogy őt megértsem, de ahhoz eleget, hogy én egy kicsit megváltozzam. Hogy nem beszél, azt már az első pillanatban láttam rajta. A kar és a kéz ívének ilyen magas fokú beszédessége, a szem és az áll együttmozgásának sajátos logikája utal erre a szűkszavú alaphangoltságra vagy némaságra. Na meg persze az ujjainak az a konstans vibráló remegése, az a két nyughatatlan pillangó, amit eleinte Thom-szindrómának diagnosztizáltunk. - itt a pszichiáter egy olyan komor, szinte már önvádló nevetést hallatott, hogy Hannah Sho-nak fel kellett pillantania a fák lombkoronáira és az azokat majszoló tér-tapírokra - Valójában ez nem is némaság, nem valamiféle hiány, inkább beszéd-nélküliség. Ahonnan jött - egy másik bolygóról érkezett, de ez nem ilyen egyszerű -, az talán magyarázatot adhat erre. – A pszichiáter abbahagyta és gyengéd, már-már atyai pillantással nézett abba az irányba, ahol Frontier bóklászott. A lány is odanézett és ugyan nem látták, de érzékelték azt a bármely pillanatban robbanásra kész, fojtott harci alaphangoltságot, ami a férfiből áradt, Prokov is megborzongott és mint egy nagy mackó a barlangjába, ő közelebb húzódott a pszichiáterhez. – Járt ott, - intett a sétáló férfi felé a cigarettájával - sok mindent csak az ő hányaveti megjegyzéseiből sikerült összeraknom. Valami ilyesmit:
Egy lánchálóval összekötve kellett vonulniuk, több százezren, az egyenlítői sávban, ami körülbelül száz km széles volt és gyűrűszerűen körbeölelte a bolygót. Nem volt egy jól meghatározott alakzata a hálónak, sok helyütt már csak az időjárás viszontagságaitól hófehérre kopott csontvázakat vonszolták magukkal az abroncsok. A pótlás hogyan és honnan jött, az volt az egyik rejtély. A sáv szélein hosszú horgonyok nyúltak ki és tűntek el a föld alatt egy erre a célra kialakított sínrendszerhez kapcsolódva. Két hordozó közötti távolság 3-4 km lehetett és azok a pányvázó horgonyok éppen biztosították a feszességet, hogy ne tudjanak egymáshoz közel kerülni, de azért a mozgás rugalmassága megmaradjon. A súlyos láncok két hordozó közötti ívét elmésen megoldott, gömbösített szuszpenzorok tartották meg és segítették át a domborzati nehézségeken. Nem mellékesen ezek a szuszpenzor-gömbök valami ismeretlen erő és vezérelv szerint hajtott kapcsoló funkcióját is betöltötték. Ezek alakították ki a szomszédsági viszonyokat a láncok behúzásával, kieresztésével, összekapcsolásával, az alá-fölérendeltségeket, azt a hierarchikus lánc-topológiát, mely által haladni tudott az egész komplexus. A leggyakoribb egység az volt, hogy egy ereje teljében lévő hordozót több tucat másik vett körbe, csillag-szerűen, és segítették annak az előrejutását. Olyan volt ez a szuszpenzor-rendszer, mint egy komplex és rendkívül hatékony erőátviteli kar, vagy egy ideális biológiai-társadalmi struktúra, ami a legoptimálisabban csoportosítja és csatornázza az energiákat. A hordozók közötti – mondjuk így – kommunikáció érdekes módon zajlott. Az őket összekötő lánc segítségével továbbították egymásnak gondolataikat, érzéseiket, hangulatukat. Képzelje el, hogy valakinek egy zsineg rángatásával próbálja átadni a gondolatait, ami összeköti önöket több km távolságban. Az első gondolata most biztosan az, hogy mit lehet így közölni, ezen a szegényes módon mit tudunk átadni magunkból. Nos, valójában a probléma az, hogy mit tudunk megőrizni és magunkban tartani. A legkisebb rezdülésük, hangulatváltozásuk, gyakorlatilag a gondolati lét felső három szintje beleépült ebbe a hálóba. A legtünékenyebb fiziológiai változások impulzusai, kedélyállapot-ventillációk, fibrillált hangulat-tónusok úgy futkároztak keresztül-kasul ezen a láncon, mint kis hírvivők és tudósítottak mindenkiről. Végtelen eposzokat lehetne így elmesélni tömörebben, teljesebben, megragadóbban. Egy szélsőségesen transzparens agóra, ahol mindenki őszintén bekiabálja a gondolatait. Egy ideg-közösség, tulajdonképpen egyetlen biológiai – vagy talán inkább egy virtuális neurológiai rendszerrel ellátott – entitás vándorolt itt már évezredek óta ezzel a kifinomult rezgő-impulzus-kommunikációval.
Mindez egy gépbolygón történt, egy olyan égitesten, melynek sok millió évvel ezelőtt leállt a saját tengelye körüli forgása. A gondatlan magma-kitermelés, a nemtörődömség vagy egyszerűen csak a hit elvesztése, nem lehet tudni, de egyszer csak elkezdett lassulni és körülbelül száz év alatt leállt. Tompák, fakóak lettek a zajok, kibírhatatlan hosszúak az éjszakák és a nappalok, elcsendesültek a viharok. Egy kozmikus-mechanikus szerkezettel próbálták áthidalni a problémát. Monumentális fogaskerekek, tranzisztorok, ingák, ellensúlyok, tekercsek, rugók és csigák kerültek a kibelezett bolygó belsejébe, hogy mozgásra bírják ezt az óriási tömeget. Nos, a hordozók arra kellettek, hogy folyamatos vándorlásukkal felhúzzák ezt az óraszerkezetet illetve mozgásban tartsák. Az egyenlítői sávot, ahol végtelen útjukat rótták, egy leheletnyivel gyorsabban pörgette meg a belső mechanizmus, az ő feladatuk ennélfogva az volt, hogy valamennyire kiegyenlítsék ezt a sebességkülönbséget, a két félgömbhéjat a saját testi erejükkel húzva. A hordozók csoportja az évezredek során apránként és evolúciósan elvált a bolygón élő többi fajtól. Élettartamuk kitolódott, óriás, marcona termetük a mindennapi kemény vándorlást segítette elő, bőrük durva lett, akárcsak a hangulatuk legkülső burka, hogy megóvják magukat és láncháló lelküket az időjárástól, a külső körülményektől. Szemük sötét lett, kétségbeesett és gonosz. A bolygó többi lakója lassan elfelejtette, miért vannak, mi a céljük, mit is köszönhetnek nekik. Rettegettek lettek, elhagyták és beleszőtték őket legsötétebb mítoszaikba. Megalkották a 36 igaz ember legendáját.
