"soha nem is lehetett a szélnek eresztettségükben megsértett bűntudat kafkai periratait egy halomba gyűjteni s a tengerparton egy szabad máglyán végleg megszabadulni tőlük"

Ritmusnapló. Ezzel az egyetlen szóval lehetne kifejezni azt a törekvést, ami egy könyv elolvasását nem a(z át)lapozott oldalak számában méri, hanem az önmaga elé való meredt bámulásban, a teraszra rátörő szél lap-táncában, a hátradőlés sóhajában. Elég csak kézbe venni ezt a könyvet és már lehet, nem is látni, inkább érezni azt a tengerparti, rozzant apartmant, a huzatban csapkodó, szakadt függönyöket, a lépcsőház elburjánzó növényzetét, azt a vastag, többrétegű hőséget, ami megakasztja a mozgást, ezt a könyvet sokszor nem letenni csak elejteni lehet. Mi az, hogy mágikus realizmus? Vámos Miklós egyszer azt nyilatkozta, hogy amikor elolvasta a Száz év magány első mondatát, egy ütemet kihagyott a szívverése. Van az egészben valami lassú, déli, forró égövi barbarizmus, a szívizmot renyheségre késztető irány. De elég lesz ez vajon Kafkához, ehhez az északról jött gyomorfájóshoz? Kíváncsian várom.

Oidipusz, baszd meg! Ez egyszerűen lehetetlen, hogy minden érdekesebb szövegből, a pszichogép legrejtettebb zugaiból, még a kuplerájok mélyéről is ez a imbecillis, slendrián fasz kacsint föl. Küzdeni sem lehet ellene, az is őt igazolja. Talán Tamura szerencsésebb lesz és az erős kezdő felütéssel, apja elhagyásával(nem megölésével!) sikerül elkerülnie Freud görög latrináját. 15 évesen lép le otthonról, épp időben, mikor talán a legkeményebbek vagyunk, némi pénzzel, egy kurva nagy bökővel meg enyhén skizoid tünetekkel. Precíz, átgondolt kivitelezéssel és egyelőre beláthatatlan célokkal. Delejes, tengerparti napfény, kérlelhetetlen külvilág, hidegvér s a háttérben még semmi morajlás. Azt hiszem kiülök a partra.

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőlem, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar az ég. Képzeljük csak el." (részlet a könyvből)