...mellyel az a vergődő, zsinati mélység kényszerítené ki mindenkiből a maga szörnyetegét, mégha a genomokba ágyazott tipológiai nonszenszek ortogonális törvényei, azaz ideologisztikus elrendezései egyfajta szubsztilis, veleszületett, de már mindig is a lét fölött vibráló, freudi fölöttes én skizoid partícióinak, kívánatosnak is tartanák az azonos súlyú véletlenekbe szortírozott szabadság matematizált pimaszságát, korántsem függetlenül holmi energetikai dichotómiáktól; fogadd hát el véres áldozatom, ha már az önkívületi megfosztottságom oneirizáló magánya képtelen is arra a ceremoniális precizitásra, arra az aszklépioszi mámorra, ami konstans konstituensként kellene körbefonva táplálnia vadul dobogó, sötét félelmeimet; ezek a félelmek a feledésben is elfeledett zugokból törnek elő inferiorisztikus hajszálereken szertelen könnyedséggel, hogy majd a tétovaságukban is transzfinit idősorokban materializálódó felhangjaik pusztító közönségessége nyilvánítsa meg mindent elsöprő véleményét, melyhez, nem tagadom, csak asszisztálni tudok és kívánok, elvégre ezt a programot követem, algoritmizált vakhitem impuzusaiban lebegek harsogó örömmel és sokat akartam és akarok, hiszen álmok és vágyak tömegével bírni több mint művészet, hehe, de hát mit tegyünk?, rendszerünk hanyagul nézné végig mini-katasztrófáinak exponenciálisan akkumulálódó horrorát; hártyavékony, távolbavesző lényegiségét mindez hidegen hagyná, miközben éteri könnyedségű elefántok csont-tornyából jön az ukáz: indolens reaktorokban kell tárolni azt a distanciát, azt a metrikus morbiditást, melyhez egy abszurd, cirkuszi értelemben vett vidámsággal közelítve észrevehető lenne a szisztéma melankóliája, nihilje; ne akarjatok mindenre rávetődni - suttogják a páni hirtelenséggel felvillanó szemek, és tesznek is róla, pandórák jönnek, ezek a hanyagul sminkelt kurvái a bódulatnak, szoborszerű testek hívnak szakadár táncukra, a most élvezete maga a hatalom és erő, míg a késleltetett pokol nem lehet instancia, soha nem is lehetett a szélnek eresztettségükben megsértett bűntudat kafkai periratait egy halomba gyűjteni s a tengerparton egy szabad máglyán végleg megszabadulni tőlük; a távlat eksztatikus váltásában gyűrődik fel egzisztenciátok organikus modelje, kéretik hát az agora-i pozíciók kíméletlen eliminálása, indoklás: a birodalmi szubsztrátumok vakvágányra tolt gyűlöletes gyengeségét váltja fel egy még iszonyúbb ödipális matriarchális konzisztencia, töpörödött szobrok pattanak elő az alpári negédességtől túlcsorduló titánok bűzhödt ágyékaiból, mítosztalan kényszeredettséggel detektálják szolgai otrombaságukat és gyűjtik gyülevész hadaikat a ciszterna körül, sajnos a pofán-rúgás sutasága elégtelennek bizonyult, eh, annyi baj legyen, felkerestem nyugaton azt a sós szörnyeteget, a nyugtatót, a felejtetőt, hogy az ő logoszát manifesztálja minden hurrikán, szigorúan őrzött menekülési útvonalakat nyújtanak át nekem minden hajnalban és a nyugat egyetlen töretlen yang-vonala sugárzik vad dühvel, megvetéssel, és bár tudja ő is: orientációja édeskevés, talán a szolipszizmus émelyítően édes borzalmát legyűrő kristálytisztán emanáló immanentális ego-trip több lehet, mint provizorikus metodika; az isteni óvjon mindenkit a panteista kutyáktól, a fény keletről jön, de nyugat adja az erejét...
