ZENFEHÉR, az egyik legrégebbi és legarisztokratikusabb aura; bántóan éles, fehér ragyogása általában a fej és a vállak körül koncentrálódik, és minden esetben elkerüli a genitáliákat; ellentmondást nem tűrő, a keveredést megvető, rátartisággal őrzi abszolút tiszta homogenitását, soha nem végez centrifugális mozgást, ezzel is jelezve, hogy tökéletesen uralja a középpontot; hegyesen kitörő pulzálásokban fitogtatja erejét a régisége ellenére kamaszos lelkesültséggel; általában, a fej körüli glória-szerű sűrűsödése hátközépig lenyúló, úgynevezett sörényben folytatódik, továbbá váll- és mellvértre emlékeztető formában öleli körül, szinte birtokolván, a test felső harmadát, a testhez magához soha nem ér hozzá, ravasz információátviteli módozatokkal oldja meg a kapcsolódást; lábrészen ritkán képződik meg, vélhetően a nemiségtől való irtózása miatt, ha mégis, akkor az a becsontosodás veszélyével járhat(holott egy zenfehér megléte enélkül is elég hosszú ideig tart, évekig, vagy akár évtizedekig is); szerkezetileg nem egységes, igaz a hajszálvékony illesztéseket csak nagy nehezen, hosszas vizsgálódás után lehetne fölfedezni, igyekszik is elfedni azokat, még az ezekre való célozgatást is tiszteletlen indiszkréciónak tartaná; erős intellektuális képességű emberekkel szeret társulni, amely tulajdonságukat aztán fel is erősíti jelentős diszharmóniát okozva; ez általában is igaz rá, hogy csak az ő jellegére fogékonyak körül lelhető fel; már-már éterien magas absztrakciós szintjében és az említett xenofóbiájában rejlik fő és egyben ki nem mondott gyengesége, szimbiózisa az emberrel ennélfogva, kivétel nélkül, erőltetett és - bevallatlanul - kényelmetlen; humortalanságát absztraháló erejével, monomániára hajló lendületét pedig finomra hangolt anális fixáltságával próbálja kompenzálni; Nietzschének sikerült a lényegét részben megragadnia és felhasználnia az aszketikus pap ideájának megalkotásához, ami természetesen a német pszichológiai intuícióját dicséri; szociológiailag a vallásos illetve a tudományos hit fanatizmusában csapódik le, fájóan nélkülözve az övétől eltérő orientációkat; csikorgó, nagy hanggal kényszerít újabb és újabb ceremóniákba, gyakorlatilag ez az igazi terepe, a szerénytelen, transzparens ünnepi maszturbációk, tűzijátékok és légiparádék harsogó kedvetlensége, a kétségbeesettségükben megható, hipertrófiás megavíziók isten-szurrogátumai; összességében igen kellemetlen aura, ha szerencsés esetben sikerül megszabadulnunk tőle, akkor szinte rákpáncélként pattan le rólunk, maga mögött hagyva a fájdalmasan lüktető, megkínzott húsdarabot

HAJNALI SZIRMOK, kis, önkéntelen mozdulatokban ragyoghat fel, néha csak pillanatokra, ártatlan gesztusok nyomán érződik a jelenléte, egy félmosoly, egy vissza- vagy beintés, vagy amikor hirtelen kedved támad és rikoltozva lerohansz a parton a tengerig, harmatos üdeséggel és egy ragyogó nap igéretével túlcsurdulóan teli; legfeljebb pár percig tart és egy eredendő hangoltságra ébreszt rá, nem erőszakosan és nem követelőzően, távol áll tőle mindenfajta irányítási vágy; nagyon fontos, szinte lényegi, jellemzője, hogy imádja a testet, teljesen elveszejti magát, lubickol, benne, ő lényegül át a legjobban és legbensőségesebben az emberrel, szimbiózisában olyannyira átadja önnön lényegét, hogy sokáig, az ostobák, tagadták is a létezését, valamiféle felturbózott cupidó-maradványt magyaráztak bele, egészen addig, amíg Weöres Sándor a Medeia című versében le nem írta a következő sort: "Kora hajnalban a hideg tornácon ébredek." ettől az elemezhetetlenül brutális sortól a hajnali szirmok szinte megrészegült az örömtől, elsírta magát, extázisba esett, fellobbant, megsemmisült, majd a következő pillanatban ujjászületett, azok a szerencsések, akik ekkor kapcsolatban voltak vele, leírhatatlan és villanásszerű váltakozását tapasztalták meg az örömnek, a szomorúságnak, a haragnak, a szilaj kedvnek és sok más olyan érzésnek, amit hirtelenjében föl sem ismertek; az ekkor, ugrásszerűen megnőtt intenzitású energiáit azóta is tékozolja múló és lényegtelennek hitt pillanatokra, gyakran és szívesen tér vissza azokhoz, akik örömüket lelték benne; friss és enyhén sós aromája a tengert idézi, ahonnan először felbukkant, Aphrodité rázta ki szöszke hajából a parton; ez a hirtelenke csodálatos érzékenységgel érzi meg a vágyakat, a jobb illatúakban imád hosszasabban időzni, ilyenkor féktelenségében olyan intenzitással ajándékoz meg, hogy a lélekzet is belétek szorul, majd néhány perc múlva lusta, dús érzékiséggel távozik, ami olyan mintha egy selyemkendőt húznának végig minden idegsejteden; váratlanul és bizsergetve érkezik meg, mindig máshogy, sose várjátok