weöresnek és cziffrának
az a fa ott hasad fájóan bele a térbe, az óceán partján, nekitámaszkodva a horizontnak, a hullámok transzgresszív dühe tombol alatta, viharok üvöltik fülébe magányát, egyedül áll ott, sem erdő, sem liget nem maradhat meg ezen a sziklán, nem veszi körbe őt semmi de semmi; törzse mozdulatlansága, ágak meg-meg rebbenése és lassú elhajlása, levelei örömittas szélkövető tánca fokozza szinte az elviselhetetlenségig az áldott realitást, azt az önmagából adódó elrejtetlen állapotot, ami nem kedves és nem megnyugtató, nincs misztika, nincs varázslat, nincs transz-állapot, nincs közönség, semmi könnyítő machináció, alkotás van, kiállás és felelősség; az elfogadás a valóság elfogadása lesz, hogy nincs mentőöv, segítség és megváltás, a külső támadása végleges és kétségbevonhatatlan ajándék; az ellenállás az én ellenállása lesz, ami nem illúzió, hanem az erő mámorító érzése, nem beleájulás, hanem extrém módon józan, precíz, hideg tudatosság
