A körvonal mint szemantikai vágy.
(dömének)
Nem tudok nem vissza- és visszatérni ahhoz a metaforához, ami az autistákat egy sci-fi főszereplőivé teszi meg, egy olyan történet hőseivé - vagy áldozataivá -, amikor utunkba kerül az idegenszerű, amikor az édeni azonosítatlanság, egy értelem és észhasználat előtti világ paradigma-nyelő zárványai között kell kószálnunk. Itt lehetetlenné válik a megszokott sémák használata, a világról alkotott otthonos és barátságos képünket eltéríti az idegen test. A lehetőségeket önmaguk tömege nyomja szét, intencióink izotrop nincstelenségét előbb koldusként gründolja az ismer(het)etlen, majd rabolni kezd, majd parvenü, s a végén az aranyág egy királyi kézből hullik ki. A pont ahol ez a metafora lefordul és használhatatlanná válik, az a berendezkedésre való képesség. A tanulás, a heurisztikák automatizmusa, a világ-elsajátítás finoman hangolt, fehér-tudásban derengő mechanizmusa. Az értelmi befogadás előbb-utóbb, hibásan-helyesen megvalósul, hogy a történet élvezhetővé, a fiktív szituáció élhetővé váljon. Ezzel ellentétben a proto-autizmus, maga erre az elsajátító minta-alkotásra való képtelenség, nem a rossz, a hibás, az önnön célját elve(sz)tő értelmezés, hanem az elemi hiány, az "elmebeteg folyosó" trópusa. Számára a világhoz való kapcsolódási felületként csak az érzéki, érzékszervi rezsim, a didaktikai fenomenológia láncravert mazochizmusa marad, hogy lassan átadja a helyét egy egyre inkább önmagára záródó, sűrített nihilnek. Itt csak bolyhos lehetsz, kemény, éles vagy akár olyan, mint egy citrom leve, hiszen ez az érzékvilág kontúrjaira alapozott kétdimenziós klasszifikáció nem engedi, nem engedheti, hogy másmilyennek láttasson holmi értelem, a szociometriai beágyazottság puha zseléjének szilárdsági mutatói. A sci-fi-t inicializáló alapélmény sokkolóan permanens hátterében, tükör által élesen, de idegenül fénylik bármiféle misztikus tehetség és mesterséges ártatlanság, az esőember gyakorlati romantikuma. De. Nem mondhatok mást, s krédó-gyanúsan nem is mondok, minthogy ez a sűrített nihil nem szükségszerű, ez a láncravert platform nem fapados.
Ciklikus idegenkedés a legártatlanabb iróniától, az értelmi kontent leghalványabb kibillentéséből, ez egy első látásra nem is annyira feltűnő, ám annál figyelemreméltóbb motívum. Ami itt megkerülhetetlen, az az értelem fogalmának, egyfajta nézőpontból való, mély, ontológiai megpillantása. (Valószínűleg szerencsésebb lenne mély-ontológiait írni, ami praktikusan és nagyképűen a hétköznapi, ám a szó szoros értelmében az, s így a különválasztott "mély" jelezné, hogy legkevésbé a hétköznapokon látunk és viselkedünk "hétköznapiul".) Az ép ész, az ép értelem léte, a valója, amihez vissza- és visszatér, amiért minduntalan újra- és újra felsebzi magát, ez: világok vannak. Világok, melyek között nem lehet elbaszott, pszichoterapeuta kishercegként szálldosni, ugrálni. Világok világa, ahol a domesztikáció türelmetlen dühe toporzékol elvakultan, saját illatától elbódultan, s bunkereket épít, óvó szándékkal, ostobán. A kontúr diktatorikus voltától iszonyodom, ettől az elemi, furcsa zsarnoktól, egy észérvek nélküli miliő zombiátusától. Szabadíts meg a gonosztól!, hasztalan, ez immár egy ígéret nélküli eljövetel vulgár-szövevényes értelmezettsége. A kontúr diktatorikus voltához vonzódom, ehhez a vád és bűn nélküli áldozathoz, holott csak egy követ zúzok szét.
