(Borges: Kék tigrisek)

 

A hetedik tavaszom legsötétebb napján el kellett menni az állatkertbe. Lassan haladtunk át a bejárathoz vezető sétányon, óvatosan lépkedtem egyik macskakőről a másikra, mintha az általam érintetteken kívül a végtelen szakadék leselkedne az arra járókra. A Nap foltokban falta ezeket a köveket, éreztem a lábszáramban e zajtalan harc kétségbeesetten sugárzó hőjét. Szikrázó idő volt, egy hordónyi napsugár zúdult másodpercenként a nyakamba, imát mormoltam és fellegeket kívántam, de kis idő múlva kénytelen voltam áttenni a bábut a bal kezembe mert a jobb görcsölni kezdett. Két társamra néztem, az alkalomhoz illően öltöztek, zárt, magasított gallér, éjfekete öltöny illetve többrétegű, régimódi szoknya, diszkrét csipkézés, szűk férfi-zubbony. Sápadt, hosszúkás, verítékmentes arcuk elégedetlennek tűnt, de csak egymás között suttogtak, hozzám nem szóltak egy szót sem. Csak akkor rángattak meg időnként és kezdtek el nógatni, mikor inverz-Orpheuszként a vállam fölött vissza-visszapislogtam, reménykedve, vissza a civilizált világra. Odaértünk az óriási bronz-kapuhoz és én már hallani is véltem belülről tompa üvöltéseket, a tömeg moraját, egy rettenetes világ hangszivárgásait. Vagy csak képzeltem? A társaim semmi jelét nem adták, hogy bármi különöset is hallottak volna. A betegesen tiszta égbolt, mint egy harangtest nyomta az állatkert fölötti légtömeget. Rettegtem ettől a helytől. És rettegésem palástként borított be, elárasztotta azt az – egy későbbi, gondos elpusztításra félre-láncolt - speciális idegvégződés-gömböt, amit magamban – ritkán – a lelkemnek hívtam. Lopva a társaimra pillantottam, nem vettek-e észre valamit belső vívódásomból és igyekeztem a megszokott síkokba visszarendezni az arcomat. Ekkor egyikük, a férfi, bedörömbölt a kapun. A koppanásokat követő csönd úgy öntött el, mint egy fenékhullám, hogy amikor erejét vesztve visszavonult, engem is magával rántson. Az idő elszürkült, mi pedig egy kihalt térre érkeztünk, ahol hatalmas páfrányok, xintorl-növények és áloék takarták el a kíváncsi szemek elől a kert belsejét. Hogy egy kis nyugalmat találjak, felpillantottam a fák lombkoronáira, amiket foszlányokká tépdesett tömzsi ujjaival a szél. Ezen az átkozott helyen még a vihar karcsú kecsessége is, melyet kevesen látnak meg romboló áradatában, csúf, gnómszerű babrálássá mutálódott. A társaim kényelmesen beszélgetve indultak el egy gyanús ösvényen, kénytelen voltam követni őket. Senki mást nem láttam magunkon kívül, de tudtam, hogy ez valamiféle szelektív vakság lehet, valami öntudatlan óvó-mechanizmus, amivel nem is magamat, inkább mintha a többi embert próbálnám mágikus eszközökkel megvédeni az egyelőre láthatatlan és csak esetleg a saját pulzusunkkal összetéveszthetően kitapintható, tapasztalható veszélytől. Meg-megállva haladtunk az ösvényen, elidőzve az üres ketrecek és karámok előtt. Egyetlen állatot sem láttunk, a gépnek és élőlénynek is tartott, nem tisztázott státuszú bináris-baglyokon kívül, ám úgy tűnt ez a két társamat nem érdekli, továbbra is sétáltak, csevegtek és időnként rám szóltak, hogy ne maradjak le. Nem tehettem mást, és bár a veszélyérzet egyre jobban átitatott, elkezdtem figyelni a baglyokat. Egy digitális csapdába vetve vijjogtak némán, még mindig némán. Sokáig, sokan azt hitték, hogy csak a gyorsaságuk miatt nem láthatjuk a repülésük és mozgásuk ívét. Kísérletekkel sikerült valószínűsíteni – nem bizonyítani! -, hogy egy bináris bagoly nem létezik két állapot között. Legalábbis számunkra, külső szemlélők számára nem. Úgy mozogtak ezek a gép-állatok, mint ahogy pár évvel ezelőtt én elképzeltem a bolygómozgást is. Cikázó, követhetetlen kvantum-pályát leíró csillagrendszereket tudtam magam körül, míg a társaim fel nem világosítottak az igazságukról. Onnantól nem érdekelt a csillagászat. Ezek az - általunk csak életük jelentéktelen hányadában, egy-egy pillanatnyi állapotukban ismert - baglyok voltak a reményeim egy egyenes vonalú, domesztikált világ-modell ellen. Egyszer, pár hónappal ezelőtt szét akartam szerelni az egyiket, hogy megnézzem milyen csapágyakkal oldották meg a fej forgatását. De alighogy elkezdtem, rajtam ütöttek, kiabáltak, rángattak és eltorzult arccal a kezemre mutogattak, amire rászáradt a kifolyt hűtőfolyadék. Sajnos, azóta nem igazán tudom olyan szabadon, egyedül megvizsgálni a dolgokat magam körül, mint régen. Most is, ahogy az egyik társam meglátta, hogy a baglyokat figyelem, gyorsan odalépett és elkezdett húzni a kert belseje felé. És ekkor meghallottam valamit. Pontosabban, most ébredtem tudatára ennek a hangnak. Megfoghatatlan hang volt, számomra szó szerint. Ugyanis, amióta csak az eszemet tudom és az eszemmel birtokba tudom venni a környező világot, mindig is képes voltam egy hallott hangon, legyen az akár egy dallam, egy monoton ritmus, egy kutya ugatása vagy akár egy teljesen szétdiffundált zörej, visszajutni, mint egy sztrádán a hang forrásához. A most hallott hangnak képtelen voltam a lekövetésére. Olyan volt, mintha a bőrömet lenyúzták volna és egy deszkára felszögelve hosszú karmokkal kapirgáltak volna rajta. Zizegő, otromba, tolakodó. Ez idáig, rövid életem során csak olyan hangokkal találkoztam, melyek egyértelműen és jól hallhatóan rajtam kívülről érkeztek, amelyekről integritásom szabad és biztos tudatában dönthettem, hogy áthassanak, magukkal ragadjanak vagy pedig gyorsan legyilkoljam őket, érzékiségem védelmében. Most viszont, ahogy közeledtünk a kert és a kínzó hang fókuszpontja felé, egyre valósabbnak és élesebbnek éreztem a hangkarmok kaparó irtózatát, hogy a bőröm alsó rétegei, a kívülről nem látható szövetek megadják magukat ennek a pusztító, rothasztó közegnek, és bár külsőleg úgy tűnhetett, hogy – a szokásos sápadt, komor ábrázatomat leszámítva - teljesen rendben vagyok, én iszonyodva kezdtem tekinteni saját testemre. A tudatom mindezek ellenére hűvös maradt, s én felismertem, hogy gyorsvonati sebességgel pattan és válik el a testemtől, ettől az állat(kert)i kreatúrától, ettől a húsgólemtől a tudati mivoltom, a logikai, fogalomalkotói apparátusom, ám én még ennél is összehasonlíthatatlanul gyorsabban döntöttem az utóbbi, magam, mellett. Immár nyugodt és szomorú tűnődéssel figyeltem, ahogy a testem, mint egy tengerbe nyúló sziklatömb apránként beleporlad abba a hang és már vizuális áradatba, ami a kert közepén összegyűlt állatokból hömpölygött elő. Egyetlen villanásnyi ideig az összes dög engem figyelt, azzal a nem túl gyakori pillantással, amelynek iránya van, egy srégen, lefelé zuhanó suhintás, egy olyan, kardcsapásra emlékeztető szemmozgás, mellyel felméretünk, de az ítéletet már soha nem ismerhetjük meg. A következő pillanatban minden és mindenki kivilágosodott, nevetett és röpködött, boldog, testi meleg áradt szét, gyerekek, luftballonok és szülők vegyültek el az állatok között és én is felhőtlen örömmel követtem a szüleimet, kacagtam, simogattam, becéztem és etettem. Mélyen, álmosan beszívtam a testek kipárolgását és semmi, de semmi mást nem kellett tennem.