önellentmondásos és desperát reakció viharka posztjára



...hát egy alapállás, alapmagatartás kísérleti leírása következnék; szándékaim szerint minden riposzt-jelleget nélkülözve, semmiképpen nem a kábulat bármilyen értelemben felfogott ellentétének az apológiája...

A legelső behatás vagy tapasztalat, ahol az elhatárolás is megkezdődik, tehát a skizma helye a felismerés és a döbbenet által nyílik meg. Annak a felismerése, hogy ami ott van, ott áll velem szemben: ember, démon, az elkövetkező nap az nem én vagyok, az egy idegen. És idegenségében rémisztő és gyűlöletes. És megkerülhetetlenül és kiismerhetetlenül robban bele a sivatagomba ez a mozdulatlan, szűz sziklatömb. A furcsa az, hogy a találkozás pillanatában szinte mindig, szinte biztosan van egy olyan pillanat, amikor úgy tűnik, mintha ez a sötét gólem várakozna. Nem mozdul. Ekkor merül fel talán egy döntés lehetősége. Vagy a hozzáállásból már minden eldöntetett?, nem tudom. Nos, ez, annak a paradox szükségszerűséggel felbukkanó döntésnek a lehetősége, hogy visszautasíthatok minden könnyítést, minden metafizikát, drogot, vallást vagy védelmi mechanizmust. Ezt a visszautasítást, annak a teljes és  kristálytiszta tudatában teszem, hogy így meg tudom adni ennek a sziklatömbbel való találkozásnak a közönyét, derűjét, azt az őrülten érzéki agresszióját, amit minden vallás lényege (szerint) oly szívesen fojtana és ölne el. Minden ilyen találkozás harc. Harc a legtágabb értelemben véve, hogy szinte már alig fér bele valami abból, amit a mi - robotpilótákkal és hőkövető rakétákkal felszerelt - kényelmes militarizmusunk el tud képzelni és viselni. A felszereltség amúgy is csak akkor fontos ha nyerni vagy menekülni akarsz. Mindkét esetben félik és gyűlölik a harcot. (A görcsös nyerni-vágyással, mint a menekülés egy sunyi fajtájával a továbbiakban már nem foglalkoznék, elég egyértelműen látszik, hogy önbecsapás húzódik meg mögötte, hogy azt hiszik/remélik egy nyertes játszma a további harcok elkerülését ajándékozná nekik. Hah!) A golyóálló-mellény, a vallások, a tudomány, a konditeremben magunkra pakolt izmok, drogok, ezernyi ezoterikus keleti faszság, kinyomtatott és zsebben hordott pszichoroszkóp megannyi jogos és érthető próbálkozás a félelem, a saját félelmünk elkerülésére. A harcok választása nem ezzel ellentétben és vele szemben van, azaz nem vagy-vagy van (Kierkegaard sux). A "másik" lehetőség, a  védelmek visszautasítása  fintorogva húzza ki magát a kínálkozó alternatív szerkezetből. Ismétlem, nem valamivel szemben határozódik meg. A védekező mechanizmusok nélküli harc szeretete teremti meg őt. Ez nem bátorság, nem őrület és legkevésbé sem pozőr, hősi attitűd, ez inkább a szélsőségesen érzéki és agresszív tudat perverziója. Amikor a félelem és a keserűség a gyomrodba mar, amikor rádöbbensz, hogy nem ment meg sem az, hogy kábulatba süllyedsz, sem bármilyen tiszta elvek követése, semmiféle isten, holmi lélekvándorlási trükkök, nem ment és nem vált meg senki és semmi, nos, akkor, abban a hátborzongató otthontalanságban világlik fel tökéletesen, hogy tényleg, egy perc alatt vége lehet mindennek. És ennek az elfogadása már egy olyan közönyös és kegyetlen erő jele lesz, amely önmagát, a puszta létét, a céltalan és reménytelen létét állítja a gólem elé. Nem akar hős lenni, nem akar szent lenni, nem akarja az örök életet sem az emlékekben, sem reálisan.

...a gólem végül is összetörik, legyőzetik és visszatakarodik a prágai sikátorokba, persze ez nem mindig történik így, de most igen, most, amikor volt merszem elegánsan és flegmán végrehajtani azt a bizonyos kockadobást; ebben a dobásban nincs semmi megfontoltság, semmi remény, semmi irgalom; másképp, azt hiszem, nem lehet...