báró Julius Evola emlékére
A legtágabb értelemben vett háborús határszituáció a maga abszolút létében: élvezet.
Ez a mondat az az alaptétel, mely - szándékaim szerint - macheteként hasítaná szét a szentimentális polgári világ pacifizmusát. Elsőként jöjjön a megalapozó idézet, törhetetlen fundamentumként, Evola: Emberek és Romok című könyvéből:
"nem tehetünk mást, mint hogy szembeszálljunk saját teremtményünkkel, hogy vele mérjük magunkat. Ez lehetetlen, ha nem teremtünk egy szinte új, benső dimenziót, amely a háború határhelyzetében egy hideg, világos és komplex heroizmus formájában nyilvánul meg - egy olyan heroizmus formájában, amelyből hiányzik a romantikus, ösztönös és hazafiaskodó elem; amelyben a legpontosabb technika találkozik egy - hogy úgy mondjuk - áldozati diszpozícióval, vagyis az ember azon képességével, hogy szembeszálljon a legpusztítóbb szituációkkal, sőt szeresse e szituációkat, mégpedig azért, mert ezek a maguk elementaritásában lehetővé teszik, hogy csúcspontként megragadja, amit 'abszolút személynek' nevezhetünk."
Nos, ez az idézet, lepattintva róla azt az - Evolára oly jellemző - bombasztos lelkesültséget az arisztokratikus jelleg iránt, kiváló alapot nyújt arra, hogy megközelíthessük és valami fogalmat nyerhessünk egy ilyen határhelyzetről. Azt gondolom, hogy a szerző intencióinak megfelelően járok el, ha bármiféle dicsérő szó helyett a nekem nem tetsző - még mindig a polgári gondolkodásban bennragadó - részeket emelem ki, a végletekig élezve és erősítve a tárgy adekvát megragadását célzó törekvéseket. Szerencsétlennek tartom ugyanis pl. az 'áldozat' és a 'heroizmus ' szavak használatát a fönti passzusban. Miért is? Egy ilyen határszituáció két (csoport) ember között jöhet létre. A meghatározó attitűd a személytelenség és az érdektelenség lesz, tehát szó se lehet itt semmiféle romantizáló hősiességről és áldozatvállalásról. Személytelenség, az által, hogy lényegtelenné válik a szemben álló személye, léte, és érdektelenség, az értékhierarchia teljes összeomlásával. A súlyosabbik kritikám viszont az, hogy ezt a benső dimenziót nem mi teremtjük, nem mi hozzuk létre, hogy majd azután azzal kedvünkre rendelkezhetnénk. Nem, itt három komponens alkot egyetlen szerves egységet: a szituáció abszurditása és a benne lévők személytelensége illetve érdektelensége. Szerkezetileg úgy néz ki, hogy a maga a helyzet indikálja ezen benső dimenzió szükségességét, ami karakteresen éppen a személytelen és érdektelen attitűdben valósul meg. Máshol és máshogyan meg sem valósulhatna, ekkor viszont meg kell valósulnia. És ez a lényeg, egy olyan stílus realizálódik itt, melyben már nem ismerszik fel sem isten sem ember. Itt már nincs igaz ügy és bajtársi érzelgősség, viszont nincsen gyűlölet sem az ellenség iránt. Érdekes és perverz módon találkozik a konformista polgári miliő és a klasszikus, reguláris hadviselés rettegése attól az úgy társadalmilag mint katonailag értelmezhetetlen szociál-pszichológiai fekete lyuktól, amit egy ilyen abszurd határszituáció válthat ki egyes emberekből. Gyűlölet- és szenvedélymentes hideg precizitás, bármiféle célt ugyanolyan megfelelőnek tekintő, nem törődöm, defetista és demorális - szó szerint - pszichopata jelleg, és annak az elementáris érzésnek a vegytiszta élvezete, hogy a hatalmat a maga abszolút létében birtokoljuk. Mi ez az abszolút jelző és mi az idézetben is szereplő abszolút személy jelentése? A társadalmi, erkölcsi és pszichés kötelékek totális felmondásával az abszolút személy fölött nem létezik többé tekintély, egyenlővé válik saját véges létével és képessé arra, hogy az őt életre hívó határszituációt élvezni és uralni tudja. Itt kell megjegyeznem, hogy a fekete lyuk metaforát egész egyszerűen, és persze totál szerénytelenül modell-értékűnek tartom. Nincs kiút ebből a szituációból! Ez a lényegi kiúttalanság torkoll esetünkben az 'abszolút személy' fenoménjébe. Most már megfogalmazhatjuk, hogy egy ilyen határhelyzet ontológiai státuszát a két szembenálló fél abszolút létjellege teremti meg. Szembenállásuk abszolút és feloldhatatlan, nem értik, nem gyűlölik és nem kímélik egymást.
A kiúttalanság kapcsán megjegyzendő, hogy ez másfajta következmények és előzmények szorításában is elképzelhető. A kávéházi írók egyik legnagyobbika, Sartre adja igen kítűnő lélekrajzát egy halálraítélt éjszakáinak, hajnalainak. A szerencsétlen soha nem tudja, hogy ez e az utolsó hajnala(nem közölték vele a kivégzése időpontját, talán még meg sem határozták). Gyötrődve kínlódik hajnalig, az éjszaka szinte vákuumként szívja ki minden csepp életerejét, egy roncsra köszönt a hajnal, hogy a következő éjjel aztán minden újra kezdődjön. Ez szinte ellenpontozza a föntebb leírt, szabad akaraton nyugvó - de ott sem kikényszerített - és talán következményeiben ugyanaz, de elfogadásában összemérhetetlen sors-szituációt.
Osztom Evola megvetését minden olyan megkülönböztetéssel szemben, mely egy nemzethez tartozáson vagy bármiféle biológiai tulajdonságon alapul. Posztmodern gőgösségem viszont nem engedi, hogy tiszteletét a rend és a hierarchia irányába, kétségek nélküli hitét az államiság vagy egy organikus impérium virilis felsőbbrendűségébe is elfogadjam. Az a stílus, ami az általa magasztalt arisztokratikus rend joga, jellegzetessége és velejárója és ott, mint ilyen, szükségszerűségként áll fönn, az az én leírásomban és felfogásomban kontingenssé és bármiféle fizikai, lelki és szellemi feltételektől függetlenül előállhatóvá demokratizálódik. Továbbá ez a stílus, ez a katonai attitűd Evolánál a ksatriják európai megfelelőinek, az általa használt értelemben az arisztokratáknak a szellemi diszpozíciójából természetszerűleg és állandó jelleggel következik. Ezzel szemben az általam felfogott változat lényegében egy szociál-pszichológiai nonszensz. De ez, egyfajta szélsőséges egzisztencializmussal szenyezett és kiélezett variánsa az evolai típusnak - reményeim szerint - eredendőbben ragadja meg az alapjelenséget.
