"De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim"
ROZSDÁLT SIVÁR, az alapélmény a félelem, ez mint kődarab hullik bele világunk őrület-mátrixába, ebbe a zaccos ős-matériába, hogy rajta csapódjanak ki a rozsdált sivár foszlányai, ekként képezve meg azt az amorf és tehetetlen, keserves tömeget, mit bolondságnak ismerünk; ezek az aura foszlányok mindenhol ott vannak, bevetésre készen, építőanyagként hisztérikus kitöréseinkhez, neurotikus fásultságunkhoz, mániás depressziónkhoz, paranoiás hallucinációinkhoz, skizofrén dühöngéseinkhez, minden parafrén álmunkhoz, ott vannak a fontosabb kereszteződések és csomópontok mentén, az agórák peremén, de ott derengenek a legracionálisabbnak hitt döntéseink mélyén vagy a mindennapi rutinunk eseményhorizontján is; ködszerű és megfoghatatlan, képtelenség egyértelműen konstatálni jelenlétét, és itt fontos látni, hogy a bolond léte nem egy a világtól különböző mínőség - számunkra, "normálisak" számára megnyugtató - távolsága, nem egy elkülönült és értelmetlen kvantum, hanem a környezeténél észrevehetően sűrűbb rozsdált sivár delejes masszája, egy visszafordíthatatlan folyamat mellékterméke, a kirekesztés, a megvetés és a gyanakvó cinizmus által konstruált zárt tér egyik gravitáló pokla; ez a pokol a mi mennyországunk torzítatlan tükörképe, a mi mítoszaink és hiedelmeink izometrikus projekciója egy hibátlan és ellentmondásmentes rendszerbe; a viszolygás ettől a rendszertől való eltéréstől, a devianciától, éppen, hogy a félelemből ered, és ez kovácsolja egyre keményebbre és áthatolhatatlanabbra a rozsdált sivár legkülső burkát, nem törődve azzal, hogy a kitörhetetlenség fölött érzett dühében kóvályogva és mazochista indulattal fog önmagára támadni a külső világból visszavont, szűzi libidó, és pusztítja el magát; ezen a roncstelepen nincsenek oázisok, végeláthatatlan sorokban állnak a szétrohadt, kibelezett és leselejtezett vágyak, remények; keserű történet ez; "a bolondság úgyszólván az ember kronológiai és társadalmi, pszichológiai és szervi gyermekkora.", de míg a gyermeket mi, a saját kezünkkel űztük ki a világból(vagy mini-felnőtteket kreálva belőlük, vagy belefullasztva őket egy dögletesen infantilis, negédes ragacsba), addig a bolond saját magán hajtja végre ugyanezt, habzó, és egyre fogyó lélekkel, és motorikus trehánysággal morzsolva szét minden újabb, megtalált, érzékeny idegvégződést; ön- és közveszélyessége azonban megtévesztő, orvosok és pszichiáterek, börtönök, intézetek és kényszergyógykezelés, pszichoanalízis, kényszerzubbony és hideg fürdő, inzulin- és elektrosokk, különféle terápiák, medicinák, ráolvasások, de nincs, nem is lehet, megoldás, se gyógyszer, ugyanis ez nem betegség, és nem is valami kiküszöbölhető processzhiba, ez maga a fröcsögő szolipszizmus, az autoerotikus Nárcisz utolsó átka, és az ebből eredő, a filozófusok pimasz fantáziátlanságát tükröző, 'ismerd meg önmagad' különös maximája; tessék, baszdmeg!, megismerte önmagát, a folytonosan visszacsatolt autizmus makulátlan förtelmét, a Másik által neki ajándékozott értelemtől eloldódó, félautomata, belső koherenciája fattyú ártatlanságát; és ez semmi, ez semmi...
