"boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa"
experimentális dekonstrukció
avagy
Szauron, CS. S. és ZS.F. urak harmadkor-végi, Szauron részéről ékes, emberi nyelven, a hobbitok részéről érthetetlen makogássá degenerálódott úgynevezett tünde-nyelven, részben, helyenként és nyomokban (anti)karteziánus - illetőleg a hallgatók és olvasók ordító szerencséjére a társalgás dinamikájának nem szükségszerű következményeként - tulnyomórészt Leszbosz(és kis részben Tolkien) előtti főhajtásként értelmezhető, értelmezendő társalgás eufemisztikus és understatement részletei(vagy mi),
...
"az igazságot birtokolni, vagy áhítozni utána, két olyan cselekvés, amely ugyanabból a magatartásból ered...Lelki szegénynek nevezek minden embert aki meggyőződéssel beszél az Igazságról: akinek mindig készletek állnak rendelkezésre nagybetűkből és azokat naivan, csalás és megvetés nélkül használja is" - Szauron itt tette el a papírt és folytatta a tőle megszokott biztató gesztusokkal - Kedveseim, ti komolyan azt gondoljátok bármit is megold ha elpusztítjátok vagy akár megtartjátok azt a kurva gyűrűt? Na idess'! - Ezzel a zsebébe nyúlt s egy marék gyűrűt szórt elébük a porba. Frodó halkan felsikoltott. Mintha, egy varázs tört volna meg körülötte. Mintha, valami egy csapásra elfújta volna a vonzását, a súlyát a nyakában lógó kis ékszernek. Tétován piszkálta maga előtt a gyűrűket, melyek nem ugyanolyanok voltak, mint az övé, hanem ugyanazok voltak. De még mindig nem értett semmit. "Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen," - darálta unottan Szauron - Dereng már valami, kis hippik?! Nem mindegy, hogy a tér-idő kontinuum általunk belátható igen csekély szeletkéjének vajh' melyik pozíciójában manifesztálom ezt a trükköt? Hogy mi?! Nem, a gonosz nem én vagyok. De, ti ezt soha nem fogjátok megérteni. - nézett rájuk szánakozva - Áh - legyintett aztán - de kit érdekel már mindez? A pokol elszabadult, és nem miattam, kedves barátaim, nem miattam. Meséljetek inkább Galadrielről. Ha jól tudom láthattátok őt; a G(aladriel) pont felfedezőjét. Még mindig olyan tüneményes, ez a királynői kéjnője a tündék unalmas népének? Én egy darabig a szeretője lehettem. A kéjlakában "akkor a hét csészét tartó hét angyal közül az egyik odalépett hozzám és hívott: >>Gyere, megmutatom neked a nagy kéjnő ítéletét, aki a nagy vizek fölött ül. Vele erkölcstelenkedtek a föld királyai, és a föld lakói megrészegültek kéje borától.<<" Amikor elkészítettem ezekből a bisz-baszokból az elsőt, mondhatni a prototípust, azzal fizettem ki az éjszakát. Akkor így búcsúzott tőlem: "És lám, vágyam valóra válik. Te magadtól ideadod nekem a Gyűrűt! A Sötétség Ura helyére Királynőt állítasz. És én nem leszek Sötét, de szépséges és lenyűgöző, mint a Pirkadat és az Éjszaka! Mocsoktalan, mint a Tenger, a Nap és a Hó a hegyek csúcsán! Félelmetes, mint a Vihar és a Villám! Erősebb, mint a föld fundamentuma. S imádni, félni fog minden!" He, he, he kész röhej, nem? a Sötétség Ura. Húúúúú! Kicsit egzaltált volt a csaj. Amúgy visszatérve rátok, azt hiszem nem volt haszontalan ez az előbbi bájos kis infláció a gyűrűkkel; egy kicsit megtépázta neurotizált szuper-egotokat. Ami - bevallom, meglepődve tapasztaltam - kényelmesen megfér hobbit-lényetek antiheroikus, kispolgári intencióival. Hogy mi protofamiliárius neurotizmusotok esemény-nyalábjainak panoramikus, kvázitörténelmi horizontja? Nos, "a válasz a kérdésre, hogy Miért mondunk történeteket? az, hogy az elbeszélés, mint olyan mindig egy alapvető antagonizmus feloldására születik...az ár pedig amit a narrativ megoldásért fizetünk, nem más, mint a petitio principii időbeli hurokja: az elbeszélés észrevétlenül már mindig is adottnak tételezi azt, amit reprodukálni hivatott." Magyarán, azáltal - tudván, milyen önérzetes kis pöcsök vagytok - hogy elképzelitek a magatokról szóló nagyívű és ízléstelen történeteket, hogy autoprojekciót hajtotok végre a még meg sem született hősi énekekbe, nagy mértékben növelitek az amúgy sem kis ressentiment-potenciálotokat, mely szutykos kis fajtátok körében gusztustalanul nagy akcio-hiszteriko-rádiuszt generál. Az antagonizmust pedig szánalmas létetek szituáció-inadekvát karaktere konstituálja; szóval semmi keresnivalótok e színjátékban. Ahogy persze nekem se. De én itt maradtam, a fajtámból egyedül. A fenséges Úrhölgy kibaszott ágyasai üldözték el a többieket. Azokról a perverz állatokról beszélek, persze, kik magukat tündéknek nevezik. Érdekes, de ezek a tündék is állandóan történeteket mesélnek! Valószínűleg ezért kedvelnek titeket, természetesen a differencia fenntartásának igénye mellett, ugyanis "az elbeszélésre való hivatkozás lehetővé teszi a neurózis(hisztéria) és a perverzió közti különbségtételt is, hiszen mindkettő egy sajátos elbeszélésformát mutat: a hisztéria az eredet lineáris elbeszélését mutatja(a neurotikus családi mítoszát), míg a perverzióban az elbeszélés megfeneklik egy helyen és a végtelenségig ismétli magát", lásd a megye történetének pofátlan integrálása középfölde történetébe, másfelől Lothlórien iteráltan übermenccses és infantilisan szeparált, pervertált magánya. Azt kérdezitek, hogy a társaim - a többi pszichiáter, az ápolók és gondnokok - hová lettek, mentek?: "És voltak, kik a pusztaságba mentek, és együtt szomjaztak a ragadozó vadállatokkal, csak mert nem akartak mocskos tevehajcsárokkal ülni a ciszterna körül. És voltak, kik megsemmisítőként érkeztek, és jégverést hoztak a gyümölcsösökre, csak mert pofán akarták rúgni a söpredéket, hogy betömhessék végre torkát." Én is csak Galadriel miatt... Az a királynői szépségű nemes arcél, és az az illat, egy asszony illata, és azok a keblek óh istenem - túrt bele, végképp elérzékenyülve, a hajába Szauron - ha az ember ráhajtja a fejét, nincs is több kívánsága már, és "hű de szép segge van Juliette! Mondták, hogy fenséges, de ez még a hírét is felülmúlja, hajoljon csak előre, hadd dárdázzam meg a nyelvemmel... Nagy Isten! Hiszen ön kétségbeejtően tiszta; hát nem mondta Noirceuil, milyen állapotban akarom látni ezt a segget? - Nem, nagyuram! - Szarosat akartam! Koszosat akartam! Lehangoló ez a tisztaság! Node segítünk rajta. Itt az én seggem, Juliette, ez már olyan állapotban van, amilyenben az önét kívántam, ebben talál szart. Térdeljen le előtte, bálványozza, gratuláljon magának a megtiszteltetéshez, amellyel kitüntetem, amelyben mámorosan osztozna az egész világ... Hányan lennének boldogok az ön helyében! Ha az istenek leszállnának a földre, még ők is könyörögnének ezért a kegyért. Szívja csak, szívja; nyomja bele a nyelvét, csak semmi viszolygás, gyermekem!"
Csak semmi viszolygás!
/Az idézőjelek között szereplő részek Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra, Slavoj Zizek: A fantázia hét fátyla, J.R.R. Tolkien: A gyűrűk ura, Szent János apostol jelenéseinek könyve, Donatien Alphonse Francois de Sade: Juliette története avagy a bűn virágzása és Emil Michel Cioran: A bomlás kézikönyve szövegekből válogatva. Javított változat./
