"tűnt-idő-Lényemet formáló istenek
eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek"

...két idő-világ közötti pár órányi tétovázás ez, egy olyan meditációs gyakorlat(praxisban édelgő civilizatórikus petting), amiben végetért vagy félbehagyott mozdulatok, akciók nyilvánítják ki sehonnan sem eredeztetett hiábavalóságukat és ezen aspektusukban veszítik el gyötrő gravitációjukat, megajándékozva a gyermek-világot azzal a töredékes boldogsággal, ami egyesével fúródik bele hússzerű tömegébe, kivéreztetve zombiákus idealizmusát, hogy elgyötörten ám az új idegenszerűségére éhesen haljon bele az eljövendő apodiktikus ígéreteibe...

...zaj-vörösben remegő, élére dobott folyosók, mint komputerizált férgek kínálják motorikus hipersíkok szimmetriájában pulzáló beleiket, mintegy utolsó lehetőségként a temperált menekvésre, vagy, ami ugyanaz, a kiherélt, gyáva várakozásra, már ami a jövendőt zabáló dögkeselyűket illeti, amik mindig és kivétel nélkül a földre lökött testek és a hígra sikált éterbe szakított lelkek gyötrő dualizmusába másolják az immár permanensen halványodó szivárványainkat, ezek a teleportált fattyak belakják, köszönik, okádják vissza a végtelenített álmot...

...a keményre ácsolt csónakházba élesen és agresszíven rohant be a Nap vörös robaja, a szélesre vágott ablakok és ajtó, persze, tárva-nyitva álltak, büszkén beengedve a külső világ posztapokaliptikus fény-kontrasztját, ami alatt még a ház előtti/alatti óriás folyó-állat is óvatosan hömpölygött; az ember a durván gyalult deszkapadlón feküdt háton, öklét és a vállizmait néha megfeszítve majd elernyesztve élvezte a lét-vibrálást, amit a házat készítő asztalosok és ácsok teremtettek arra a helyre, félig lehúnyt szemmel figyelte, ahogy a szíve megnyugszik és lassan dobogja vissza, ebben a különös létben, az újra tombolni készülő véráram ébredező dinamikáját; később kiült a stégre és figyelte a víz mozgását; idegen volt, mint mindenki, aki kijött a sötét ragyogásból, szikár volt, mint a faház, agresszív, mint a Nap és közönyös, mint a folyóállat...

...a csónakház üressége sötéten verte vissza a kinti zajokat, és a horror vacui ősrégi, protofób döbbenetként gyűrűzött szét körbe, a stég deszkái fehérre száradva dagadtak egymásnak hasztalanságukban és hallgatták, ahogy a soha nem látott folyó fölé recsegve hajlanak a hirtelen föltámadt szélbe ideges és hangtalan dalt üvöltő fák, a ház illatának mit sem lanyhuló frissesége sem tudta azonban tompítani ahumán pökhendiségét, a házat tartó cölöpök elzárkóztak a folyó simogatásától, a falak süketté váltak a szél és a túlpart suttogására és az épület maga kibontakozott a táj reményteljes öleléséből; a morbid perverzitással összehordott és felhalmozott közöny reménytelen lassúsággal csorgott ki a nyílásokon...