"nem az örökkévalóságnak"
...a nő biztosan állt, mint egy porondon, a szakadék szélén, gőgösen terpeszbe vetett lábai alól a kősivatag hideg pereme vágódott ki az üres térbe, hogy jó egy kilométerrel lejjebb folytatódjon őrült rohanásában; egészen a - bolygó furcsa topológiájából adódó egészen közeli - látóhatár szélén magasodó monumentális sziklatömbökig, szikla-falloszokig rohant, magával húzva a magányos nő tekintetét; durván metszett, oroszos arca kihívó közönnyel tükrözte vissza a kősivatag tágas, embertelen kegyetlenségét és vastag szemhéjai alól pontosan feltérképezte, szinte magába itta, az óriási szobrok elhelyezkedését; nehéz, sivatagi csuklyáját hanyagul hátravetette és hagyta, hogy a szél szétborzolja dús, vörösesszőke haját, a gépkarabélya csövével söpörte el a minduntalan szemébe csapódó tincseket, miközben már az elkövetkezendő csatán töprengett; valószínűleg az utolsón - gondolta keserűen, majd tovább fürkészte az összecsapás tervezett helyszínét, a kőtömbök alkotta, holnap már két Nap fényében fürdő, szabályos ellipszist; a nő keserűsége tömény harci szenvedélyéből fakadt, talán ezért tudott eleddig életben maradni, utolsóként, s állhatott még most is itt, az irtóztató túlerő ellenére; a képtelenül abszurd esélyeket latolgatva, a megalkuvás legcsekélyebb gondolatát is megvetve, a katonai csuhába simult, ruganyos, női teste borzongató örömmel várta a holnapot s kiszáradt ajkai trehány, gúnyos mosolyba rándultak...
...az öreg tagbaszakadt alakja fáradtan ékelődött bele a vagon szájába, durvára cserződött, kopott, borotválatlan arcbőrén keresztül is érezte a becsapódó, ködszerű eső tűszúrásait, tágra nyílt szemmel és kataton, torz grimaszban meredt bele a kinti, szórt fény piszkosfehér, izotrop intenzitásába, figyelte, ahogy a kétszer kétütemes, gyors, monoton kattogás disszonánsan elzárkózik a visszafelé rohanó táj változatosságától; a hang és a látvány ezen széteső diszharmóniája, érthetetlen módon, most felvillanyozta; unta már ezt a jól megkomponált háborús koreográfiát, a ki és beszállítások dühítő abszurditását(km-nyi vonatrészre, ha jutott egy ember), az összecsapások szokásos elmaradását vagy pillanatnyi lezajlását és ezeket a végtelen ütemsorokká széthullott utazások monotrom reménytelenségét ezen a szörnyű monstrumon, amely előtte is mögötte is 10-100 km-re elnyúlva robogott, ki tudja merre; a keresztvasba kapaszkodva félig kilógatta és háton hintáztatta magát a vagon szegecselt peremén és hagyta, hogy ez az elhasznált húscsomó élettelenül dobálja vissza a vonat teljes hosszán, periodikusan végigpulzáló bukkanásokat; ekkor az egyik Nap sugarai rést vágtak a szürke égi-tömbön és érdeklődve súrolták végig egy darabon a száguldó szerelvény tetejét, amíg a felhőtakaró sértődötten vissza nem hízta magát...
...a késő őszi este kényelmesen hentergett végig a városon, sötéten ásított be a kisebb utcákra, ittfelejtett délután-darabkákat keresgélve; a lámpák kezdték egymást szólongatni halvány vibrálásukkal és próbáltak kacérkodni az el-eltűnő szépségű neonnal, egyikük fénytörmelékkel hajigálta meg az úttest repedezett hasát, hogy annak álomittas, csikorgó panaszára a lámpák halogén kacaja legyen a válasz; de lassan minden elcsendesedett, a lámpák kezdtek maguk elé bámulni, figyelték, ahogy a kapualjak kiteregetik maguk elé megszokott árnyékaikat, a közlekedést segítő fények háromszoros parancsa óvatos sárga villogássá szelídült, az úttisztító hatalmas, féregszerű teste is kimerészkedett és barátságos zúgással majszolni kezdte a métereket, a terek és körforgalmak napközben felhalmozódott ciklikus dinamikája elszivárgott a környező sugárutakra; a gondosan szétszórt szobrok nőni a parkok terjeszkedni kezdtek, a járdák ráfeküdtek és cirógatni kezdték az utakat, a házak és épületek közelebb simultak egymáshoz, a csönd tapinthatóvá és ez a tapintás édessé vált; a csizma sarka egyetlen rekedt, karcos csikorgással szaggatta vissza maga köré az euklideszi geometriát, - egy halálraítélt - suttogták körülötte a fények és az árnyékok, suttogták az oszlopok, a házfalak, az elhagyott terek és kirakatok, suttogták az utcák végéből kitüremkedő hiányok és a tornyok körül sűrűsödő csillagok; a nő magában mosolyogva figyelte, ahogy az éjszakai lét lélekzetvisszafojtva fodrozódik fel körülötte, magas, karcsú alakja késpengeként hasította szét az örök város hamis biztonságérzetét, ébenfeketére festett haja a külső sötétséggel csúfolódva omlott a vállaira, széles, sápadt arcára a szemeit övező fáradtságon és egy kis gúnyon kívül nem sok érzést engedett kiülni; a nő a hosszú kabátjába túrta a kezeit és ráérősen haladt át a magukat neki átadó utcákon; és ezek fölött az utcák fölött - bár ez a sötét alak már rég átment rajtuk - még sokáig valami furcsa, idegenszerű nyugtalanság érződött...
(az édes november istennőként fungált Északon, amíg a hyperboreusok el nem kergették indolens kegyetlensége és pofátlan nihilizmusa miatt, az idióták gondolkozásának megkönnyítésére fenntartott névleges hierarchiában kettőt esett vissza - a félistennői pozíció szolgalelkű sunyiságától mindig is írtózott - és aurává vált, de mivel egyetlen szenvedély-tömbből gyúrták ezért végül saját magát lökte ki a halhatatlanság csarnokából és zuhanás közben apró darabokra esett szét, hogy ezek az izzó szilánkok néhány emberben megőrződjenek vagy elhalványuljanak)
