utcákon - melyek lejtenek, oldalba böknek, vágnak és magukba szívnak, ugyanis minden utcának megvan a maga külön gravitációja, és ezeknek az utcáknak nincs végük - korokon, éon-okon keresztül sétálhatsz és mindig új, ezernyi új, pompás és lepusztult részlet fogad, egyesek keskenyek, hogy egy sétáló pár épp hogy elfér egymás mellett, sőt ilyenkor ez még összébb is húzódik, hogy azok is azt tegyék, és szőnyegek, bazárok, nehéz-szagú sátrak, rekedt és bor-izzadt kiáltások, az ópium pipa édeskés füstje csalna be minden beugróba a keleti gyönyör minden ígéretével, a másik esetleg széles, mint egy folyam, óriásira vágott obeliszkek, árnyékos, utcai beton-bútorok, oszlopokkal hivalkodó árkádok tűrik bénult, júliusi némasággal a vásárokat, a vándorok mindent elözönlő hordáit, de néhol a zsivaj és a tömeg megszűnik mintha elvágták volna, hatalmas terek és parkok konganak az ürességtől, hosszú, széles lépcső-sorokon lehet leereszkedni teraszról-teraszra, anélkül, hogy bárkivel is találkoznál és kénytelen is vagy folyvást lefelé menni, mert szinte agyon-nyom ez az elviselhetetlenül utopisztikus vákuum-csönd, ami a síkok szédítő látványából ömlik rád, de hirtelen mozgás támad és egy kósza szélvihar söpör végig a tenger felől, kora-tavaszi energiával próbálja lejjebb sodorni a bámészkodót, oda, hol lehajigált életek - megannyi rezzenetlen férfiarc - fordul el közönyösen tőled a víz felé, a felejtés felé a vihar-várás holnap-nélküliségébe, ám a közeli parkban már csalóka nyugalom fogad és az évszak is más, vörös és aranysárga levéltengerben gázolva lehet eljutni egyik felbukkanó sírkő-szigettől a másikig, véletlenszerűen elszórva helyezkednek el, csippetnyi sporadizmus, ironikus válasz a halál bizonyosságára, megkövült arcok, faragott angyalszárnyak pihennek a nehézkes fák alatt, kapu nincs, csak kimászni lehet innen, bár a falak környékén, tövében ha lehet még mélyebb és sűrűbb, áthatolhatatlanabb a levelek tömege, de a mohás, benőtt falak szinte segítik jóindulatú, bársonyos kitüremkedéseikkel az elhatározást és a kapaszkodást, fent a nap-mosta fal tetején ülve a panoráma tágasságánál már csak egy halvány sejtelem, előérzet döbbent meg jobban, mintha eddig minden kiszögellés, minden megmászott szobor, torony, vagy oromzat, kiugró párkány a legmagasabb pontja lenne a városnak, mintha maga a város alakulna folyamatosan, igazodva simulva az ott élőhöz, de mégse, hálistennek mégse, túloldalt lemászva, kőhideg betondzsungel fogad, már ha a maga tágasságában próbálod befogadni a látványt, viszont apró otthonosság-gömbök izzanak fel félárnyékos kapualjakban és gangokon, két fal közé rejtett padokon, leszakadt redőnyeik mögül kikandikáló zsúfolt, poros üzlethelyiségekben, a sarkon túl már korbácsként hasít végig a városon egy tükörsima, tíz-sávos autóút hatékony racionalitása és a nyomeltörlés amnéziás kultusza, az út szélén ácsorgót és a sofőrt egy világ választja el egymástól, a ködszerű végtelenségbe vesző aszfaltcsík pogány imádata ez a világ, a gyorsulás, a sebesség, az irányítás és a lóerőkbe zsúfolt energia dübörgő elektro-zenével dúsított mámora egy mester nélküli beavatás, az individualizált szuperego ártatlanul elátkozott öröme, az út mellett elsuhanó lerobbant, kiégett gyártelepek, kibelezett, használaton kívüli raktárak, rothadó garázsmaradványok e beavatás díszítőelemei, az Út ornamentális detektorai, iszapban fetrengő csillék, utolsókat hörgő, felpuffadt gázcsövek, kifolyt belű elektromos berendezések, lógó, szétszabdalt sínek eme ipari elfekvő utolsó lakói, ezt az utat otthagyni felér egy kiűzetéssel, kiűzetés egy édeni kertvárosba, gondosan ápolt gyep, kutya és család egy a lynch-inél hátborzongatóbb, titkaiban megközelíthetetlen alaplét egzisztenciálisan biztosított fedőmomentumai, hogy három kerülettel arrébb ezek a momentumok (fel)feslett realitásukban mutassák meg gettókba, bérházakba és süllyedő lakókocsikba kényszerített hús-álmaikat... és akkor a város váratlanul kilök magából s a hullámok áztatta betontömbökön lassan lépkedve a világítótorony felé tartok, borostás, kemény, szikár arccal, a szél ellen felhajtott gallérral és lassú, töprengő lépéseimet néha megszakítom, hogy felnézzek, vissza a városra, majd megint előre, és nézem, csodálom az óceán dühöngő gyűlöletének kivetett kőmonstrumot, és elfelejtem, hogy vajon minden hús-álomban van-e egyáltalán egy csepp öröm, s félvállal nekidőlök ott, kint, a világítótoronynak