"A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább."

"это сука мать шлюхи!" - A Főkormányzó káromkodva szórta szitkait a palota legfelső, félig nyitott pavilonjából. Minden egyes kilövéskor részeg és szenvedélyes táncot járt, a legordenárébb fröcsögéssel, torkaszakadtából átkozta(vagy áldotta, oroszul egyremegy) a világot, az alkoholt, a nőket. Egy kezdetleges, régóta leselejtezett, mechanikus vetőgéppel lőtte ki az általa összetákolt lélek-kezdeményeket, majd - mit sem törődve a szédítő magassággal - felugrott a kőkorlátra és a viharos szélbe rázta az öklét, bolond módra ugrált és üvöltve fenyegette a régmúlt isteneit. Reggel még sírt, mint egy gyermek, amikor megtalálta ex-csaja, Hajnal Hercegnő búcsúajándékát, egy félzsáknyi igen különleges drágakövet. Ám az egész napos ivászat és a megfeszített munka végül ebbe az éjszakai tombolásba kulminált. Fogta ezeket a csillogó-zengő köveket és belemártotta az egyik legpusztítóbb és legmaróbb hideg-savba, a szomorúságba. Utána - minden alapvető lélekgyártási szabályzatot felrúgva, miszerint, hogy ezt a kettőt egy lelken belül nem keverjük - rögtön belehajította őket a szenvedélyesség atom-máglyájába. Mivel a kövek csodálatosképp nem porladtak-pattantak szét az óriási nyomás-, hangulat-, és hőmérsékletkülönbség hatására, csak a hangjuk és a színük fakult el, a Főkormányzó tehetetlen dühében még bekente őket a racionalitás gépzsírjával, rájuk fröcskölte a maradék vodkát és az egészet kátránnyal burkolta be. A böhölik elkészültek. Lihegve, trágár, pánszláv rigmusokat skandálva csörtetett fel velük az ósdi lélekvetőhöz. Vad, részeg, orosz éjszaka vette kezdetét.

Biztos mindenki tapasztalt már olyat, hogy az egyik pillanatról a másikra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül a világ egyszerűen és egyszercsak idegenné válik. Hirtelen, a saját, őrült szívverésedre ébredsz, befordulsz egy sarkon, vagy csak megszólítasz valakit, felemeled a tekintetedet a tányérodról, felfigyelsz egy zajra és megtorpansz. Ez már nem az a világ, ami pár másodperccel előbb volt. A tárgyak elhelyezkedése, a mozdulatok, a hangok ugyan ismerősnek tűnnek, de nélkülöznek minden otthonosságot. Radikális meg-, és elszakítottság, a bíztató és megbízható kontinuuitás megcsúfolása ez, a böhotóp terek mechanikája. Ezek a terek nem topológiai, hanem alapvetően egzisztenciális kategóriák. Nem lehet geometriailag kijelölni, hogy itt és itt találhatóak. Nem izomorfak a térrel, amibe beágyazódnak és egymással is csak egyetlen momentumban egyeznek meg: mindnek a mélyén, az eredőjében egy böhöli szenved. Ahogy bekerülsz ebbe a térbe, lehet, hogy örvényként szippant egyre beljebb, egyre erősödve érzed a másik magányát, Hajnal-nélküliségét, a kátrány bűzét. Vagy egyazon lendülettel hajít vissza szolipszizmusod trónjára, vagy csak magadra hagy, hogy lassan szivárogjon el belőled a tapasztalat, egy szétszaggatott, kívülről megérintett isten tapasztalata. Találkoztam vele. Három tompa dobbanás, mint a szív ki-be lüktetése és még egy rövid ráadás, egy épphogy hallható mélységű, szinte valami másik, ősi korból érkező robbanás változtatta meg körülöttem a világot. Önkéntelenül néztem föl, ebben a transz-szerű állapotban a test inkább a környező világra, mint az akaratra válaszol. Ott állt a magasban, támaszkodva a tető szélén körbefutó, díszesen faragott, hófehér kőkorlátra. Feszülten meredt előre éhesen, kielégületlenül, szánalmasan ebben a fenséges díszletben. Sóvárgott. Persze Dionüszosz, ez a protoböhöli ezekhez a mostani, posztmodern, irodák és raktárak mélyén, nagyvárosok utcáin kódorgó böhölikhez képest csak egy napfényes, görög gyümölcsöskertben játszadozó, ártatlan gyermek. És ha nincs Apollo, ha nem találnak egy ellenpólust, egy művészeti vagy tudományos tevékenységet, ha nem egy vad, kegyetlen és öntörvényű kor szülöttei lesznek ahová és ahol szublimálhatnák a drágakövek követelőző energiáit, akkor megannyi desperát napként fogják szétokádni a Főkormányzó kifogyhatatlan keserűségét. Láttál már böhölit, ahogy vizenyős tekintettel, összeroskadva ül előtted egy moziban, ahogy két vastag alkarjára támaszkodva töpreng egy matematikai vagy fizikai elméleten, ahogy a győztes hadseregét szemléli az ellenség hulláiból emelt magaslatról, ahogy utoljára visszapillant a hajójáról a nőjére a vihar és halászidény kezdetén? Nincs morál, pedagógia, pszichológia vagy vallás, ami megérintené, de egy szép nőért, egy számára kedves földdarabért bármit feláldozna. Az anyag, a vér, a szex rabszolgái ők. Alapélményük, a Főkormányzó vad, szerelmi siráma, mint egy génjeikbe égetett parancs űzi őket egy soha el nem érhető Hajnal felé.