Agresszív kismalac beül egy taxiba:
-„Kérem, nem zavarja, ha magamban beszélek?” – kérdezi.
-„Dehogy Uram, csak nyugodtan.” – válaszolja a taxis.
-„Hozzád meg ki szólt?”
Sokunknak ismerősek ezek a típusú viccek. Az indokolatlan dühbe gurulás, a segítő szándék – akár a saját hátrányra történő - bunkó elutasítása képezik az agresszív kismalac (a továbbiakban: AK) jellegű poénokat. Meg persze a kép, ez a tömzsi, apró, önmagával és a világgal elégedetlenkedő kis zsírgolyó képe, ami szintén biztosítja a csattanót, a nevetés kirobbanását. Nem túl színvonalasak, nem túl mélyek, de egy jó közepes humor szintet el tudunk vele érni. A fenti idézet ebből a szempontból egy kivétel. Véletlenül vagy a gondolati tartalmak ki tudja milyen egymásra gyűrődése, rétegződése, egymásba áramlása folytán, ez a vicc súlyos lett és nyugtalanító. Első pillantásra még szépen besorolódik a hasonszőrű, AK-típusú viccek közé. Ha azt gondoljuk, hogy ők ketten beszélgetnek, hogy AK feltesz egy kérdést, a taxis válaszol, AK pedig szépen, a megszokott modorában letromfolja, akkor az egészben nincs semmi különleges. A poén rendben megérkezett, nevetünk. Tehát ebben az esetben a taxis engedélyező válasza billenti át AK-t magában-beszélő módba, s ő ezt – e szíves engedékenység fölött érzett mérhetetlen dühében – kiterjeszti a múltra is és a létét megalapozó kijelentés ellen támad. Szokásosan és vázlatosan ez az AK viccek létstruktúrája. De ez a struktúra egyúttal fel is bomlik a fenti idézetben. Vegyük egy pillanatra komolyan az utolsó mondatát, a csattanót. Vegyük egy pillanatra komolyan, hogy AK tényleg nem a taxishoz szólt. Ezt megerősíteni látszik a két kérdése közötti stílus- és megszólításbeli különbség. AK már eleve magában beszélt, a kommunikáció szintjén be sem lépett a taxiba, a másik világába. A vicc ily módon felfogott értelme hangsúlyában és mélységében is eltolódott az első változattól. A humorostól az egzisztenciálisan abszurd irányába. Abszurditását az adja, amire a taxis, önkéntelenül ugyan, de nagyon pontosan ráérzett, nevezetesen: az ember önmagában beszélve nem reflektál arra a tényre, hogy ő most magában beszél. Tehát a taxis a szituációt adekvátan tudta volna érteni és kezelni, ha a belépő utas magában motyog vagy énekel vagy valami egyéb dolgot mond. De ő – el nem ítélhető módon – a megszólító kérdést így és csak így (megszólításként) érthette. Ugyanis, a hétköznapi, józan ész előtt meg sem nyilvánulhat az, amit kérdés formájában talán így fedhetnénk föl: hogyan mozoghat valaki olyan otthonosan saját gondolati világában, a magában-beszélés auton világában, hogy ott tegye föl valakinek ezt: -„Kérem, nem zavarja, ha magamban beszélek?” Hogyan lehet eltűnődni a tűnődésben, eltűnni a tűnésben? El lehet-e feledkezni arról, hogy elfeledkeztünk a világról? Van-e bennünk vagy akárhol egy olyan mag vagy meditációs enyészpont, ahová ezzel a zuhanásszerű akrobatikával el lehet jutni? Ez ám a par excellence, gyakorlati és permanens szolipszizmus! Egy istenné alacsonyodni. Másrészt, kihez intézi AK az első kérdését? Csak egy olyan világban, egy olyan környezetben tudunk egyáltalán megszólítani valakit, egyáltalán bárkit, amely otthonos a számunkra. Egy olyan környezet, melyet a saját mértékeinkhez igazítottunk. Nem idegen, de nem is totálisan a miénk. Tehát otthonosan mozogni saját gondolati világunkban, nem azt jelenti, hogy még jobban el(ki)sajátítjuk azt, éppen ellenkezőleg, eltávolítjuk, kicsit elidegenítjük magunktól. Ebben a pillanatban a vicc eredeti csattanója, az utolsó mondat lebegni kezd, kétértelművé, kétségessé válik. Visszatért AK a valóságba, vagy a saját, virtuális taxisának szólt vissza? Vajon megtörik, meg tud törni itt AK otthonos, belső világa? Lehetetlen felmérni a távolságot valós-valódi, nyugtalan-megnyugtató külvilágunk és az általunk teremtett lények között. S ez a bizonytalanság teszi kicsit biztosabbá, hogy megszólítottságunk, feleletre kényszerítettségünk nem magunkból ered, hogy a Másik létezik. A poén így és itt válik igazán hajszálpontossá: „Hozzád meg ki szólt?”