KETAMIN, egy jó tizenkét órás vagy esetenként akár néhány napos őrült rohanás, szédület; ijesztő hatalomhoz és irányítási képességekhez jutsz; te vagy a centrum, az origó, belőled indul ki minden mozgás, erő; megmozdítod a karod vagy fejed s a környező világ koncentrikus körökben, növekvő sebességgel veled mozdul, gondolataidat játszi könnyedséggel teremted elő a semmiből, teszed valósággá, s ugyanilyen flegmával űzöd vissza őket(vagy bármi mást) a semmibe; nagy cafatokat tépkedsz ki a tér-idő szövetből, majd konstruálod újjá pillanatnyi szeszélyeid szerint; a varázslatosan színpompás és a feketébe hajló sötétkék sávok ritmustalan váltakozásának vizuális horroránál jobban sokkol az a mély-gyomori üvöltésbe fulladó vad durva röhögés, ami a pünkösdi, demiurgoszi kiskirályságod himnikus szimfóniáját adja elő; a ketamin egy dühödt titán, a leglobbanékonyabb aura a többi közt, szabályosan belédrobban és onnantól kezdve nincs haladék, nincs lélekzetvételnyi szünet; eltapos és lehengerel, ahogy te taposol és hengerelsz pillanatok múlva, felzabál, te meg őt zabálod; möbius-szalagokban és idegbeteg tóruszokban tör fel újra és újra az infratérből és marja, tépi a húsodat, szétszaggat ... majd, immár vele eggyé válva, felemelkedsz, topológiai pofátlanságod röhögve csap át erkölcsi nihilizmusba, felbontva azt a kurva egódat, ám megvetve azt a még kurvább panteizmust, őrjöngve élvezed a hatalmadat az abszolút peremvidék lét-szilánkjai között; neked egy év telik el azalatt a fél nap alatt, és amikor ezen mocskos, dionüszoszi kitüremkedés zenitjén, a leghosszabb téli éjszakán, fehérbe öltözött asszonyok rohannak rád - a véred kell nekik - te a földhöz szögezve, képességeid híján, szederjes szájjal egy újabb trip-ért rimánkodsz; nagyjából ugyanolyan hirtelen tűnik el, mint ahogy megérkezett, boldog vagy és ijedt, ugyanis valahol, mélyen belül, sejted, hogy - minden ravasz szimuláció ellenére - a ketamin csak egyszer jön el

néhány szó a queerekről: ezek az emberek azok, akik még soha nem találkoztak egyetlen aurával sem, és soha nem is fognak, ők a tiszták, az árja faj, akik még soha semmiben nem hittek, soha semmit nem hittek el teljesen, az örök kétkedők, nem tamás, aki legalább a saját ujjainak döféseiben hitt, hanem a félszívű szüzei a hideg és büdös pánszkepticizmusnak, a paranoiások, akik még soha nem tiszteltek vagy csodáltak úgy igazán senkit és semmit, nem adják át vagy oda magukat soha semminek, óh szegények, nem képesek elfogadni, hogy létezhetnek dolgok csak úgy, mindenféle különösebb ok, karma vagy isten nélkül, hogy létezhet az a véletlenné szekularizált kegyelmi állapot, ami az öröm és a csoda; bármilyen élményt csak a saját kedvetlen rosszindulatuk fényében képesek befogadni, szinte azonnal megmételyezve a legszebb, legártatlanabb történéseket is maguk körül; értelemkeresésnek csúfolt örökös vádaskodásuknál már csak savanyú poklukat konstituáló önmarcangolásuk a félelmetesebb, kétpofára zabálják a részvétet és fertőző, negédes, önpusztítást hánynak vissza; ha szereted önmagadat, ne próbálj meg segíteni rajtuk!