kicsi erdő, kis madár,
kisfiú nem kiabál,
menni kell és enni kell
menni kell és enni kell
Ahogyan a férfi beszállt elegáns, egy kisebb vagyonba került autójába, az őt követő női szemek édességgel, szívek pedig keserűséggel teltek el. Magas, kisportolt test, még így a negyvenes éveinek derekán is fel-felcsillanó kisfiús mosoly, ellenállhatatlan humor és markáns arcélek közé dobott, izzó szempár, különös - de pont így, meg nem értettségében - izgató érzékenység. Kevinnek általában nem került sok energiájába, hogy a szíveket is édességgel töltse meg. Egyik kolléganője egyenesen egy ősi, görög istennek tartotta és ebben a hitében nem ingathatta meg semmi. De a többi is, bár szerette volna - ízlés szerint - maga, a szoknyája mellett, a férje, a barátja helyett az életében, az ágyában tudni, láttak benne egy nem pontosan megragadható, megfogalmazható vonást, ha nem is istenit, de valami démoni, valami nem evilági karaktert. Most viszont, amit a nők színlelt közönynek hittek önmagukkal kapcsolatban (ugyanis elképzelni sem tudták, hogy gondolatai valamilyen, akár elutasító vonatkozásban is, de ne kapcsolódjon hozzájuk, nőkhöz), az a férfi megfeszített lelki-szellemi koncentrációja volt. Ahogy szórakozottan megdörzsölte az állát, ahogyan meglazította a nyakkendőjét, maga elé bámulva a kulcsaival babrált, ezek az apró, motorikusan rögzült mozdulatok most óriási erőfeszítésébe kerültek. Meg kellett teremtenie egy hétköznapi viselkedés, gesztus-világ látszatát, egy megnyugtatóan közömbös-csordogáló felszínt. Valójában, haza kellett mennie. (Vannak kötelességek, amiknek külső, körülmények általi szorongatottság és mélységes mélyről jövő, belső késztetés feszíti ki a helyét, amit maradéktalan szomorúsággal betölthetnek.) Haza kellett mennie, hogy felfalja a fiát.
Ráfordult a házukhoz vezető mellékútra. Az utat asszonyi lombok – színesek, illatosak, tapintásra, beleférkőzésre csábítóak - szegélyezték, amiket az októberi nap, mint lebegő színállatokat, masszírozott le a földre. Gyakran sétáltak erre bbuppával, tőle tanulta, hogy lehet a leghatékonyabban elbújni a levéltengerben. Elbújni, visszabújni, a világ fenyegetése ellen oltalmat találni, kiválóan alkalmasak voltak ezek a Naptól csordultig átitatott, sárgán-vörösesen áttört, barnába hajló, de zöld pajkosságukat még megőrző, első érintésre szinte még haragos, zörgő nyugtalansággal válaszoló, belefészkelődve, megbékélve már selymes biztonságot súgó levélhalmok. Néha órákat is eltöltöttek itt, leveleket halmoztak egymásra, majd estefelé, mikor Kevin elkezdte keresni a fiát, először szándékosan üres levélhalmokba túrt, bbuppa, apja minden egyes sikertelen próbálkozására hörögve-csukolva nyikkant fel. Lehet azt mondani, hogy egyes hangoknak sokszorosan, saját maguk alá és fölé tükröződő vagy inkább fölfelé kiragyogó, lefelé pedig, sötétségbe bukó, elzaccosodó létük van? Lehet azt mondani, hogy a fiú ezen nyikkanásai nem merültek ki jelentőségük szerint a kellemesen eltöltött délután és a játék örömében? Válaszoljunk igennel vagy válaszoljunk nemmel vagy csak vonjuk meg a vállunkat, de a következő kérdés elől sem térhetünk ki. Mely gyerekkori emlékek épülnek be véglegesen és végletesen gesztusainkba, minden öntudatlan reflexünkbe, abba, ahogyan gondolkozunk, ahogyan érzékelünk? bbuppa nyikkanásai a hangok félelemtől szétzúzott törmelékei voltak. És ő csak ezekből a törmelékekből tudott várat, kastélyt, fészert, búvóhelyet építeni, és ő ott reszketett ezen hang-fragmentumok mélyén, mint egy búvárharang belsejében, amit irdatlan mélységekbe eresztettek le.
Kevin leállította autóját a házukat körülölelő park szélén. Amióta anyai nagyapja, a rejtélyes, modern-kori ésszel felfoghatatlan szokásokat követő őslakók egyik félvér leszármazottja, még gyermekkorában neki ígérte ezt a birtokot, gyakran kijött ide, megállt itt, hogy az ódon kőkapun trónoló keselyűket figyelje. Ketten voltak, esetleg hárman, de négynél többet még soha nem látott egyszerre, kitárták a szárnyukat vagy nyílegyenesen az ég felé nyújtották magukat. Megvetően félrenéztek, esetleg rádobták Kevinre súlyos, dögevő tekintetüket, de most nem látták őt, a távolba pillantottak valami megfejthetetlen szomorúsággal. Ez szokatlan volt. Ugyanilyen tekintet, ugyanilyen érzület kezdett áradni, szinte reflex-szerűen, őt magát is meghökkentő hirtelenséggel a nagyapjából, mikor a kisfiú mesélt neki a kapu körül strázsáló keselyűkről. Ezt akkor és azóta is ezt egyfajta, különös, nem mai értelemben vett szomorúságnak látta. Vegyült bele egy kis riadtság, ezt pontosan látta az öreg sötét szemeiben, a várt, de önfeledetten a messzeségbe kitolt bekövetkezésű esemény feletti megrianás. De a riadtságon áttört a vörösen hunyorgó, fölfelé kancsalító, atavisztikus büszkeség is. Ez a pajkos büszkeség, ez a kópé gesztus úgy pihent fekete, figyelmeztető magként a rianás húsában, mint egy ritka és egzotikus, reggel még frissítően illatozó, estére már döglesztően és önfelemésztően szétbomló déligyümölcs termése. A nagyapa óvatos sóhajjal megfogta a fiú kezét és elsétáltak a kapuhoz. Még az út felénél sem tartottak, de a papa fojtottan, alig hallhatóan dünnyögni kezdett. Mély gyomorhangja, lépéseinek apró, de egyre észrevehetőbb csusszanásai,
egyre bátrabb táncmozdulatai vitték őt és unokáját is egyre közelebb a kapuhoz és egy mélyebb és differenciáltabb érzékelésbe, egy zsongító és Kevint a bőralattiságában megragadó közegbe. A legsúlyosabb és legkimerítőbb rituálét választotta, amit csak ismert vagy amiben csak hinni tudott, hogy elválassza unokáját ezektől a vén, modortalan lényektől, akik az ősidőkből néztek ide vissza vagy előre, darabos, vékonyan zuhanó taglejtései, szemérmetlen, de ugyanakkor kétségbeesett maszk-nélkülisége Kevint elborzasztották, de nem idegenségükkel, éppen ellenkezőleg, soha nem sejtett emlékcseppek szivárogtak föl a tudatába. Rövid élete során még nem érzékelt ilyen súlyos és követelőző, ki tudja eddig hol, agyának mely zugában, legártatlanabb csínytevéseinek mely, kifejezhetetlen, elillanó szegletében pihenő emlékeket. A test soha nem látott rángásai, a színek soha nem tapasztalt dimenziókból eredő intenzitása, a világ könnyedén kibillenthető forgása mind, mind távoli, őserejű, nem e jelenkori kultúrából táplálkozó formákra, szokásokra, kötelező és feljogosító emlékekre utaltak. Nagyapa ellenállhatatlan erejű tánccal küzdött a régmúlt istenei ellen, akik, ki tudja miféle megfontolások, indítékok, szeszélyek sodrásában, most újra fölbukkantak. Összebogozva a különböző generációkat, felrúgva a lineáris idő logikáját és mindenféle civilizatorikus illemet, ezek az ősmadarak most valóban itt voltak és bámulták leszármazottaik megsárgult fényképét, nézték szánalommal és keserűséggel, ahogyan normál időleosztásban az unokák túrják fel, szintén érthetetlen szeszélyükben a szekrények és kamrák alját és merednek megbabonázottan a csapdába ejtett múltra. Mondjuk, mondhatjuk azt, hogy mi, utódok emlékezni akarunk, fel akarjuk eleveníteni azt, ami már régóta nem élő, aminek már-már sikerült kihullania az emlékezés-emlékeztetés hálójából. És viszont, mondhatjuk azt, mi, elődök, hogy fel akarjuk eleveníteni azt, ami már régóta nem élő, aminek már-már sikerült kihullania az emlékezés-emlékeztetés hálójából. Nagyapa reszketve pihegett a földön, remélte, sikerült kiragadnia Kevint ebből az emlék-terhes, inverz-fénykép világból. Amikor lassan elindultak vissza a házba, az öreg megtörtebben és üresebben, mint valaha, a gyermek még kíváncsian hátrapillantgatva, ugyanis neki úgy tűnt, mintha gyengén és erőtlenül és sokszorosan áttört negatívokon keresztül, de szárnycsapkodásokat hallana.
bbuppa pár éves korában, rendkívüli módon elkezdett nőni. Ez a dolog szándékos volt a részéről, ő maga is többször kifejtette, a sajátos kommunikációs csatornáin Kevinnek, hogy nőni, a saját tömegét, térfogatát növelni akarja, amíg csak tudja. Nem mintha kedvelte volna a nagy dolgokat, sőt egyenesen irtózott a tágas terektől, a nagy szobáktól, a hosszú történetektől. Éppen ezért, mivel a környezetét nem tudta befolyásolni, saját magát, saját valóját próbálta ezekhez az óriási és félelmetes dolgokhoz hozzánöveszteni. Nem akart kotyogni semmiben. Kicsiként oly könnyű kihullani a világból! Kevin, persze, soha nem lehetett biztos abban, jól érti-e a fiát. bbuppa soha nem tanult meg beszélni, soha nem tudta megtanulni az ehhez szükséges hangok képzését. Nyöszörgéseket, csuklásokat, hörgő-gurgulázó zörejeket volt csak képes kiadni magából. Főleg így és azon a módon kommunikált vele az apja, hogy hogyan tegyék közösen, kevésbé elviselhetetlenné a fiú életét. Amikor bbuppa anyja a hetedik hónapban, engedve végre démonai kísértéseinek, az amfetaminfüggők totálisan üres arckifejezésével és a legcsekélyebb kíváncsiság nélkül kibontotta a csomagot, Kevin a hasfalon keresztül brutálisan kimetszett magzatot, oxigénhiányos agyával és ezzel az első élményével még meg tudta menteni. Apa és fiú között erről soha nem esett szó. És arról sem, hogy majdnem karamboloztak akkor, a kórházba száguldó kocsival, ugyanis Kevin abban a félőrült sokkban, ahogy fél kézzel az autót vezetve a másikkal az egyre kisebbeket pulzáló, véres testet tartva tudatára ébredt, nem hangok vagy képek útján, hanem a testi kényszeríttetés valami bejáratlan, valami eleddig félelmetesen ismeretlen útján, a testi világba-vetettség olyan embrionális mélységében, ahol a biztonságot nyújtás vágya, a legsóvárabb éhség és a félelem felhasználása és önmagunkba építése még nem különült el világosan egymástól, szóval ezen az egyedi és törzsi szempontból is mélységesen primer szinten Kevin tudatára ébredt, hogy bbuppa vissza akar térni a testbe, az ő testébe.
Az apa amikor átkelt az udvaron, hogy a kisfiához menjen, a kabátjába rejtett konyhakés kötötte csak a valósághoz, mint egy luftballont a zsinórja vagy a búvárharangot az az egy nyomorúságos kábel. Egyenesen a garázshoz ment, ugyanis annak egyik gondosan eltorlaszolt sarkában, egy bedeszkázott bungalow-ban, egy ronggyal kitömött láda volt a fiú világa. bbuppát kibontani összehasonlíthatatlanul egyszerűbb volt most, mint tizenegy évvel ezelőtt, mivel, életében először, most mozdulatlan volt és néma, még ha az apja szívében, visszagondolva, azóta is, győzedelmes vijjogás hangzik.