Az első dolog az ellen- és megvetés kinyílvánítása kell legyen minden kollektivizmus, panteizmus és holista maszlag iránt, amely az egyes individuumot - az ő saját, különálló egyediségét lerombolva - egy rajta túlmutató egész részévé kívánja tenni. Egy egész részévé válni annyit tesz, hogy az értelem, a cél és a cselekvések, döntések oka az egyénen kívülre kerülnek. Elvetendő, hogy ilyen értelemben bárki is egy faj, osztály, ideológia, vallás, metafizika vagy bármiféle akár időben, akár térben felállított - mégoly természetesnek tűnő - konstrukció része legyen. Az érdekes ezen konstrukciókban az, hogy habár egytől-egyig emberi alkotások, mégis éppen az őket életre hívó alkotóerőt hivatottak gyöngíteni, de nem egy nagyobb hatalom túlerejével, hanem az elbizonytalanító gyávaság és rosszhiszeműség aknamunkája segítségével.
Az alkotóerőnek, az invenciónak és az önmagában biztos emberi akaratnak az egyéni felelősség teremti meg és fogja biztosítani túlhatalmi karakterisztikumát az őt körülvevő gyönge vagy ostoba vagy vak környezeti tényezőkkel szemben. Ez a felelősség, mint a tulajdonképpeni egoizmus feltétele és lényegi mozzanata, legtávolabb pozícionálva a karma, az eredendő bűn és bármiféle közös felelősségnek csúfolt nonszensz gyávaság érthetetlen őrületétől, nos ez a felelősség az önmagára büszke individuum győzedelmes, eredendő ön(elő)állítása. Ami mindig és kivétel nélkül felülmúlás. Ez természetesen nem szintugrást, vagy valamiféle felsőbbrendűséget jelent(az eddigiek fényében ez értelmezhetetlen is), éppen hogy az eredetileg adódó betagozódásból, elrendeződésből, a triviális környezeti determinációkból kilépő, a rendszerből kilépő aktus maga ez a felülmúlás. Az előrejelezhetetlen, a nem várt, a felháborító, a blaszfémikus. A felülmúlás önnön lényegénél fogva hierarchia-ellenes és szubverzív. Felülmúlás lehet egy technikai újítás, egy modernebb atomreaktor, egy új matematikai tétel, egy megrendítő műalkotás, egy város, az emberi alkotás és erőfeszítés megismételhetetlen csodája.
Individuum, felelősség, felülmúlás. A szilánkokra hasított kozmosz emberi háromsága ez. Ezen hasítás, úgyis mint az ősrobbanás vulgármaterialista képének pszichofizikai megfelelője, vagy mint leválás erről a poszreligiózus 'nagy egész', 'nagy egység' megnyugtatóan infantilis metafizikai berendezkedésébe vetett hit-világ-képéről, két fázisban történik.
Az első elhatárolás egy tágabb horizonton halad, fantázianeve: 'vádirat a zöld gondolat ellen'. Nem elég azt mondani, hogy az emberi egyén nem része a természetnek, azt is észre kell venni, hogy maga a természet egy emberi konstrukció. A természet önmagában, ember nélkül, nem létezik. Összehajigált atomjaiba az ember rak értelmet, lát szépséget. Minden olyan érv, amely elborult mély-ökológiai elméletekkel, az állatok jogaival vagy egyéb eszement 'zöld' szempontokkal operál, alapjaiban elhibázott. Ugyanis minden, amiről és ami mellett értelmesen beszélni lehet, az elválaszthatatlan tőlünk. Tehát például a Föld környezeti egyensúlyának és szépségének a megőrzése nem valami magasztos cél érdekében történik, hanem a lehető legönzőbb emberi okok követelik meg. Nincs nem emberi érdek. Egy esőerdőnek akkor és csak akkor lesz értelme vagy szépsége, ha keresztülverekedjük magunkat rajta vagy fölötte repülve gyönyörködünk benne vagy ha eltüzeljük a fáit, stb. Az amúgy sem egyszerű, álszent hipokrízisnél súlyosabb okra vezetném vissza viszont ezt az, emberi létet, nála átfogóbb, rajta túlmutató történetben elhelyező hozzáállást. És ez a félelem. Rettegés attól, hogy esetleg, talán, mégiscsak egyedül vagyunk. Hogy dugába dől a földön-kívüli értelmes lényeket keresők és várók, az ufó-hívők tükör előtti, kamaszos, önkielégítési akciója, amivel szeretnék benépesíteni a szekularizált - Pascal óta kimondottan rettegett - űrt, a(z emberek számára?) nagy büdös semmit. (Azért a sci-fi filozófiájának és pszichológiájának mélyről jövő, és igen szomorú, vágyai, az 'idegenek', kényszeres, értelemmel, sőt kommunikációs képességekkel való felruházása megérne egy antropológiai misét.) Hogy, felnőtt módjára, kénytelenek lennén(e)k elviselni ezt a teleológiai és eszkatológiai nihilt, ezt a metafizikai horrort, a létünk semmibe tartottságának - valóban szédítő - kontingenciáját. És nem mellesleg, hogy ennek a nyálas giccsben túráztatott, Földre-szabott változata(a reinkarnáció blődségével kontaminált "basszunk az állatokkal" greenpeace-es faszsága) nélkül azoknak a zöld-messiás, hippi köcsögöknek nem igazán maradna érvük ostobácska antikapitalizmusuk racionális(sic!) védelmére.
A második elhatárolást az úgynevezett 'emberiség' címkére vonatkozóan kell megtenni, fantázianeve: 'vádirat az altruizmus ellen'. Ez az elhatárolás az előző pontnál - bizonyos értelemben - szűkebb területen mozog. Az első, triviális, nekifutás ez: nincs emberiség. Abból az objektív realista tényből, hogy egyes emberi individuumok léteznek(ebben a meghatározásban minden szó és a többesszám is lényegi és fontos) az a - kultúrantropológia számára releváns - tény következik, hogy kulturális tömbök léteznek. Ezek a tömbök - lehántva róluk a széplelkeknek való egzotikus díszítéseket és nüansznyi különbségeket - önmagukban, az axióma- és előítéletrendszerüket tekintve inkommenzurábilisek. Összemérhetetlenek, egymásra visszavezethetetlenek, radikálisan és halálosan eltérőek. Tehát, azt kimondani, hogy ilyen, egymás felé zárt, ablaktalan szemantikai monádok között nincs és nem is lehet pardon, az nem bátorság és nem kegyetlenség, hanem egy tiszta realista ítélet. Amiből az én, hideg humanista, ítéletem is szükségszerűen következik: az a jelenség, ami ebben az axiomatikus vázra redukált kultúra-halmazban nem fér össze a mi, zsidó-keresztény hagyományt hordozó (cipelő?) euro-atlanti civilizációs, tömbünkkel, az elpusztítandó. A 'szeressük egymást gyerekek' keleti-vallás-undormánnyal vegyített kripto-keresztény maximája ostoba és embertelen. Ennek a második elhatárolásnak a másik aspektusa időbeli. Tagadom az időben konstans felelősség jogosságát, a hagyományért, a már meghaltakért és a majd, nagysokára megszületőkért való felelősség jogosságát. Nincs egy minden-időkön átívelő egység, egy történelmen felülemelkedő, isteni instancia, amely megítélhetné az adott pillanatbeli döntés minőségét, ezáltal korlátozva az egyéni szabadság autonómiáját, kiszárítva a "szabadság nehéz mámorát". Abban a tanatológiai kérdésben pedig, hogy a már elhunytnak az élők tudnak-e valami értelmet adni, az általam ismert, legszélsőségesebben antimessianisztikus attitűddel rendelkező hideg humanizmus álláspontja szigorú: nem. Ahogy nincs a jövendőre lekötött értelem-biankó, úgy nem létezik utólagos értelemadás sem. Az emberi értelem jelenre szabott, esetleges és reménytelen.
Mindenki ismeri azokat az elképesztően bornírt kérdéseket, történeteket, amelyek az 'utolsó emberre' vonatkoznak. A sci-fi legalja. Én most mégis válaszolok arra, hogy mivel fogja tölteni ez az ember az idejét. Ülni fog a Sunset Boulevard-on a földön, nézi a még működő neonfényeket, kezében sör vagy cigaretta, mellette valami ponyva, kinyitva, és mosolyog, de minden jelentés nélkül, ez nem slusszpoén, nem a múlton mosolyog, már leszarja, hogy rajta kívül nem talál senkit(éveket kutatott mások után kínban vágyakozva), de nem is a jövőn, az most számára talán a leglényegtelenebb, szóval jelentés nélkül és harag nélkül és keserűség nélkül, nem győztesen és nem behódolóan, csak mosolyog...
/köszönet fruschkának az inspiráló beszélgetésért/